Nyilvánosságra kerültek a vasárnapi portugál választás összesített eredményei, amelyek a jobboldal győzelmét és a protofasiszta Chega párt eddig nem látott előretörését jelzik. A 2015-ben induló, szocialista-radikális baloldali parlamenti együttműködés két éve már szétesett. 2024-re bebizonyosodott, hogy az egykor ígéretes baloldali kormányzásra végzetesnek bizonyult a szocialista párt egyre inkább piacpárti politikája és a jobboldali diktatúra nosztalgiahullámára felülő ifjú szélsőjobb.

Eleinte minden rendben ment. A portugál Szocialista Párt és a Baloldali Blokk, valamint a kommunisták parlamenti paktuma 2015 és 2018 között olyan koalíciót hozott létre, ahol a balközép erőket hatékonyan ellenőrizte a megszorításellenes és jelentős dolgozói támogatást maga mögött tudó radikális baloldal. Aztán szépen-lassan az egész bomlásnak indult. De hiába hagyták el a Portugáliát kormányzó Szocialista Pártot baloldali koalíciós partnerei, a kommunisták és a Baloldali Blokk is 2022-ben, António Costa miniszterelnök pártja a januárban sebtében kiírt parlamenti választásokat akkor még simán nyerte. A 41,4 százalékos szavazatarány 120 helyet jelentett nekik a lisszaboni törvényhozásban, így egyedül is kormányt tudtak alakítani.

Az egyezményes politikai elemzői vélemény szerint Costa és a Szocialista Párt a koronavírus-járvány sikeres kezelése miatt kapott még egy, nem is akármilyen esélyt a választóktól. A járvány közvetlen kezelésében valóban sikeresnek bizonyultak. A portugál egészségügyi rendszer ugyan továbbra is jócskán alulfinanszírozott (ahogyan erre Costa volt koalíciós partnerei többször rámutattak), a járványhelyzetre való felkészültségüket viszont még így is számos portugál elismerte.

A helyzet azonban alig két esztendő alatt egészen megváltozott. Costa 2023. november 7-én lemondásra kényszerült, utóda pedig, Pedro Nuno Santos a múlt vasárnap megrendezett törvényhozói választásokon némileg kapkodva összerakott kampányával már csak 28,6 százalékot ért el: a 120 képviselőből így maradt nekik 77.

Még súlyosabb jelenség, hogy a Portugáliában Szociáldemokraták néven futó jobboldal sem nyerte kifejezetten túl magát. A 29,6 százalékos szavazati arány csupán két képviselős többséghez (79) juttatta őket. A helyzet tehát elkeserítő: hiszen így

Luis Montenegrónak, a szociáldemokrata párt elnökének az Orbán Viktorért rajongó, az iszlamofóbiával és menekültellenességgel végül 19 százalékot elérő szélsőjobboldalra (a Chega!, azaz Elég! pártra) és vezetőjére, André Venturára minden bizonnyal szüksége lesz.

Bár Montenegro a szűk választási győzelme után a Ventura pártjával kötendő bármiféle paktumot vagy koalíciót határozottan kizárt, kérdés, hogy ennek hiányában hogyan lehetne kormányozni az országot. Egy működő kormányhoz a 230 fős nemzetgyűlésben legalább 115 képviselő kell: a Demokratikus Szövetség (AD) koalícióban induló 79 szociáldemokratán és szövetségeseiken kívül márpedig itt most 8 liberális centrista képviselő, 9 független képviselő, 77 ellenzéki szocialista és még 9 radikális baloldali fog ülni. Eközben a csupán 2019-ben megjelenő, akkor még 1 százalékos Chega most 48 főt küldhet a parlamentbe, a legalább részleges segítségük tehát elengedhetetlennek tűnik.

Jobboldali fordulat a baloldalon

Hogyan történhetett ez a baloldali összeomlás? A nemzetközi sajtó az események láncolatában elsősorban a Santosnál erősebb és népszerűbb miniszterelnök, António Costa korrupciós botrányát és lemondását hangsúlyozta.

