Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az önálló elbeszélés joga: legyen február 23-a nemzeti emléknap!

Írásom szomorú aktualitását adja, hogy ma, február 23-án 15 éve annak, hogy rasszista terroristák meggyilkolták az 5 éves Csorba Robikát és az édesapját, Csorba Róbertet.

Az alábbiakban egyrészt amellett fogok érvelni, hogy minden közösségnek joga van ahhoz, hogy a saját történetét, ezen belül a fontos, kiemelkedő, meghatározó pozitív és drámai eseményeket autonóm módon, a közösség nézőpontjából mondhassa el, mutathassa be. Másrészt azt fejtem ki, hogy miért vélem szükségesnek, hogy bevezessük a közbeszédbe a romák ellen 2008-2009 között elkövetett rasszista támadássorozat kapcsán a terrortámadás kifejezést, amely a megtörtént cselekményeket pontosabban, valószerűbben írja le.

Minden közösségnek alapvető és elidegeníthetetlen joga, hogy saját maga mondja el, mutassa be azokat az eseményeket, amelyek a közösség története, identitása, kultúrája, múltja, jelene és jövője szempontjából alapvetőek, fundamentális jelentőségűek. Ebből következik, hogy minden közösségnek elemi joga, hogy maga jelölje ki és határozza meg azokat a jeles vagy éppen drámai erővel bíró eseményeket, amelyek kapcsán szükségesnek és fontosnak tartja a saját közösségében és szélesebb társadalomban való kollektív megemlékezést és emlékeztetést. Tehát kulturális és emlékezetpolitikai téren is evidensnek tekintjük a semmit rólunk nélkülünk elv érvényesülését.

Vannak olyan események, tragédiák, amelyek túlmutatnak az érintett közösségeken. Túlmutatnak, hiszen nem csak, vagy nem elsősorban az adott közösség életére, mindennapjaira hatnak, nyomják rá bélyegüket, hanem a széles társadalom szempontjából is meghatározóak, vagy legalábbis annak kellene lenniük.

Emlékbizottságunk szerint ilyen tragédia a 2008-2009-ben romák ellen elkövetett terrortámadás-sorozat. Az áldozatok magyar honpolgárok voltak. Olyan emberek, akik hittek abban, hogy az állam szavatolja a normális, biztonságos élethez való jogaikat, emberi méltóságukat, s megvédi őket a rasszizmustól, a kirekesztéstől, a fenekedő nácik támadásaitól. Tévedtek. Mindannyian tévedtünk.

A terrortámadások sajnos nem keltettek elemi felháborodást a társadalomban. Nem demonstráltak tömegek a rasszizmus és a romákat ért gyilkosságok ellen. A politikusok, a véleményformáló értelmiségiek – kevés kivételtől eltekintve – nem emelték fel szavukat a rasszista politikai tömörülések uszításai, a paramilitáris szervezetek megfélemlítő akció ellen. Sőt, a demokratikus pártok a szélsőjobb politikai fogalomkészletét kezdték használni, a rasszista szavazóknak pedig rendre politikai gesztusok sorát tették. Szégyenteljes csöndbe sulykolva, hogy mindez ártatlan honfitársak életét követelte.

Az áldozatok családjai, a magyarországi roma közösségek is egyedül maradtak e szörnyű tragédiával. Egyedül maradtak, hisz gyászukban, fájdalmukban csak kevesen osztoznak. Egyedül maradtak, mert az állam és annak képviselői máig nem tartják fontosnak azt, hogy kifejezzék az együttérzésüket, hogy a tragédia súlyának megfelelő és az áldozatok emlékéhez méltó módon kezeljék az ügyet.

Cselekvés, szolidaritás, kollektív kiállás helyett 15 éve fülsüketítő csend és közöny van.

A roma közösségeken kívül csak egy maroknyi humanista pro roma szervezet és civil számára fontos az áldozatokról való megemlékezés, s az emlékeztetés, illetve a társadalom figyelmének felhívása arra, hogy az ordas eszmék, a kirekesztő beszédmód nem tűnt el a közéletből. Sőt. Ugyanúgy mérgezi a közbeszédet, a paramilitáris szervezetek pedig ugyanúgy grasszálhatnak, és félemlíthetik meg a roma embereket, közösségeket.

A bántó, bénító csend és közöny falát kizárólag őszinte, bátor, humanista beszéddel, kiállással tudjuk lerombolni. Oly módon, hogy roma és nem roma közösen hajt fejet az áldozatok emléke előtt, mutat szolidaritást a gyászoló hozzátartozókkal. S oly módon, hogy nemcsak egy maroknyi civil számára lesz fontos az emlékezés az emlékeztetés, hanem a demokratikus közösség egésze számára. Közös megemlékezés, párbeszéd és kiállás nélkül nincs lehetőség a szörnyű és megmagyarázhatatlan tragédia feldolgozására. Csakis együtt, egymást erősítve van mód erre.

Éppen ezért, meggyőződésem szerint

akkor járunk el az áldozatok emlékéhez méltó módon, etikusan és emberségesen, ha a döntéshozók, a kormány és a demokratikus ellenzéki pártok, politikusok nemzeti emléknappá nyilvánítják február 23-át. Azt a napot, amelyen a féktelen gyűlölet és erőszak következtében meghalt egy 5 éves gyermek, Csorba Robika és édesapja.

