Egész Európa jobbra tolódik, nemcsak Magyarország. Ezt bizonyítja Macron elmúlt öt plusz másfél éve, s most a – Gabriel Attal vezette – új francia kormány is. A demokratikus pártokat a szélsőjobbtól elválasztó cordon sanitaire a múlté. Macron kordont bontott. De – ütőképes baloldal híján – már szerveződik a civil ellenállás, méghozzá az új politikai törésvonal, a zöldügyek mentén.

Élisabeth Borne miniszterelnök „lemondott”. Valójában Emmanuel Macron leváltotta. A mór megtette kötelességét: átnyomta a nyugdíjkorhatár-emelést és a bevándorlóellenes törvényt, a mór mehet. Jött helyette egy fiatal, talpraesett, kiváló kommunikációs képességekkel rendelkező, nyíltan meleg politikus – akinek az apja tunéziai zsidó filmproducer (Almodóvar-, Benigni-, Bertolucci-filmek fűződnek a nevéhez), míg az anyja odesszai orosz nemesi sarj, szintén filmproducer. Gabriel Attal feladata, hogy végrehajtsa Macron nyíltan jobboldali programját. A sárgamellényesek mozgalmának hatására, illetve a koronavírus-járvány idejére megtorpant a diadalmas neoliberalizmus. Lám, még Macron is „pénzt szórt a nép közé”, de azóta az autoriter kapitalizmus újból erőre kapott. Ezt szimbolizálja az új francia kormány.

Csend, rend, fegyelem, aki rossz, azt megverem

Rend, tekintély, közbiztonság. Ezek voltak Gabriel Attalnak a miniszterelnöki bemutatkozásakor hangoztatott jelmondatai. Onnan folytatja, ahol Borne abbahagyta. Minél sikertelenebbek Macron kormányai a közbiztonság megteremtése terén, annál többet beszélnek erről a témáról. (Egy időben Benalla, Macron testőre maga gondoskodott az ellenzéki tüntetők megveréséről; azóta újra a rendőrség teszi ugyanezt). A közbiztonságra valóban nagy szükség volna, hiszen a közrend is egy olyan közszolgáltatás, amihez egyenlőtlen mértékben férnek hozzá a különböző társadalmi rétegek. A szegényeknek ebből is kevesebb jut, és a helyzet romlik. A peremvárosokban (Párizs északi és keleti külvárosaiban, Marseille, Lyon, Nantes lakótelepein stb.) pocsék a helyzet.

Csakhogy az új kormányban ugyanaz marad a belügyminiszter, a jobboldalról leigazolt Gérald Darmanin, aki már eddig is nagyon keményeket mondott – de képtelen fenntartani a közrendet. Vegyünk egy példát! Marseille, drogkartellek közötti bandaháború. Darmanin miniszter mérlege: 2017-ben 9 halott, 2019-ben 18, 2021-ben már 21, 2023-ban viszont 49 (!) halott, plusz 118 sebesült. Köztük egyre több járókelő vagy éppen egyetemista; mint az a fiatal lány, aki épp egy vizsgájára tanult a lakásában, amikor egy eltévedt golyó megölte.

Darmanin nem is sokat vesződik a rend fenntartásával (bár újabb és újabb rendőrkontingenseket vezényel Marseille-be, mindhiába), helyette átnyomott egy jogfosztó törvényt a bevándorlásról, amely különbséget tesz például munkanélküli és munkanélküli között, attól függően, hogy az illető „csak” letelepedési engedéllyel él Franciaországban, vagy francia állampolgár is. Ezzel a szélsőjobboldali Le Penek (apa és lánya) régi követelését, a franciák előnyben részesítését (préférence nationale) teljesítette. A bevándorlásról szóló törvényt a Macron-párti képviselőknek ezek után csak egy része szavazta meg, bezzeg a jobb- és szélsőjobboldaliak egytől-egyig lelkesen tenyereltek rá az igen gombra.

Macron kordont bontott: elődei nyomdokaiban haladva ő is fokozatosan lebontja a szélsőjobb politikai karanténját biztosító, egykor-volt cordon sanitaire-t.

Az elnök elmosta a határt nemcsak saját, centristaként meghatározott (2022 óta Renaissance névre átkeresztelt) pártja és a hagyományos jobboldal, de a szélsőjobb között is. Ő is magáévá tette azt a makacs tévhitet, hogy úgy lehet kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, ha engedünk a követeléseinek.