Ahogyan azt akkoriban a nemzetközi lapok is közölték, Costa 2023. november 7-én jelentette be távozását, miután kiderült, a főügyészség és a rendőrség több korrupciós gyanú és feljelentés miatt házkutatást rendelt el például az ő hivatalában is. Ráadásul ennyivel a kormányfő nem úszta meg, kabinetfőnökét, Victor Escáríát ugyanis a hatóságok végül le is tartóztatták.

Az eset hátterében az állt, hogy a hivatalos portugál rendőri szervek büntetőügy keretében vizsgálták azoknak az EU-s támogatásoknak a sorsát, amelyek egy elég kétséges kimenetelű lítiumbányászati projektre és egy tengeri „zöld hidrogén” kísérleti tervre mentek el. A két ügy közül különösen a lítiumbányászat tervei háborították fel a Montalegrébe tervezett bánya környékén lakókat. Az évek óta húzódó, végül visszavont, de költséges tervek ugyanis, miközben nem tudták bebizonyítani, hogy akkumulátorokban is használható, igazán jó minőségű lítiumot tudnának a nyersanyaghiánnyal küzdő EU piacára biztosítani, garantáltan nagyon súlyos környezeti károkat okoztak volna az északi hegyvidéki városban és környékén. Az, hogy a hatóságok még súlyos korrupciós gyanú miatt nyomozni is kezdtek a lítiumbánya tervei kapcsán, csupán az utolsó csepp lehetett a pohárban.

De valószínúleg önmagában még a lítiumbánya ügye sem lett volna elég a 9 éve hegemóniában kormányzó Costa-kormány végleges bukásához. Az okok sokkal mélyebbek és súlyosabbak ennél.

Miután 2022-ben a koalíciós kormány felbomlott, a jobboldali portugál elnök a Szocialisták és a Baloldali Blokk, illetve a kommunisták parlamenti költségvetési vitáját (mely végül a Blokk és a kommunisták átszavazásával végződött) gyorsan kihasználta a parlament feloszlatására, s előrehozott választások kiírására. Akkor magyar elemzés is érvelt úgy, hogy a radikális baloldal két kispártja „felelőtlenek voltak”, amikor „kihátráltak Portugália demokratikus történelmének legbaloldalibb költségvetésének a megszavazásából”.

A 2022 és 2024 közötti időszak viszont éppen a radikális baloldal akkori aggodalmait igazolta.

A választásra készülve Michael Roberts marxista közgazdász blogja részletesen elemezte Portugália gazdasági helyzetét. Az általa összegzett makroökonómiai adatokból kiderül, Costa hiába tervezett, és végül egyedüli többséggel hiába szavaztatta meg „a legbaloldalibb költségvetést”, az még mindig elmaradt attól a mértékű radikális átalakítástól, amire a portugál gazdaságnak szüksége lett volna.

Roberts kiemelte: miközben az ország gyenge gazdaságát – sok európai gazdasághoz hasonlóan – a Covid-járvány kis híján bedöntötte, Costa „kilábalási stratégiája” nem baloldali – tehát állami és közösségi, nagy arányú költésre épülő – program volt, hanem éppen ellenkezőleg: végül jobboldali, piacpárti deregulációra épült. Costa és immár tisztán szocialista párti kormánya úgy próbálta „beindítani” a gazdaságot 2022 után, hogy felgyorsította az aggasztó tendenciákat, amelyeket a radikális baloldal már 2022 előtt is szóvá tett.

Ilyen volt például, hogy Costa mindenáron minél több külföldi tőkét kívánt a járvány után Portugáliába csábítani. Ennek keretében főleg a tech-ipar és befektetés számára egyszerűsítette az 1000 eurós „aranyvízumok” rendszerét, azzal a céllal, hogy a tőkeerős külföldi „digitális nomádok” beáramló felmentő serege és a nyomukban érkező direkt tőkebefektetés majd „felpörgesse” a gazdaságot. Az 1000 eurós letelepedési vízumot a Costa-kormány intézkedései nyomán bármely külföldi megkaphatta, aki kötelezettséget vállalt arra, hogy legalább 500 000 euró (197 millió forint) értékben vásárol ingatlant.

Ez a grandiózus, de minden elemében teljesen átgondolatlan „újjáépítési” terv beláthatatlan társadalmi katasztrófához vezetett a 10 milliós országban, azzal, hogy lényegében a világ legtehetősebb embereinek játszóterévé változtatta a portugál ingatlanpiacot.

