Ez a cikk a Fordulat folyóirattal közös cikksorozatunk ötödik része, amely sorozatban Kína globális szerepét szeretnénk több oldalról megvilágítani. A Chuang kollektíva rendszerkritikus szemszögből elemzi Kína helyzetét és társadalmi folyamatait, olyan kérdéseket körbejárva, hogy mit gondolnak a kínai munkások a Kommunista Pártról, illetve hogy vajon szocialista vagy kapitalista ország-e Kína. A minisorozat a Fordulat folyóirat „Kína 1. – A polgárháborútól a világgazdaság műhelyéig” című, novemberi lapszámához kapcsolódik. Az itt közölt, eredetileg 2022 márciusában megjelent angol nyelvű cikket Váradi Eszter fordította magyarra.

Amikor olyanokkal beszélgetünk, akik nem ismerik Kínát, gyakran merülnek fel olyan kérdések, mint például: „Ha kommunista és kínai vagy, hogyhogy nem vagy a KKP tagja? A kínai munkások és átlagemberek legnagyobb része valóban támogatja a KKP-t? Azt gondolják, hogy szocialista társadalomban élnek?” Mivel ezek a kérdések kifejezetten a Kínai Népköztársaság állampolgárainak tapasztalataival foglalkoznak, összegyűjtöttük kínai tagjaink és más, a kontinentális Kínából származó barátaink válaszait.

Ha kommunista és kínai vagy, hogyhogy nem vagy a KKP tagja?

Ruirui: Miben különbözik ez attól, mintha amerikai vagy japán kommunistákat kérdeznénk, hogy miért nem tagjai a CPUSA-nak vagy a JKP-nek? A kommunista pártok egyik országban sem jelentenek egyet magukkal a kommunistákkal.

Gyermekkoromban a könyvekből és a tv-ből az szólt, hogy a múltban az emberek élete a KKP vezetése alatt javult, és hogy csak a legnagyobb áldozatkészséggel bírók léphetnek be a pártba, így a párttagság szent dolognak tűnt. De én már a reform és nyitás után nőttem fel, amikor a társadalomban zajló különböző folyamatok és a családom ellentmondásos hozzáállása a KKP-hoz kétségekkel töltött el ezzel, a hivatalosan „a szocializmus kezdeti szakaszában” lévő társadalommal kapcsolatban. A főiskolán jelentkeztem a pártba, de feltűnt, hogy a párttitkár a legvisszataszítóbb ember az iskolában, és a tagsággal járó „előnyök”, mint például az elsőbbség a köztisztviselőként való elhelyezkedésben, nem vonzanak, így a csatlakozás gondolatát is visszataszítónak kezdtem találni. Később arra is rájöttem, hogy a KKP-nek valójában semmi köze a kommunizmushoz, így a párt iránti érdeklődésem teljesen megszűnt.

Kaixuan: A középiskolában ellenálltam annak, hogy csatlakozzak a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez, pedig gyakorlatilag negyven diákból csak három nem volt tag. Soha nem akartam volna belépni a KKP-be sem. Már akkor is világos volt számomra, hogy a csatlakozás az iskolában rituális jellegű, bizonyos vezetői pozíciókhoz meg már szükséges, sőt kötelező.

A KKP-ban semmi szocialista vagy kommunista, vagy akár csak enyhén progresszív nincs.

Cheng Yang: Azért nem léptem be a KKP-be, mert ellenkezik az elveimmel. Korábban, amikor liberális voltam, utáltam, amit a KKP 1989 júniusában tett, úgy éreztem, hogy a párt elárulta a saját népét. (1989. június 3-án és 4-én a kínai hadsereg katonái megtámadták a pekingi Tienanmen téren április óta tartó diáktüntetés résztvevőit. A halottak számáról nincsen hivatalos információ, a becslések több száztól több ezerig teszik azt. – a szerk.) Most, hogy a kommunista eszmék felé fordultam, még összeegyeztethetetlenebbnek érzem magam a párttal, mint korábban, mivel nem hiszem, hogy meg fogja megvalósítani azt a forradalmat, amelyet eredetileg céljaként hirdetett meg.

A párt manapság azt állítja magáról, hogy a nép akaratának képviselője, miközben valójában egy olyan szervezetté vált, amely a saját akaratát a társadalom akarata fölé helyezi. Ez pontosan a kapitalizmus szükséges, ha nem is elégséges feltétele.

Xiao Hui: Nem akarok egyetlen politikai párt mellett sem elköteleződni.

Qianxun:

A KKP-hez való csatlakozás már egyáltalán nem függ az egyéni politikai beállítottságtól. Általában csak egy út a karrierépítéshez és a stabilitás érzéséhez, amit a fennálló rendszeren belüli tagság nyújt.