Akár a társadalmi integráció, kohézió, akár a társadalmi egyenlőtlenségek felől nézzük egy ország állapotát, a közszolgáltatások szerepe mindenképpen meghatározó. Nehéz Magyarországról nézve elhinni, de Franciaországban bizony elég hasonló folyamatok zajlanak e téren. Túlzás lenne azt mondani, hogy szisztematikusan leépítik a jóléti államot, de hagyják elkorhadni. Az egészségügyi és az oktatási rendszer recseg-ropog. Ahogy nálunk is sok a betöltetlen háziorvosi körzet, úgy Franciaországban is egyre több az úgynevezett „orvosi sivatag”.

A legnagyobb francia fogyasztóvédelmi szervezet (UFC-Que choisir) pert indított novemberben a francia állam ellen „tétlenség” miatt; az egyesület szerint a franciák 83%-a nem fér hozzá elfogadható időn és távolságon belül valamilyen egészségügyi ellátáshoz. A probléma vidéken és a nagyvárosokban egyaránt egyre súlyosabb. A kilátások is rosszak: az orvosi kar Franciaországban is elöregedett. Az az Államtanács fog dönteni az ügyben, amely leginkább egy közigazgatási legfelsőbb bíróság funkcióit látja el, és egyre több borsot tör Macron orra alá. Pénzügyi okokból is sokan kiszorulnak az ellátásból, mert az orvosok (bizonyos, egyre lazuló feltételek betartásával) a TB-visszatérítésnél jóval magasabb árat is szabhatnak.

Magyarán: kiépült a kétsebességes egészségügy.

S hogy milyen választ ad erre az Attal-kormány? Az új miniszterelnök bejelentette, hogy 32 milliárddal megtoldják az egészségügy finanszírozását. Már épp megörültek volna az érintettek (vagyis mindenki), amikor kiderült, hogy Attal lódított: azt az összeget „jelentette be”, amit már korábban megszavazott a Nemzetgyűlés, s ami amúgy még az inflációból és a lakosság elöregedéséből fakadó finanszírozási plusz igényt sem fedezi.

Gabriel Attal oktatási miniszterként az egyenruha újbóli bevezetésétől várta a megváltást. Az utóda, Amélie Oudéa-Castéra mindössze két nap miniszterség után máris botrányba keveredett, mert nemcsak katolikus magániskolába járatja a gyerekeit, de ráadásul egy hírhedten reakciós, homofób, nem koedukált iskolába. Időközben bocsánatot kért, amiért arra hivatkozott, hogy ezt a tanárhiány miatt teszi… úgy hivatkozott erre, hogy hat és fél éve az övéi vannak hatalmon, a valóban súlyos tanárhiány tehát jórészt épp az egymást követő Macron-minisztereknek, köztük magának Gabriel Attalnak köszönhető.

A pedagógus-szakszervezetek, szülői szervezetek és baloldali pártok lemondásra szólítják fel a minisztert, alig pár nappal a kinevezése után. Egyébként már Macron első oktatási minisztere, Jean-Michel Blanquer is kudarcot kudarcra halmozott, és egy olyan uszító kampányhoz adta a nevét, amit Rogán-Habony is megirigyelhetne: Blanquer, de maga Macron is megpróbálta összemosni politikai ellenfeleit – a baloldalt – az iszlamistákkal.

Az oktatási rendszer válsága igen mély. A francia politikai elit képtelen szembenézni az egyenlőtlenségek legfőbb okával, a területi különbségekből, lakóhelyi szegregációból, és mindezt felerősítő korai szelekcióból fakadó egyenlőtlenségekkel. Az etnikai szegregáció mértékéből egyenesen következik, hogy az iskolarendszer más országoknál is erőteljesebben termeli újra a francia osztálytársadalom meglehetősen merev struktúráját, miközben a rendszer egésze, a tanulók átlagos teljesítménye is romlik (éppúgy, mint nálunk).