A megjelenő, főként Lisszabont és a nagyvárosokat preferáló, gazdag külföldiek nyomában ugyanis a lakhatási válság járt: mivel a 760 eurós (300 000 forint) garantált minimálbérrel és 1300 eurós (514 100 forint) átlagbérrel rendelkező portugálok képtelenek voltak velük versenyezni, az ingatlanpiac vad vágtába kezdett, a határ pedig a csillagos ég lett. Ingatlanbefektetők hada vásárolta fel viszonylag olcsón a főváros lakásállományát, amelyet némi felújítás és befektetés után szinte csak külföldieknek megfizethető áron kínálnak bérbeadásra vagy megvételre. A befektetési célokból kivett, üres lakások száma mára Lisszabonban 48 000, míg az egész országban 750 000, ez a hiány pedig szinte megfizethetetlenné tette az albérleti árakat.

Ráadásul, miközben a kormányprogram és költségvetés egyszerű fogyasztásösztönzésre alapozott, a portugál állami és magánszektor ipari termelékenysége – csakúgy mint Dél-Európa legtöbb államában – a várakozásokon alul maradt, innen tehát nem származhatott sem bérnövekmény, sem olyan alap, amelyből az ipari szektor az ambiciózus zöldpolitika alapjait meg tudta volna teremteni.

Cserbenhagyásos gázolás

A válságot a bérek legalább megnyugtató rendezésével még mérsékelni lehetett volna. Ahogyan arról a Mérce is beszámolt 2021 végén, a koronavírus-járvány után ideiglenesen felengedett a Portugáliának a múltban sok gondot okozó EU-s költségvetési szigor, így lehetett volna merészebbnek is lenni a bérek emelése és a gazdaság helyreállítása terén. António Costa azonban mindezt a bemutatott költségvetésében csupán fél szívvel, valódi bérszínvonal-növekedést alig javasolva próbálta megúszni, kiváltva radikális baloldali partnereinek rosszallását. És nemcsak az övékét.

A költségvetési vitákat sztrájkhullámok kísérték a lisszaboni tömegközlekedésben, a vasúti közlekedésben és a közegészségügyben is. A szakszervezetek és dolgozók azt viszont – noha nyomást gyakoroltak a Baloldali Blokk és a Kommunista Párt képviselőire a törvényhozásban, akik a legnagyobb kormányzó párt helyett végül melléjük álltak – nem tudták elérni, hogy Costa miniszterelnök a csekély fizetésemeléseken túl további engedményeket tegyen nekik.

Sőt, a szocialisták úgy mutatták be ekkor a dolgozók követeléseit, mint amiket „lehetetlen teljesíteni”, és így „felelőtlenül populisták”, miközben a növekvő lakásárak, rezsiárak és a stagnáló bérek tényszerűen sújtották őket.

A sztrájkhullámra érdemben továbbra sem reagáló kormány válsága 2022 legelején tetőzött. Catarina Martins, a Costa-kormány költségvetését végül népi követelésre elutasító Baloldali blokk akkori frakcióvezetője így fogalmazott a helyzettel kapcsolatban:

„A portugál kormány a gondokat elodázó költségvetést mutatott be, amivel elpazarolja a pillanatot, amikor az európai uniós nyomás az országon éppen időlegesen felenged, és amikor megfelelő többsége lenne ahhoz, hogy valóban segítsen a gazdaságon és a társadalmon. Hónapokig tartó tárgyalások után immár teljesen érthetetlen a kormány közömbössége. Azt állítani, hogy a Baloldali Blokk a hibás a kialakult helyzetért éppen annyira hihető, mint az az állítás, hogy a közegészségügy szakdolgozói megtámadták a kormányt, amikor figyelmeztették, hogy fenntarthatatlan és reménytelen helyzetben találták magukat ebben a válságban.”

António Costa a baloldali parlamenti együttműködés szétszakadását követően még sikeresen használta a 2022 januári pillanatot a saját javára: az állítással, miszerint a baloldali radikálisok követelőző túlkapásai okozták magát a válságot, sikerült még egyszer, egyedül is többséget szereznie.

Az akkori taktikázós időnyerésének viszont hosszú távon a portugál baloldal veresége volt az ára – ezt világosan megmutatta az idei választás.

