Justine Triet Arany Pálma-díjas filmje, az Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute) a didshedoit.com kísérő weboldallal került forgalmazásra az egyesült államokbeli mozikban. Az oldalon egy egyszerű igen-nem szavazással fejezhették ki a nézők, bűnösnek találják-e férje megölésében a főszereplő Sandra Voyter-t (Sandra Hüller). A rögtönítélő kortárs közhangulat és a film felszíni témafelvetésének szemszögéből relevánsnak tűnő kérdés valójában félreérti a film alapkonfliktusát, egyben pont abba a moralizáló diskurzusba helyezi el azt, amellyel szemben a film állást foglal. A filmforgalmazás poszt-kovid nehézségeinek fényében is halovány marketingfogás.

Az Egy zuhanás anatómiája kizárólag formájában bűnügyi film vagy tárgyalótermi dráma, Sandra Voyter bűnössége vagy ártatlansága innen nézve mellékes szempont.

„Elég. Nem öltem meg.
Nem ez a lényeg.”

Házi felvételek esetlen beállítására emlékeztet a film nyitóképe, amelyben egy teniszlabda bátortalanul pattog végig a lengő lépcsőn át a nappaliba, kezdetétől fogva bizalmaskodó nézőpontba helyezve a nézőt. Oldott, kissé fraternalizáló hangulatú interjút rögzít Sandrával Zoé Salidor (Camille Rutherford) doktori disszertációjához, amelyet 50 Cent P.I.M.P. című számának valószínűtlenül abszurd hangszeres feldolgozása zavar meg. Az interjú rögzítése meghiúsul, a hangos zene újra és újra elindul, zavarba ejtő Zoé és a néző számára egyaránt. A lány csalódottan távozik.

Sandra kisfia Daniel (Milo Machado Graner) is sétára indul kutyájával, Snooppal, messze a hangzavartól. Mikor visszaér, apját holtan találja, láthatóan kizuhant a padlástérből. Szemtanúk és egyértelmű halálok hiányában nyomozás indul.

Baleset, öngyilkosság vagy emberölés – a három konkurens teória kizárhatatlansága miatt a hatóságok hivatalból eljárást indítanak az egyetlen helyszínen tartózkodó személy, Sandra ellen.

A rendőrség a nyomozás során újraalkotja a lehetséges forgatókönyveket, tanúvallomást rögzítenek Danieltől. Kétséget kizáró konklúzió nincs, így tárgyalás következik. Egymásnak ellentmondó szakértői vélemények és mélyen szubjektív elemek mentén épül fel a vád narratívája. A francia törvényszék tereinek kialakítása, teatralitása valódi anatómiai teátrum, a boncasztalra pedig ezúttal Sandra személyisége, döntései, és Samuellel való házassága kerülnek.

A film ösztönös következtetések és sztereotípiák esettanulmánya. Sandra közösségében és személyes kapcsolati hálójában egyaránt idegennek számít. Anyagi okok miatt férje, Samuel (Samuel Theis) gyermekkori falujában élnek a francia Alpokban. Lassan építik fel faluszéli házukat a hólepte hegyekben, amely nem csak a fizikai, de a szimbolikus elszigeteltség jelképe is. Sandra minden módon kívülálló itt: nagyvárosi német nő, sikeres író, semmiképp sem illik a rurális közösségbe.

Okos, határozott nő alakját építi fel a film, aki nem mentegetőzik saját vágyai és céljai miatt, ettől pedig automatikusan gyanússá válik egy olyan társadalomban, ahol a nők életvitelét intenzív érdeklődés és ítélkezés övezi.

Ismert szerzőként magánéletének részletei még inkább az erkölcsösködő közvélemény érdeklődésének középpontjába kerülnek a per folyamán.