2017 és 2022 között 17%-ról 67%-ra nőtt a PISA vizsgálatban részt vevő iskolák igazgatói között azok aránya, akik a háttérkérdőívben tanárhiányról számoltak be. A probléma valós. Az eredmények is zuhantak, méghozzá az OECD átlagnál is jobban, miközben a magyar iskolarendszerben tapasztalthoz mérhető, annál csak kicsit enyhébb egyenlőtlenségek sem mérséklődtek. Attal, még miniszterként, erre azt a választ találta ki, hogy többet kell buktatni. Továbbá, egyelőre csak kísérleti jelleggel, bevezetik az egyenruhát az iskolákban. Ahogy az az új miniszter gyerekeinek egyházi elit magániskolájában is szokás.

A tisztesség kedvéért azért tegyük hozzá: az átlagos osztálylétszámot alsóban 24-re, a hátrányos helyzetű gyerekek osztályaiban 12 főre csökkentették még 2017-18-ban, ami jó irány; csak a változatlanul működő korai szelekció miatt kevés hatása volt.

A politikai elit, a nagytőkések és a szupergazdagok összefonódása a mindenkori kormányok szinezetétől független tény, de Macron szintet lépett, amikor a ciklusa elején eltörölte a vagyonadót. Azóta pedig egyre sokasodnak körülötte nemcsak a kulturális jobboldal képviselői, mint amilyen az új munkaügyi, szociális és egészségügyi szuperminiszter, Catherine Vautrin, aki korábban a melegházasság engedélyezése ellen szavazott, hanem az üzleti világgal életvitelszerűen összefonódó jobboldali politikusok is, mint a már idézett jelenlegi belügyminiszter.

Gérald Darmanin a gyanú szerint korábban államháztatási miniszterként aktívan segítette a Paris Saint-Germain futball klubot, hogy több tízmillió eurónyi adó megfizetése alól mentesüljön, amikor megvásárolta Neymart a Barcelonától. Január 15-én már házkutatás is volt a minisztériumban.

A szintén jobboldalról igazolt kulturális miniszter ellen korrupció gyanúja miatt folyik eljárás. Rachida Datit, egyrészt azért választotta Macron, hogy ezzel tovább gyengítse a most „Republikánusok” néven futó, régi-nagy domináns jobboldali pártot, levadászva egy újabb káderüket. Másrészt viszont állítólag azért is, mert Dati bevándorló-hátterű (a legújabb francia eufemizmussal „a sokféleségből származik”), és nő.

De hogy miért pont egy korrupcióval vádolt jobboldali politikust emel be emiatt a kormányba?! Ez az esélyteremtés megcsúfolása, valamifajta abszurd woke-paródia. Egy ellenzéki politikus sütötte el poént: korábban, François Hollande köztársasági elnöksége idején, ha vádat emeltek egy miniszter ellen, elhagyta a kormányt, de 2017 óta, ha vádat emelnek egy politikus ellen, Macron egyből beveszi a kormányába. A magát női jogok harcosának beállító Macron azzal is leleplezte, valójában melyik oldalon áll, hogy védelmébe vette a több rendbeli nemi erőszakkal vádolt Gérard Depardieu-t. És akkor itt ejtsünk szót egy másik nagy macsóról. Dupont-Morettit, az igazságügyminisztert hatalommal való visszaéléssel, jogtalan haszonszerzéssel vádolták. Egy különleges, részben parlamenti képviselőkből álló törvényszék ugyan felmentette a vád alól, de megállapítva, hogy a jogtalan haszonszerzés megvalósult, azonban nem volt szándékos. Bocsi, véletlen volt!

A Föld lázadása. Baloldali, sárga és zöld mozgalmak

Franciaországban is bőven van tehát miért elégedetlenkedni. Rendszeresen fel is üti a fejét a civil ellenállás, pár éve a sárgamellényesek mozgalma; mostanában pedig „a Föld lázadásai” (Les soulèvements de la terre), egy radikális zöldmozgalom, amely ellen Darmanin belügyminiszter először brutális rendőr erőszakkal lépett fel, aztán próbálta betiltani, de az Államtanácsról visszapattant. Néha nem árt, ha vannak független, demokratikus intézmények, fékek és ellensúlyok egy országban (vö.: demokrácia). Azóta a bíróságok sorra hozzák a környezetvédőknek, klímaaktivistáknak kedvező ítéleteket: októberben tizenöt, a nagyüzemi mezőgazdasági lobbi által megépíteni tervezett óriás víztározó engedélyét semmisítették meg a törvényszék. De ehhez egyfelől az a hatalmas zöld mozgósítás, és másfelől az a brutális rendőri erőszak is kellett, amiről a néhány száz fős község, Sainte-Soline neve elhíresült.