Az ország, a társadalom nem dolgozta fel ezt a tragédiát, ezért nem is beszél erről. Félretolta, nem akar erről tudomást venni. Nem beszélünk és emlékezünk az áldozatokról, s nem beszélünk a gyilkosságokhoz vezető okokról, sem pedig arról, hogy hogyan előzhetőek meg az emberi életeket követelő ilyen és ehhez hasonló tragédiák.

Mivel nem szembesítjük magunkat és másokat ezzel tragédiával, ezért a trauma szükségszerűen ott bujkál és munkál a mindennapokban, az emberi kapcsolatokban, az emberek tudatában és lelkében. Amíg nem nézünk szembe a történtekkel, s amíg nem kezdünk minderről társadalmi párbeszédet, addig az bénítólag, mérgezőleg hat a társadalmi tudatra és cselekvésre.

Kizárólag akkor tudunk társadalmi szinten kiszakadni a közöny bénító fogságából, csak akkor tudjuk kifejezni a szolidaritásunkat bármely sérülékeny, kirekesztett társadalmi csoporttal, s csak akkor tudjuk határozottan elutasítani az ordas eszméket, ha közösen hajtunk fejet az áldozatok emléke előtt.

Úgy vélem, hogy a támadássorozatnak nem egyedül a roma közösségek voltak az áldozatai, hanem közvetett módon a fiatal demokráciánk, az államrendünk, az intézményekben vetett bizalmunk, hitünk, valamint az elemi társadalmi szolidaritás is. Meggyőződéssel valljuk, hogy február 23. emléknappá nyilvánítása önmagán túlmutató esemény, szimbolikus gesztus lehetne, hiszen ennek révén lehetőség nyílna a tragédiával kapcsolatos szóló széles körű társadalmi párbeszédre, amely lényeges lépés lehetne a trauma kollektív feldolgozásában.

A náci ideológiát valló gyilkosok nem ad hoc módon, a fel-fel törő gyilkos késztetéseiknek adtak szabad folyást, hanem tudatosan, tervszerűen gyilkoltak. Nem beszűkült tudatállapotban, pszichés kényszereknek engedelmeskedve. Nem. A gyilkos terroristák hidegfejjel és precizitással készültek fel és hajtották végre akcióikat. Céllal, okkal tettek mindent. A céljuk a társadalmi rend szétverése, etnikai feszültség szítása, etnikai konfliktusok kikényszerítése volt. Erről maguk az elkövetők beszéltek a letartóztatásukat követően.

Véleményem szerint a fenti tények miatt nem lehet, sőt

tévútra visz bennünket az, ha a támadássorozatot a kriminológia koordinátarendszerében vagy kizárólag csak abban helyezzük el, vizsgáljuk és értelmezzük. Akkor járunk el helyesen, ha nemzetbiztonsági keretben és kockázatként értelmezzük az eseményeket. Ennek értelmében pedig nem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy terrortámadás-sorozat történt.

Amennyiben mindez nem Magyarországon, hanem Nyugat-Európában vagy a határon túli nemzettársainkkal történne, abban az esetben evidens, hogy ilyen és ehhez hasonló támadások – teljesen jogosan – terrorcselekmények sorozatának minősülnének.

A romák ellen elkövetett sorozatgyilkosságok kifejezés szimpla bűnügyként határolja le az eseményeket, s egyáltalán nem érzékelteti azokat a súlyos nemzetbiztonsági kockázatokat, amelyet a roma emberek ellen elkövetett terrortámadás-sorozat megjelölés magában foglal. Amennyiben kizárólag kriminológiai esetként értelmezzük, látjuk és láttatjuk az eseményeket, akkor ebben az értelmezési keretben nincs veszélyben az államrend, a társadalmi béke, továbbá nincs dolga és felelőssége a politikai elitnek, a nemzetbiztonsági szolgálatoknak. Abban az esetben azonban, ha terrortámadás-sorozatként vizsgáljuk és értelmezzük mindezt, rögtön láthatóvá válik, hogy ilyen és ehhez hasonló támadások nemcsak az érintett közösség ellen irányulnak, hanem a végcél az államrend és a társadalmi béke megtörése, feszültségek, konfliktusok szítása, kikényszerítése, rettegés, félelem, anarchia és káosz kiváltása. Mi ez, ha nem a vegytiszta terrorista logika?

Véleményem szerint a terrorista elkövetőknek ez volt az alapvető célja. Éppen ezért tartom a romák ellen elkövetett terrortámadás-sorozat kifejezést és annak közbeszédben történő használatát, a megtörtént eseményeket valószerűbben, hitelesebben leírónak, kifejezőnek, lényegre tapintóbbnak. Javaslom, hogy a nyilvános megszólalásainkkor következetesen ezt a kifejezést használjuk.

Tegyünk meg mindent, hogy a február 23. nemzeti emléknappá váljon. Ehhez egy apró, de fontos lépés az, hogy csatlakozz e kezdeményezésünkhöz. Ezen a linken tudodaz aláírásoddal támogatni a kezdeményezésünket.

Ha csupán minden kétszázadik olvasónk beszállna egy mozijegy árával, vagy minden századik 1000 forinttal, a tavaszi kiadásainkra már nem lenne gondunk!

Ha a magyar médiatér szerinted is szegényebb és szürkébb lenne a Mérce nélkül, arra kérünk, segíts te is! Szállj be akár 1000 forinttal! Nem luxuskiadásokra gyűjtünk, a működésünk a tét.

Kiemelt kép: Csorba Róbert és Robika sírja Tatárszentgyörgyön, a 2019. február 23-ai megemlékezés után; fotó: Gulyás Márton.