Felépítésében az Egy zuhanás anatómiája olyan előképekből merít mint Henri-Georges Clouzot Igazság (1960), Kuroszava Akira A vihar kapujában (1950) és David Lean Madeleine (1950) című művei. Ezek a filmek egyrészt az események megélésének szubjektivitását, másrészt azt tematizálják, hogyan emelkednek megvádolt nők személyiségjegyei és életmódjuk bizonyító értékűvé büntetőpereik során. Aktualitásával az Egy zuhanás anatómiája így arra is reflektál, mennyire kevéssé változott a nők helyzete az igazságszolgáltatás intézményeiben az eltelt közel hetven évben. Annak ellenére, hogy tanulmányok bizonyítják, hogy a férfiak kicsivel gyakrabban hazudnak mint a nők, mégis az ő szavahihetőségüket kérdőjelezik meg gyakrabban. A „rendes nő” és jó anya” heteropatriarchális indoktrinációját mi sem teszi jelenvalóbbá, mint mikor Sandra erkölcsileg ellentmondásos döntései válnak a gyilkossági indíték argumentumaivá. A némafilmkorszak „megesett nő” trópusát idéző vádpontok valódi indíttatást nem tárnak fel, ellenben példázzák milyen, férfiak esetében pozitívként értékelt, tulajdonságok és tettek kriminilizálhatnak egy nőt.

Hiába küzdött a házaspár komoly anyagi gondokkal, amiből kiutat jelenthetett Sandra felfelé ívelő írói karrierje, az ügyész ezt fia elhagyásának bizonyítékaként értelmezi. Samuel részben felesége sikerét és a gyermeknevelés ráeső részét okolta saját kudarcai okaként és emiatt viszonyuk megromlott. Amikor házasságuk kihűlt, Sandrának szórványosan viszonya volt több nővel is, amibe nem minden esetben egyezett bele Samuel. Elismeri, hogy ez nem volt helyes, a tárgyalóteremben viszont majdhogynem  szexuális ragadozóként beszélnek róla emiatt. Fordított helyzetben sejthető, hogy Samuel részéről „legitimnek” tekintettek volna egy-egy hasonló félrelépést az esküdtek.

A per során Sandra egyenesnek és  higgadtnak mutatkozik, azonban testbeszéde és következetlenségei növekvő belső feszültségről, tehetetlenségről, enyhe kétségbeesésről árulkodnak. Hogy gyorsabban, precízebben fejezhesse ki magát, gyakran vált angolra az általa kevésbé ismert francia helyett, amit fokozott nemtetszéssel fogadnak az üléseken jelenlévők. Ingatag történetei, ellentmondásos viszonya ügyvédjével mind erősítik a személyével és bünösségével kapcsolatos kételyekeket.

A film egyik erélye, hogy szokatlan módon hibáin keresztül teszi igazán emberivé Sandrát.

Ahogy általában mindannyian, úgy ő is elbizonytalanodik saját emlékeinek konkrétumain, túloz vagy elhallgat, korrigálja magát vagy épp újragondolja egy-egy állítását. Sandra ábrázolásában Egy zuhanás anatómiája dekonstruàlja a thrillerek kényszeredetten dichotóm nőalakjait, akik vagy „tökéletes áldozatok” vagy hidegvérű „femme fatale-ok”.

Sandra Hüller példátlanul finoman ábrázolja a pragmatikus, valamelyest rideg nőt, aki nem a várt módon reagál a történtekre. Az irányában érzett nézői ellenszenv azonban felvetti annak kérdését, miért várunk tőle más, talán esendőbb és érzelmesebb, fiát inkább előtérbe helyező reakciót.  Visszautalás mindez azokra az előítéletekre, következtetésekre amelyek mentén Sandra személyét megítéli környezete és a film nézői egyaránt. Az említett hétköznapi botlások hamar a provokatívan személyeskedő, cinikus ügyész (a kiemelkedő színészi játékkal szereplő Antoine Reinartz) fogáspontjává válnak. Az ügyész élvezkedik fölényében, abszurdba hajló vádpontjai pedig közvetlenül befolyásolják mind a tanúk, mind az esküdtek véleményét. Míg Sandra életének legkisebb részletei nagyító alá kerülnek, addig Samuel megkérdőjelezhető viselkedése felett felmentően siklik el.

