Szolidaritását fejezi ki a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ), és csatlakozik Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatóinak béremelésre vonatkozó követeléseihez, áll a szakszervezet lapunknak is eljuttatott közleményében.
A szolidaritási gesztushoz mellékelték az MTA-tól 2019-ben a nemzetközi és magyarországi tudományos közösség tiltakozása dacára elszakított, legújabban Magyar Kutatási Hálózat (HUN-REN) néven szereplő intézmény mintegy másfélezer dolgozójának az aláírását is.
A szakszervezet összesítése szerint az állami fenntartású egyetemekkel való szolidaritási nyilatkozatot a kutatóhálózat dolgozóinak immár közel egyharmada írta alá.
A kutatóhálózat dolgozói egyben a kutatóhálózaton belüli rendkívül alacsony bérekre is fel kívánják hívni a figyelmet. Ennek érdekében a szakszervezet összegyűjtötte azokat a kutatóktól származó személyes történeteket, gondolatokat, melyek a jelenlegi finanszírozási- és bérhelyzetről tanúskodnak.
A szakszervezet szerint a kutatóhálózat vezetői nem hagyhatják figyelmen kívül a követeléseiket, s a dolgozók képviselői azt is jelzik, hogy „amennyiben nem
kapnak érdemi választ, bérköveteléseikkel közvetlenül a kormányzat illetékeseihez fordulnak”.
A kutatóhálózat tudósainak anonim beszámolóiból a szakszervezet rövid részleteket is közöl a Facebookon.
Mi is részleteket idézünk belőlük.
Az egyik kutató ezt írja:
„A nettó 246 183 Ft-os fizetésem jelenti a legfőbb nehézséget (>10 évvel a PhD-fokozatom megszerzése után). Az, hogy a kutatói állásom mellett más állást is kell vállalnom ahhoz, hogy a megélhetésemhez elegendő fizetést kapjak. Nehézséget jelent a kiszámíthatatlanság is: aggasztónak tartom a most éppen HUN-REN névre hallgató fenntartó vállalatirányítási logikát erőltető folyamatos átszervezéseit, mert nem tudhatom, mi lesz jövő ilyenkor, lesz-e még állásom. A kutatóhálózatnak az MTA-tól való elszakítása óta megnövekedett az értelmetlen, jelentős adminisztratív teherrel járó feladatok száma: az erre fordított munkaidőt szívesebben fordítanám például kutatásra, cikkírásra”.
Egy másik, a neve elhallgatását kérő tudós így ír a kutatói helyzetéről:
„Amikor idejöttem dolgozni, 105 ezer forint volt a nettó fizetésem évekig. Ez lassanként megemelkedett mostanra 246 ezer forintra (15 év alatt). Voltak időszakok, amikor annyira szegény voltam, hogy a barátaim enni hoztak nekem, telefont adtak, és ők hívtak fel, hogy tudjunk beszélni. Az Airbnb megjelenése után az albérletárak meghaladták a teljes fizetésemet rezsi nélkül. Saját lakásom nem volt, így vidékre költöztem egy elhagyott házba, hogy ne legyek hajléktalan. Szüleim nem tudnak támogatni. 3 órára lakom a fővárostól, elvesztettem a szociális hálómat. Betegségeim alakultak ki, de már váltani
sem olyan könnyű középkorúan, ráadásul a munkát mindezek ellenére még szeretem. Ha másodállást vállalunk, az állam, a kutatóhálózat központja háborog.”
Egy kutató az átszervezésen átesett kutatóhálózat működését kifogásolja:
„Egy példa a HUN-REN működéséről: 2023 decemberében kaptuk meg a 2022-es évről szóló beszámolók értékelését, melyekben szerepel, hogy mely kutatást támogatja a központ, és melyiket nem. A 2023-as év végén próbálják megmondani, hogy 2023-ban (!) folytathatják-e az emberek a dolgaikat? Vagy azt akarják megmondani, hogy 2024-ben folytathatják-e, anélkül hogy a 2023-as eredményekről tudomásuk lenne? Ez így a kutatók hülyének nézése, úgy is mondhatjuk, hogy nettó agyrém. Fontos lenne, hogy a HUN-REN központ részéről ne egzecíroztatást, hanem támogatást érezzenek a kutatóhelyek és a kutatók.”