Amikor iskolába jártam, az emberek, akik beléptek a pártba körülöttem, mind opportunizmusból tették. Egyikük sem osztotta a baloldali értékeket, és az önálló gondolkodásra képes emberek ritkán akartak velük lógni. Miután Hszi hatalomra került, egy újrapolitizálódás következett be, ahol a pártapparátus ismét a társadalmat szabályozó erővé vált. Sok foglalkoztató már csak párttagokat volt hajlandó felvenni. Azóta kvóták vannak, például az alkalmazottak legalább hatvan százalékának tagnak kell lennie. Korábban csak az állami tulajdonú vállalatoknak voltak ilyen kvótái, de most már a külföldi vállalatoknak is így kell tenniük. Ez azt jelenti, hogy a párttagság még inkább eszközzé vált (valamivé, amit csak a munkahelyért teszel meg).

Lao Niu: Manapság a KKP politikai céljainak semmi köze a kommunizmushoz. Ez nyilvánvaló. Célja csak a status quo fenntartása, vagyis az uralkodó osztály érdekeinek érvényesítése.

Xianyu: Erre a kérdésre több szinten is lehet válaszolni. Először is, sokféle kommunista elmélet létezik, és mindegyik saját pártkoncepcióval rendelkezik. A kommunizmus és a politikai pártok között nincs eredendő kapcsolat. Képzeljük el, hogy az anarcho-kommunistákat arra kérjük, hogy lépjenek be egy pártba – nem nevetséges? Másodszor, a KKP-nek annyi köze van a kommunizmushoz, mint amennyi a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak a szocializmushoz: a nevük teljesen független a tartalmuktól. Harmadszor, nem arról van szó, hogy csak úgy beléphetsz a KKP-ba, ha akarsz.

Egy magamfajta hétköznapi ember, aki egyáltalán nem járul hozzá az államépítéshez vagy a gazdasági fejlődéshez, még a KKP ajtaját sem érintheti.

Ráadásul az állam kiadott egy körlevelet, amelyben megköveteli a párttagoktól, hogy három gyermeket vállaljanak, mondván, hogy szocialista kötelességük, hogy segítsenek ellensúlyozni a demográfiai válságot. Az olyanok, mint én, akik arra vannak ítélve, hogy egyedülállóak maradjanak, nem tudják vállalni a párt nagy felelősségeinek terhét – felejtsétek el.

Gyermekkorunktól kezdve nagy a folytonosság aközött, amilyen szerepet az Ifjú Úttörők és a Kommunista Ifjúsági Szövetség betöltenek az iskolában, és amilyen szerepet a KKP a társadalom egészében játszik.

Az Úttörők és a Szövetség rangsorolják a diákokat, elöl a jó tanulók, hátul a rosszak. Azok, akiket a tanárok nem kedvelnek, soha nem csatlakozhatnak a Szövetséghez. Egyetlen funkciójuk a hierarchikus világkép fenntartása a diákok rétegekbe történő differenciálásán keresztül, hogy megértsük, nem minden ember egyenlő.

Az Úttörők és a Szövetség tagjai jogosultak pályázni az iskola „káderei” pozíciókra, elsőbbséget élveznek a kitüntetések odaítélésekor, és viselhetik a Szövetség fényes jelvényeit és a mártírok vérével vörösre festett nyakkendőit.

Amikor a középiskolában azt mondták, hogy írjuk meg a Szövetség tagságára jelentkező levelünket, még nem jutottam el a szervezet szociológiai irányú megközelítéséhez, de lázadó szellemem és a kamu szarságok iránti megvetésem megakadályozott abban, hogy csatlakozzam. Voltaképpen ez nem érintett túl nagy mértékben, legfeljebb a kapott kitüntetéseim számát csökkentette. Gondolom, a KKP is hasonló.

A kínai munkások és átlagemberek legnagyobb része valóban támogatja a KKP-t?

Ruirui: Általánosságban a munkásokat elnyomják, ezért a KKP iránt nem táplálnak pozitív érzelmeket. Pontosabban nem kedvelik a „bürokratákat” (官) vagy azokat, aki hatalmi pozícióban vannak. Bár sok állami tisztviselő párttag, a munkások nem a saját párthovatartozásuk alapján, hanem a társadalmi helyzetükhöz mérten viszonyulnak hozzájuk. Ami a dolgozókat illeti, inkább „a kormányról” van konkrét tapasztalatuk, nem a KKP-ról. Természetesen mindenki tudja, hogy a kormányt a párt vezeti, így a kormányt támogatni annyi, mint a KKP-t támogatni, és fordítva.

