„Európát továbbra is vasfüggöny osztja fel: a bérek közötti szakadék.”

A jobb fizetés reményében nyugatra vándorló kelet-európaiak munkakörülményei gyakran észrevétlenek maradnak a nyilvánosság előtt, pedig a munkáltatók rendszeresen visszaélnek a vendégmunkások kiszolgáltatottságával, és embertelenül kihasználják őket.

Saša Uhlová cseh újságírónő és Apolena Rychlíková filmrendező legújabb, Invisibles (magyarul: „Láthatatlanok”) című filmjükben az ő sorsukat mutatják be rejtett kamerás felvételekkel.

Az alkotópáros nem először dolgozik együtt, 2017-es dokumentumfilmjükben is rejtett kamerás felvételeken tárták fel a Csehországban uralkodó munkakörülményeket, a túlórázás és a túlhajtottság következményeit. „A munka korlátai” c. filmet egykoron a cseh köztévé is sugározta. A film érezhetően megváltoztatta azt, ahogyan a cseh társadalom tekint a fizikai munkásokra: a felvételeken bemutatott munkahelyek mindegyikénél javítottak a munkakörülményeken, és még a béreket is emelték, valamint egyre több munkahelyi kizsákmányolásról szóló tényfeltáró anyag született.

Csakúgy mint előző filmjében, Saša Uhlová ezúttal is munkába állt: Németországban lengyel vendégmunkásokkal csomagolt zöldséget, Írországban szlovákiai személyzettel takarított egy szállodában, Franciaországban idősgondozóként alkalmazták. A munka során egy szemüvegbe rejtett kamerával filmezett, sokszor lencsevégre kapva elvileg illegális munkáltatói gyakorlatokat is, úgymint a fizetetlen túlóráztatás, fekete foglalkoztatás vagy önkényesen megállapított szempontok szerinti fizetéslevonás.

A felvételeken látástól vakulásig, a hatóságok szeme láttára „legális” rabszolgákként dolgoztatják az embereket, gyakran az egészségük rovására. A kelet-európaiak beletörődnek sorsukba, mert otthon ugyanennyit dolgoznának, csak kevesebbért.

Habár a vendégmunkások több fizetést kapnak nyugaton, külföldön jobban ki vannak szolgáltatva a munkáltatóinak, és a családtól való távollét is megviseli őket. A Mércének nyilatkozó egyik magyar vendégmunkás szerint is a magány a vendégmunka egyik legnehezebb aspektusa. Amint azt a filmbéli narrációból megtudjuk, a németországi lengyel vendégmunkások között vannak, akik csak azért maradnak ott dolgozni, mert a munka és a távollét már amúgy is tönkretette a családi életüket.

A farmra a forgatás alatt, előre bejelentetten egyszer munkafelügyelők érkeznek, ezért a vendégmunkásoknak az előző napon rendkívüli munkavégzés keretében, ingyen nagytakarítást kell végezniük, a saját pénzükön vásárolt eszközökkel.

A munkáltatók arra is felkészítik őket, ha bármit kérdeznének az ellenőrök másnap, mondják azt, hogy nem beszélik a nyelvet. A munkafelügyelők körbenéznek, de a munkásoknak egyetlen egy kérdést sem tesznek fel. Egy másik nap a végeláthatatlan túlmunka és az alig pár órás alvási idő ellen fellázadva a lengyel munkások sztrájkra készülnek, amikor megtudják, főnökeik tovább dolgoztatnák őket a csomagoló csarnokban, miután estefelé végeztek a salátaszedéssel. A terv a munkáltató fülébe juthatott, mert sötétedés után is tovább dolgoztatják őket a salátaföldeken, egy traktor lámpafényénél:

„Egy hónapja először éreztem valami mást, mint apátiát, mást, mint hogy gyorsabban és minél jobban akarunk dolgozni. A lázadás igazi légköre vett körül. Azt mondták, ha visszajövünk a földekről, elküldenek minket a csarnokba dolgozni. Azon a héten teljesen ésszerűtlenek voltak. Hajnali fél ötkor keltünk, hogy fél hatkor munkába álljunk. Másnap hajnali négykor kellett kelnünk, mert hajnali ötkor kezdődött a munka. És este 10 körül feküdtünk le. Két nappal azelőtt este 11 óráig takarítottuk az előteret, annak ellenére, hogy takarítás után még öt órát sem tudtunk aludni. Már az előző három hét is kimerítő volt, de a vezetőség újabb igényei pokollá tették az életünket. Azt hallottam, hogy a szupermarketben salátát árultak, és ezért kellett annyit dolgoznunk.

Cigiszünetet tartottunk. A nők lengyelül beszéltek. Gabrysia odalépett hozzám. »Tudod, mi az a sztrájk?« Szórakozottan azt válaszoltam: »Tudom, egy jó lengyel hagyomány.« Felkiáltottunk: »Solidarnosc!«, és nevettünk. Egy idő után, amikor visszamentünk robotolni, a mellettem dolgozó Evelyn elmagyarázta, hogy aznap este senki nem megy a csarnokba pluszórákat melózni. Mindannyiunknak vissza kell ezt utasítanunk. Nagyon fontos volt, hogy egységesek legyünk. Bólintottam, hogy értem, és szolidaritást ígértem. Aztán siettünk, hogy folytassuk a munkát, hogy a lehető legtöbbel végezzünk az est beállta előtt. A nap lement. Ideje volt kipróbálni, hogy képesek vagyunk-e szembeszállni a vezetőséggel. Megérkezett az egyik főnök, és azt mondta, hogy még sok salátát kell betakarítani. Felkapcsolta a traktor lámpáit, mi pedig reflektorfényben folytattuk a munkát. Mindannyian tántorogtunk a fáradtságtól. Azzal, hogy éjszaka a földeken maradtunk, elszalasztottuk a lehetőséget, hogy kimondjuk: »Állj, nem dolgozunk tovább!« Lázadási vágyunkat elhomályosította mérhetetlen kimerültségünk.”