Samuel és Sandra házasságának megromlása akkora tehető, amikor a fiú apja felügyelete alatt egy balesetben megvakult. A látás elvesztésének motívuma klasszikusan azoknak a karaktereknek az attribútuma, akik az igazság megismerhetősége ellenére, akaratlanul sem jutnak annak birtokába. Daniel esetében ez belső konfliktusának metaforájává is válik. Balesete óta fokozottan támaszkodik az érzékszerveire, amelyek eddig ritkán hagyták cserben. Rájuk hagyatkozik amikor zongorázni tanul, vagy amikor speciális, különböző felületű celluxdarabokból épített tájékozódó rendszerével orientálódik a házban.

Helyzetét nehezíti, hogy egyetlen jelenlévőként csak ő tehet felmentő erejű vallomást. Ez hatalmas nyomást helyez rá. Graner megindítóan érzékelteti a kisfiú belső kibillenését amelyet Simon Beaufils operatőr képei erősítenek.

Nem egyértelmű, mennyiben befolyásolja őt Sandra közelsége – aki a tárgyalás során végig háziőrizetben van. A bíró ugyan megtiltja neki, hogy fiával az ügyről beszéljenek, ennek garantálása lehetetlen és Sandra gyakran lépi át ezt határt.

„Ártatlan vagyok, ugye tudod?”

Daniel sem saját emlékeinek megbízhatóságában, sem anyja ártatlanságában nem biztos. Ennek ellenére kitartóan keresi a válaszokat arra, hogyan viszonyul szüleiről alkotott képe a történtekhez, és ő az egyetlen, aki valódi empátiával fordul Sandra felé.

A történtek rekonstrukciójára azonban törekvései ellenére sincs lehetősége. Daniel nem tud meg többet a haláleset körülményeiről, de döntést hoz, mégpedig azt, hogy anyja ártatlan. A teljes igazság megismerhetetlen marad, mind Daniel, mind a néző számára – és mint a film végső konklúziójaként, abszolút értelemben is. Döntő jelentőségű vallomása nyomán anyját felmentik, Sandra este fia karjaiban tér nyugovóra. A felmentő ítélet után elmarad a katarzis, nincs feloldás vagy válasz a történtekre. Sandra és ügyvédei kényszeredett, elhúzódó ünneplése kellemetlen. A több, mint egy évig tartó per után elkezdődhet a gyászfolyamat és Sandra talán fiával is helyrehozhatja kapcsolatát. A film erélye, hogy bemutatja ennek a helyzetnek minden bizonytalanságát.

A nő személyét, házasságát, döntéseit nyilvánosan tárták fel, hétköznapian amorális döntéseit pedig gyilkossági bizonyítékként szemléltették. A film végére valójában nem kerülünk közelebb ahhoz, hogy megismerjük a történtek körülményeit.

Triet és alkotótársa, Arthur Harari az emlékezet és az emberi megismerés határainak vizsgálatára helyezik a hangsúlyt. „A vélemény szubjektivitása” érdekli őket, az, ahogyan „az idő tönkreteszi egy szituáció objektivitást, és elválasztja az embereket gondolatok és igazságok között.” Mindezt válaszadási törekvések és kötelezettségek nélkül teszik, amely kiemelkedő álláspont a kötelező véleményalkotás korában. Arra invitálják a nézőt, hogy mélyen gyökerező előítéleteiket félretéve vizsgálják Sandra történetét, egyben saját félelmeikkel és hiányosságaikkal is szembenézzenek. Nehéz és kockázatos vállalás, amely feszes egyensúlyú szerkezete miatt mégis működik.