Amennyire én látom, a munkások nem mérlegelik komolyan, hogy „támogassák” vagy „ellenezzék” a KKP-t vagy a kormányt. Egyrészt annak a lehetősége, hogy kemény munkával folyamatosan javítsanak életük anyagi körülményein, nem motiválja őket a politikai szintű mérlegelésre. Másrészt az, hogy teljesen tehetetlenek, azt is jelenti, hogy amikor az érdekeik sérülnek, a problémájuk megoldása reményében a kormányzat az a hely, ahová igazságszolgáltatásért fordulnak.

Mikor aztán a kormány cserben hagyja és elnyomja őket, a munkások egy része feladja, míg mások alternatív eszközökhöz nyúlnak, hogy érvényt szerezzenek az igazságuknak.

A shimin (a városi középosztály) és az értelmiségiek eközben valamivel magasabb társadalmi státusszal rendelkeznek, és mivel az utóbbi években egyre többüknek nyelte el megtakarításait az állam vagy a magánmonopóliumok, közülük is egyre többen ellenzik a KKP uralmát követelve a szólásszabadságot, emberi jogokat, nyugati típusú demokráciát stb.

Kaixuan: Nehéz kérdés, hogy az átlagemberek és a munkások Kínában támogatják-e a KKP-t. Szerintem az emberek annyiban támogatják – vagy legalábbis nem fontolgatják az uralmának megdöntését -, hogy a korrupcióval és tekintélyelvűséggel kapcsolatos általános sérelmek ellenére a KKP egy reziliens és alkalmas uralkodó pártnak bizonyult, és nem mutatkozik alternatív párt vagy rendszer.

Xiao Hui: Nem vagyok biztos abban, hogy a kínai munkások többségének mi a meggyőződése, de

akik be is lépnek a KKP-be, általában pragmatikus okokból, például karrierépítés céljából teszik ezt. Pusztán a csatlakozás nem jelenti azt, hogy támogatják is a politikáját.

Qianxun: Ezt a kérdést nehéz megválaszolni – különböző generációk és régiók összefüggésében kell vizsgálni. Az elmúlt években a KKP jól végezte ideológiai munkáját, és a fiatalabb generációk nagy részét megnyerte magának, amiben a Nagy Tűzfal is jelentős szerepet játszott. Az emberek általában nem tesznek különbséget a párt, az állam és a kormány között, miközben a nacionalizmus (国族主义) folyamatosan fel van korbácsolva.

Az általános benyomásom az, hogy a párt támogatói bázisa most nagyobb, mint tíz évvel ezelőtt volt. Tíz évvel ezelőtt például, ha valaki Pekingben taxiba ült, minden sofőrnek volt valami rossz szava a pártról. Ugyanakkor a „munkások” kategóriája ma már túlságosan széttöredezett, így nehéz általánosítani. Az állami vállalatoktól elbocsátott munkások, akikkel néhány évvel ezelőtt északkeleten találkoztam, heves haragot tápláltak a KKP ellen, mondván, hogy az elárulta a munkásosztályt.

A feldolgozóiparban és a szolgáltató szektorban dolgozó fiatal munkások a kizsákmányoló munkahelyek és a fogyasztás mint szabadidős tevékenység csapdájába esnek, mint például a livestreaming és a hitelfelvétel (olyan kétes platformoktól, mint az Ant Financial). A felvett pénzt aztán fogyasztásra és kockázatos befektetésekre, például szerencsejátékra (网贷) költik, így mélyen eladósodnak, és mivel nincs hová csatornázniuk a dühüket, elfordulnak a politikától. Az elmúlt néhány évben a KKP propaganda-apparátusa szilárdan gyökeret vert mindenféle szórakoztató platformon, és a közösségi médiában mindennapossá vált, hogy átlagos alsó-középosztálybeli emberek nemzeti zászlót ábrázoló képet adnak a profilképükhöz.

A munkások és az informális gazdaság résztvevői, akikkel a pekingi városi falvakban találkoztam a 2017-18 telén Pekingben élő bevándorló lakosok kilakoltatásai során, heves dühüket fejezték ki, és szidták a KKP-t, de az események végével ez a fajta kollektív politikai hangulat is eloszlott. Azok a viszonylag szervezett munkások, akikkel beszéltem, és akik bekapcsolódtak a közösségi munkába és a civil szervezetek hálózataiba, általában józanabbul viszonyultak a párthoz.

Lao Niu: Ez egy olyan kérdés, amelyre csak egy objektív közvélemény-kutatás elvégzése után lehetne megfelelően válaszolni, de egy ilyen felmérés lehetetlen, ezért kommunistaként magunknak kell felmérnünk a helyzetet.