Az írországi hotelben dolgozó szlovákok se otthon, se külföldön nem látnak jövőt, de külföldön legalább több fizetést kapnak. Egy tizenegy-tizenkét órás munkanapon ebédszünetre is épphogy kapnak időt. Gyakran heteket dolgoznak le szabadnap nélkül.

„A következő nap szörnyű volt, nagyon szörnyű. 11 órát dolgoztam, de úgy éreztem, mintha 20 lett volna. A 30 perces ebédszünetet leszámítva nem álltam meg, egy másodpercet sem. Nem mentem wc-re. Se nem ittam, se nem ettem. Nem hittem volna, hogy ilyen pokol lehetséges. (…) Folyamatosan figyelnek. Be kell írnom egy chatbe, amint befejezem a szobát. 20 perc alatt kell kitakarítanom a szobákat, pedig legalább 30 perc kell hozzá.”

„Ma Laco kollégám bejött a konyha mögötti személyzeti szobába, és rendkívül fáradtnak tűnt. Kicsit beszélgettünk, és mivel hallottam, hogy van otthon egy lánya, megkérdeztem, hogy hiányzik-e neki. »Igen, hiányzik. De ha nem lennék itt, nem lenne mit ennie és nem lenne hol laknia.«”

Franciaországban sem sokkal jobb a helyzet. Az idősgondozók gyakran fizetetlenül túlóráznak, és a saját pénzükből vásárolnak időseknek eledelt, mert nem akarják klienseiket éhen hagyni.

Az idősgondozók önkéntelenül is kötődni kezdenek a kiszolgáltatott helyzetű, idős ápoltakhoz, miközben a munkáltató még az utazási időt sem fizeti ki, pedig a gondozóknak egész nap ingázniuk kell az idősek lakóhelyei közt. A problémákról a munkáltató is tud, olyannyira, hogy amikor Saša Uhlová felmondott, addigi felettese el is ismerte neki:

„[Patricia] kétségbeesett, és azon töprengett, ki tudna engem helyettesíteni. Azt gondoltam, biztos nehéz neki, hogy mindig megoldást kell találnia. Aznap két jelentkezővel kellett volna interjúznia, de egyikük sem jelent meg. Patricia szerint a túl nagylelkű jóléti rendszer teszi lehetővé, hogy az emberek ne dolgozzanak. Nem mindenki alkalmas erre a munkára. Mindent bele kell adnod. Elmagyaráztam Patriciának, hogy a kollégáim néha saját pénzükből vettek ételt, hogy az ápoltjaik ne éhezzenek. Elmosolyodott: »Igen, és gyakran az alkalmazottaink tovább maradnak a megszabott időnél, ingyen, ajándékként.« Bólintottam, mondván, én is ezt csináltam, de meglepődtem, hogy az ügynökség ezt nem veszi figyelembe. Az ügynökség nem csak minimálbért fizet, hanem azt is tudja, hogy alkalmazottaik saját idejüket töltik a munkában és saját pénzüket költik.”

A munka világának számos igazságtalanságát megismerhetjük a filmből, amely az érintettek számára már szinte nem is meglepő.

S ez még nem minden.

Nem egyszer az is előfordul, hogy a munkáltatók elkobozzák a vendégmunkások iratait, és szó szerint rabszolgaként dolgoztatják, vagy akár prostitúcióra is kényszerítik őket. 2017-ben, Szicíliában így történt ez romániai vendégmunkásokkal. Saša Uhlová cseh újságírónő ezeket a lehetőségeket maga is mérlegelte, mikor a riport kedvéért hátrahagyta beteg édesapját.

A kelet-európai vendégmunkások sorsa abba is betekintést nyújt, mire számíthat hazánkban egy Ázsiából érkező vendégmunkás. S ők még az EU-s állampolgároknak járó jogokkal sem rendelkeznek, például nem mozoghatnak szabadon és nem válthatnak munkahelyet – s ezzel vélhetően az alkalmazóik is tisztában vannak.

A kelet-európai és ázsiai vendégmunkások munka- és életkörülményeik fényében be kell látnunk, nem engedhetjük meg magunknak az ellenszenvet az idegen vendégmunkásokkal szemben. Hiszen más országokban a mi nemzetünk tagjai is idegen vendégmunkások.

Saša Uhlová cseh újságírónő és Apolena Rychlíková filmrendező 2018-ban interjút adtak a Mércének a korábbi filmjükkel kapcsolatban. Akkor Uhlová így nyilatkozott a dolgozók közötti előítéletekkel kapcsolatban:

„Mindenhol ezzel találkoztam, és mindig el is mondom, mert nagyon fontos: a legalacsonyabb fizetésű munkásosztály körében rengeteg romával és vendégmunkással találkoztam, és mivel a többségi társaik napról napra velük dolgoznak, ezért szolidaritás alakul ki köztük: nem hiszik azt a végkimerülésig dolgozó roma nőket látva, hogy »nem akarnak dolgozni«.”