A kegyelmi botrányt övező felháborodás révén végre sarokba szorult kicsit a Fidesz. Ezt nem az ellenzék érte el, viszont lehetőséget ad arra ennek az oldalnak, hogy alternatívát mutasson fel. Sikerül-e?

Novák Katalin volt köztársasági elnök és Varga Judit, a Fidesz volt EP-listavezetője lemondása után, néhány hónappal az önkormányzati és európai parlamenti választások előtt nincs épeszű politikai tanácsadó, aki azt javasolná az ellenzéknek, hogy ne üsse a vasat a „pedofilügyben”, és az ellenzéki pártok helyette foglalkozzanak inkább a saját kérdéseikkel, amely kérdések mostanra lényegében az összefogósdira szűkültek. Szerencsére nem vagyok politikai tanácsadó.

Ha viszont Rogán Antal lennék, lehet megijednék a tükörképemtől: a kurzus túlnyerte magát, saját tematizációs ereje olyan mértéket öltött, hogy a rendszer már csak a saját ügyeibe és keretezésébe képes belebukni. Vajon amikor megkérdezik majd Rogánt, hogy mi volt a legnagyobb teljesítménye, akkor Margaret Thatcher módjára fog válaszolni? A Toryk vezetője büszkén vallotta be, hogy politikájuk legnagyobb eredményének azt tartja, hogy ellenfeleiket, Tony Blairt és a Munkáspártot a neoliberalizmus elfogadására kényszerítették. Itthon valami hasonló zajlik már évek óta:

az ellenzék lépésről-lépésre (csetlődve-botlódva) tanulja el a Fidesztől az újjobboldali manipulációs technikákat és demagógiát.

Nem arról van szó, hogy ne lenne helyes a felháborító elnöki kegyelemért felelősségre vonni a kormánypártot, és az is vitathatatlan, hogy az áldozatvédelem fontos. Ám a számonkérés és politikacsinálás módjával lehetnek fenntartásaink, amikor az ellenzék propagandisztikus felületességeket és csúsztatásokat  vesz át a Fidesztől. Mintha újra és újra bizonyítani igyekeznének, hogy mennyire igaza volt Tamás Gáspár Miklósnak a 22-es zakó értékelésekor:

„az ellenzék megmaradt szereplői világossá tették, hogy nemcsak vereséget szenvedtek, hanem alapjában a legyőzőikkel értenek egyet”.

A sajtóban, a tüntetéseken mindenki „pedofilügyről” beszél. Mintha arra senki nem emlékeznék, hogy a „pedofiltörvényt” homofób törvénynek nevezte az ellenzéki sajtó egy része, mégpedig jó okkal. Elfejtettük azt a nagy sajtóorgánumok publicistái által is megugorható ideológiakritikai következtetést, hogy a „pedofiltörvény” és a pedofilkampány nem is túlságosan jól bújtatott támadás volt a szexuális kisebbségek ellen.

De más is van itt: eleve csúsztatunk, amikor az ügyet „pedofilügynek” nevezzük. Azt állítjuk ezáltal ugyanis, hogy a politikai vita a pedofíliáról szól. De hogyan lehet a politikai vita tárgya egy mentális betegség? K. Endre kegyelme nem a pedofilokról, hanem a hatalom rendszerszintű összefonódásairól, és az állami intézmények embertelenségéről szól.

Ráadásul a gyermekvédelem a kortárs politikai közbeszédben, legalábbis abban az értelemben, ahogy a Rogán-művek ezt Magyarországon elterjesztette, az amerikai újjobboldal hívószava. Szomorú fejlemény ez, hisz a gyermekkor védelme, például a gyermekmunka megszüntetése a munkásmozgalom követelése volt. Mostani formájában azonban a témát tengerentúlról importálta a Fidesz, hogy itt is lehessen álszabadságharcot folytatni a gyermekek nevében a feministák, a melegek, a transzok és mindenki ellen, aki kicsit is máshogy létezne, mint ahogyan azt a heteronormatív jobboldal elvárja.

Ebben a helyzetben az ellenzéknek, ha valóban napirendre kívánja venni a áldozatok védelmének ügyét, akkor nagyon ügyelnie kell arra, hogy ne a politikai propagandát, a gyermekvédelmet mint ideológiai fegyvert vegye napirendre, ne a népbűvölőnek szánt politika irracionalitását másolja szorgalmasan, hanem az uralomnak valódi alternatívát nyújtva racionális, érett válaszokat adjon.

„Odakint most szörnyek járnak” – ez volt a neve a péntek esti, az elmúlt évek legnagyobb kormányellenes tüntetésének, amit – az ellenzék gyengeségének tüneteként – influenszerek (médiamunkások) hívtak életre. A tüntetés borítóképen egy gonosz, fekete öltönyös férfi árnyéka vetül a fehérbe öltözött, ártatlan gyermekekre. Függetlenül a tartalomtól, a keretezés maga irracionális: gonosz, velejéig romlott szörnyetegekkel rémisztget, akiktől meg kell védeni bennünket. Ha a politikai diskurzus végleg odáig romlik, hogy melyik érdekcsoport tud jobban megvédeni bennünket a „szörnyektől” (lásd még: szegény, bevándorló, vendégmunkás stb.), akkor máris megérkeztünk a posztfasizmusba.

A keretezés ellenében azonban mindenki tudja, hogy a pedofilok emberek. Segítségre szoruló emberek, de ettől önmagában nem válnak elkövetővé. Sőt, ahogy erre a Hintalovon Alapítvány szakértői rámutattak, gyermekekkel szemben szexuális erőszakot nem pedofilok is elkövethetnek és elkövetnek. Elkövethetnek, mert a rendszer lehetőséget ad rá: mindenki potenciálisan áldozat ott, ahol az intézményi alá-fölé rendeltségek kiszolgáltatottságra kárhoztatnak. Egy komolyan vehető ellenzéki ajánlat valahol a Hintalovon Alapítvány és a hozzájuk hasonló szervezetek munkásságának felkarolásával kezdődne, és annak beismerésével, hogy az ilyen egyszeri morális pánikok nem sokat tesznek a rendszerszintű erőszak visszaszorításáért.

Megsüvegelendő tehát, amikor néhány ellenzéki politikus, mint Donáth Anna vagy Jámbor András szóba hozza a rendszereket és az intézményeket. Sőt, Jámbor szerint „éles és látható határvonal van azok között, akik politikai fegyverként akarják használni a pedofíliát, és akik a gyerekekért küzdenek”. Ha ez valóban így van, akkor ne csak most beszéljenek az áldozatvédelemről és ne csak beszéljenek róla. Kezdjenek építkezésbe, hozzanak létre szakpolitikát, karolják fel az üggyel foglalkozó civileket, építsenek új intézményeket. Legyen a cél egy jobb világ akarása és létrehozása, ne csak a Fidesz pozícióinak átmeneti gyengítése.

Legalább végre lenne egy érték, amelyet magáénak vallhat az ellenzéki oldal: hogy kiáll az elesettekért, hogy hosszú távon, kitartó munkával formálni próbálja a rendszert, melyben ma milliók szenvednek (ha nem mindenki). Meg lehet mutatni, hogy az ellenzék jobban vezetné ezt az országot, mint a Fidesz. És akkor talán a választók is elhinnék.