Jelenleg nincs igazán osztálytudat a társadalomban, az emberek megelégszenek csupán azzal, ha élhetik az életüket, így a kérdés, hogy támogatják-e a KKP-t, nem áll a gondolkodásuk előterében.

Valószínűleg sokan mondanák, hogy támogatják a pártot, különösen az elmúlt években, mióta Hszi Csin-ping ennyi pártállami propagandát gyárt, beleértve az eredeti célkitűzések tiszteletben tartására való felhívást („remember our original intentions” – Hszi Csin-pingtől származó kifejezés), illetve a párt történelmi imázsának újjáépítésére tett erőfeszítéseket. Valószínűleg sokan vevők ezekre. Mindennek nagy része az új közösségi média- és videoplatformokon keresztül történik. A liberálisok és az akadémikus marxisták egy része úgy gondolja, hogy ezek a platformok jók, és akár az ellenállás új csataterévé is válhatának, de valójában az állam ezeket a platformokat az úgynevezett Hszi Csin-ping Gondolat, az állam akaratának népszerűsítésére használja.

Azt gondolják, hogy szocialista társadalomban élnek?

Ruirui:

Az alacsonyan képzett munkások számára ez a társadalom mindenütt „a főnökök társadalma”. Az a kérdés, hogy szocialista-e, nem jelent nekik semmit.

Ami a köztulajdon eszméjét illeti, a sokéves állami propaganda miatt sokan úgy gondolják, hogy a múltbeli köztulajdonra épülő rendszer amiatt volt rossz, mert „mindenki egy nagy fazékból evett” és ez táptalaja volt a lustaságnak, néhány ember pedig saját előnyére visszaélt a hatalmával stb. Ezzel szemben a magántulajdon jelenlegi rendszere ironikus módon „igazságosabbnak” tűnhet, hiszen a munkámért fizetést kaphatok, és ezáltal javíthatok az életemen.

Ha a főnök nem fizet, vagy túl keveset fizet, akkor a hiba a főnökben keresendő, nem pedig a rendszerben.

A hivatalos propaganda miatt egyesek valóban azt gondolják, hogy Kína jelenlegi rendszere „szocialista”, de egyszerűen csak egyenlőségjelet tesznek a szocializmus és az önkényuralom közé.

Kaixuan: A válasz attól függ, hogy a KKP-t a szocializmus megtestesítőjének tekintik-e. Erre valószínűleg nem csak egy kisebbség felelne igennel, de azt már nehezen tudnák megmagyarázni, hogy Kína miért is szocialista azon túl, hogy egy retorikájában szocialista politikai párt van hatalmon.

Xiao Hui: Az embereknek sokféle elképzelésük van arról, mit jelent a szocializmus, de a legtöbbjüket nem igazán érdekli…

Qianxun: Azt hiszem, a „szocializmus kínai sajátosságokkal” hivatalos koncepciója már mélyen áthatja az emberek gondolkodását. A legtöbb átlagembert kevésbé érdeklik az olyan ideológiai kérdések, mint hogy Kína szocialista vagy kapitalista-e, hanem inkább „a kínai szocializmus fejlődésének irányába vetett bizalom” doktrínája („self–confidence in the path” – ami az országot vezérlő ideológia, a Hszi Csin-ping Gondolat egyik szlogenje). Ezzel szemben az ipari városokban számos idősebb munkás a jelenlegi rendszert elmarasztalóan a kapitalizmus „helyreállításaként” írja le.

Lao Niu: Erre még nehezebb válaszolni, részint mert tisztáznunk kell, hogy kik azok az „átlagemberek”, de az biztos, hogy manapság a legtöbb ember már nem használja a „kapitalizmus” és a „szocializmus” kategóriáit politikai álláspontjának megkülönböztetésére.

Mostanra még Hszi Csin-ping is átformálta a „szocializmus kínai sajátosságokkal” elképzelését politikai célból életformává

– beleértve a nők jogainak figyelembevételét, az azzal a céllal való azonosulást, hogy a „szerény jólét” (小康) mindenki számára biztosított legyen, vagy a „jó élet” elérését például Jack Ma mintája nyomán. Ez elszakadt a politikától.

Nem az emberekkel van probléma, hanem ez az állam azon törekvésének az eredménye, hogy depolitizálja a szocializmus és a kapitalizmus közötti különbséget.

Így már a  legtöbb embert ez nem érdekli. De azt nem lehet tagadni, hogy a kapitalizmusnak megvannak a maga válságai, ez megváltoztathatatlan törvény, tehát továbbra is lesznek társadalmi ellentétek.