Luzitán dal

A Covid-válság után beköltöző, gazdagabb külföldiek és az általuk eszkalált lakhatási válság után most, 2024 elején a jobbközép szociáldemokraták olcsó, avagy egyenesen ingyenes lakáshitelekkel kampányoltak. De nem csak ők húztak hasznot abból, hogy az elvileg baloldali szocialisták nem tettek a lakhatási válság ellen érdemben semmit.

A Chega villámgyors emelkedésének egyik legfontosabb oka ugyanis éppen az volt, hogy a stagnáló béreket, emelkedő lakás- és albérletárakat André Ventura – csakúgy mint spanyolországi, vagy más európai elvbarátai – sikeresen kötötte össze a bevándorló- és iszlamofób idegenellenességgel.

Míg Costa kormánya példaértékű intézkedésekkel járt élen 2020-ban – amikor ideiglenesen ugyan, de állandó lakosként kezelte a bevándorlókat, hogy könnyebben állítsa meg a járvány terjedését –, a későbbi, vagyonosabb letelepedőket vonzó tervei számos – főként vidéki – portugál számára hitelessé tették a Chega állítását, amely szerint a „külföldiek” miatt rosszabb a helyzetük, mint 5 éve. Igaz, a szélsőjobb a szegényebb és főként muszlim bevándorlókat, és nem a valódi lakhatási válságot okozó „digitális nomádokat” okolja.

A Chega nevű alakulat ezentúl azért különösen veszélyes, mert ötven évvel Portugália sikeres és baloldali „szegfűs forradalmát” követően először épít nagyon nagy mértékben az akkor megbukó szélsőjobboldali Estado Novo diktatúra utáni nosztalgiára, annak mentegetésére. Sőt, a baloldalt és antirasszizmust, a fekete kisebbséget, a gyarmatosítás elleni fellépést is démonizáló, helyenként az erőszakot is bálványozó propagandára. Ebből még súlyos társadalmi feszültségek adódhatnak az ibériai országban.

A szélsőjobb az „őslakos” portugál családoknak a Fidesz által nemzetközileg is népszerűsített transzfereket is ígért programjában (némileg másolva Orbán hangzatos jelszavait), amellyel a „demográfiai válságot” kezelnék és a gyerekvállalást ösztönöznék. Hozzájuk hasonlóan a hajszállal nyertes jobbközép párt is hasonló ígéretekkel (a fiataloknak biztosított, közel ingyenes első lakáshitel) licitált rá gyakorlatilag a vesztes kormánypártra.

A történet tehát – a gyors összeomlás helyett lassított felvételen – ugyanolyannak látszik, mint Görögország és a Sziriza 2015-16-os gyors tragédiája. António Costa megválasztása egy erős, a társadalmat mobilizáló, megszorításellenes politikai mozgalomnak volt köszönhető. 2018-as újabb sikerének titka a mobilizált szakszervezeti mozgalom és baloldali, egységes front fenntartása volt, ahol a balközép irányba húzó szocialistákat a náluk baloldalibb pártok kontrollja korlátozta.

A baj éppen akkor kezdődött, amikor a gyors tőkebefektetések és népszerűség érdekében Costa mind a szakszervezeteket, mind pedig volt koalíciós partnereit csúnyán cserbenhagyta, a tőkepiaci befektetők jóindulata és a rövid távú reálpolitikai taktikázás érdekében, amelyet a nem várt mértékű politikai válság amúgy is teljesen hatástalanná tett. Ebben a helyzetben a koalícióból kilépő radikális baloldal szembekerült Costával, amelynek a végén az egykori tömegbázis szétaprózódott, és elhagyta a megszorításellenességre épülő egykori baloldali populista tábort.

Ismét megmutatkoztak a populista baloldali irányzat eleve létező hiányosságai: a szilárd alapokon álló szocialista szervezést, elméletet és közpolitikát nem pótolja a pillanatnyi többség és az egyszerű politikai nyelvezet.

António Costa és pártjának mostani veresége így ma csupán arra emlékeztethet mindenkit: bármekkora baloldali előnyt el lehet tüsszenteni, különösen akkor, ha az egymásra tornyosuló válságokra rossz kormányzással válaszolunk.