Egy 35 éves kutatónő a következő választ adta arra a kérdésre, hogy mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget a kutatói pályáján:
„Az alulfizetettség, az ebből adódó anyagi kiszolgáltatottság. Nem tudom, meddig várhatom el a családomtól, hogy ők is annak legyenek kitéve, hogy én kutatói fizetést kapok, miközben ugyanezért a munkaidőért sokkal nagyobb anyagi biztonságot tudnék teremteni a gyermekeimnek is. Nem várhatom el a házastársamtól, hogy az anyagi biztonságunk terhe csak az ő vállát nyomja.”
Egy ötvenéves férfi így ír a nehézségekről:
„A teljes anyagi kiszolgáltatottság és a folyamatos létbizonytalanság. A fizetés jó, ha a megélhetés költségeit fedezi, biztonsági tartalékok felhalmozására nincs mód. Ugyanakkor állandó a létbizonytalanság, az intézeteket állandóan átszervezik, semmi garancia nincs az állás megtartására akkor sem, ha az ember átlagon felül teljesít. A szakma sajátosságaira való tekintettel azonban nincs olyan, hogy ha az ember elveszti az állását, akkor ugyanazt folytathatja vagy hasonlót csinálhat egy másik helyen, hiszen a kutatói pozíciók száma nagyon korlátozott.”
Kényszerek közt
A modellváltásra egyelőre nem kényszerített ELTE dolgozói februárban jelentették meg azt a közleményt, amelyben azonnali béremelést követelnek. A levelet pár nap alatt több mint ezren írták alá, márciusban pedig már 1500-an fejezték ki az egyetértésüket a levélben megfogalmazottakkal.
A körlevél indításával egy időben a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének ELTE Intézményi szervezete az egyetem Közalkalmazotti Tanácsával közösen nyílt levelet írt az Eötvös Loránd Tudományegyetem fenntartójának, amelyben azt követelték, hogy az illetményeket építsék be az alapbérbe, az így létrejövő garantált alapbéreket legalább 50%-kal emeljék meg, a fizetések eztán kövessék az inflációt, a tanársegédek számára pedig állapítsanak meg minimálbért.
Gregor Anikó, az ELTE docense, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) kari titkára a Mérce számára elmondta, hogy
pillanatnyilag egy ELTE-s tanársegéd vagy mesteroktató havi bruttó 380 00 forintot, egy egyetemi adjunktus bruttó 420 000 forintot keres meg. Az adminisztratív, illetve hivatali, oktatás- és kutatástámogatói munkakörben dolgozók pedig bruttó 362 ezer forintra számíthatnak. Mindehhez pedig az is hozzátartozik, hogy nemcsak a szerződéses dolgozók, hanem „az egyetemi polgárság egésze ki van zsigerelve”.
Az ELTE-s küzdelemhez még februárban csatlakoztak a szintén állami fenntartásban maradt BME tanárai, márciusban pedig a Zeneakadémia dolgozói is. Felmerül a gyanú, hogy a fenntartó, azaz az állam célja az anyagi mozgástér megvonásával, hogy az alapítványa működés alá még nem vont egyetemek „önként” váljanak alapítványi fenntartású egyetemekké. Ez azonban – ahogyan a kényszerű fenntartóváltás során több egyetem esetében is láttuk – az egyetemi autonómia teljes feladását, az alapítványok kuratóriumának való teljes kitettséget, a munkaterhek növekedését, a bürokratikus feladatok növekedését, s a piaci logika teljes érvényesülését vonhatja maga után.
Ha Te is fontosnak érzed, hogy ezek a témák nagyobb teret kapjanak a közbeszédben, szállj be a támogatásunkba, akár havi ezer forinttal, hogy folytathassuk!