Franciaországban nagyon látványosak a klímaváltozás hatásai. Nem is változásnak, hanem többek között „klíma-káosznak” (dérèglement) hívják. Brutális áradások északon, aszály mindenütt másutt (erre válaszol a kormány a síkvidéki óriás-víztározók építésével), tömegesen bezáró síparadicsomok a hegyekben, egyre gyakoribb, pusztító erdőtüzek (2008-ban 1 700, 2016-ban 10 800, 2022-ben 66 400 hektár erdő égett le), elviselhetetlen, hetekig tartó nyári hőhullámok a nagyvárosokban, olvadó gleccserek, hol elapadó, hol meg egész településeket elsöprő áradások, az óceánpart egyre gyorsuló eróziója, az ország háromnegyedét meghódító tigrisszúnyog. Erre Macronnak a válasza óvatos. Némileg érthető módon traumatizálta a sárgamellényesek mozgalma, amely egy klímavédelmi intézkedés, az üzemanyag jövedéki adójának emelése elleni tiltakozásból született. 2013-ban egyébként egész hasonló mozgalmat indítottak a „piros sapkás” kamionosok egy ökoadó ellen. Egyébként a tavaly év végén kezdődött németországi gazdatüntetések is hasonló okokból robbantak ki: a gépjárműadó-kedvezmény eltörlése és a traktorokba tankolt dízel árának emelése miatt.

Ma már a zöld átállás generálja tehát a legélesebb politikai konfliktusokat. Klímavédő városi középosztály kontra autózó, a nagyüzemi mezőgazdaság olcsó terményeire rászoruló, agglomerációs és vidéki munkásosztály és gazdák.

Szóval Macron megtanulta a leckét: csak semmi tiltás, büntetés, vagy ökoadó, csak semmi radikalizmus. De valamit azért tenni kell; a kormány tehát meghirdette a zöldkapitalizmus programját. Egyrészt igyekszik anyagi ösztönzőkkel a zöld átállásra bírni a fogyasztókat és a nagyvállalatokat: kidolgoztak egy havi 100 eurós elektromosautó-lízing konstrukciót a családoknak, támogatják az olajkályhák hőszivattyúra cserélését, az épületszigetelést. Az 50 legnagyobb karbon-lábnyomú iparvállalat dekarbonizációjába pedig beszáll az állam. A kormány abba is besegít a szállítmányozó cégeknek, hogy 2030-ra a kamionok 50%-a elektromos legyen. Másrészt hatalmas zöldipar-fejlesztésbe kezdtek; Észak-Franciaországban egyre másra nyílnak az akkugyárak (de ott legalább van víz, és van – a hagyományos autóiparból átcsatornázható – munkaerő). Negyvennégyezer iskolaépület szigetelését, energia-hatékonysági felújítását, elővárosi vasútvonalak építését, valamint a körkörös gazdaság támogatását is tervbe vették.

A zöldmozgalmakat viszont könyörtelenül eltiporják. Az A69-es autópálya építése ellen tiltakozók közül 30-an is megsérültek, amikor a csendőrség feloszlatta a békés tüntetést Dél-Franciaországban. A felvilágosult abszolutizmus elnyomó, zöldre festett kapitalizmust épít az atomerőművek hazájában.

És a baloldal mindeközben?

Még mindig Jean-Luc Mélenchon az egyetlen igazán karizmatikus vezető ezen a térfélen, de egyre inkább elszigetelődik. A Hamász terrortámadása és a gázai háború kapcsán, mint szinte mindenütt a világon, meghasonlott a baloldal. Mélenchon tudatosan döntött úgy, hogy élezi az ellentéteket azzal, hogy nem hajlandó terrorszervezetnek nevezni a Hamászt (a terrortámadás másnapján!). De ez nem az egyetlen ok. A pártját, az LFI-t (La France insoumise, Engedetlen Franciaország) antidemokratikus módszerekkel irányítja, agresszív stílusa miatt pedig 73%-os az elutasítottsága (míg a szélsőjobbos Marine Le Pené csak 56%).

Mélenchon pártja nyár óta tartósan 10% alatt van, megelőzték a szocialisták és a zöldek is, akik fej-fej mellett, 10% körüli eredményre számíthatnak. De hiába ígéri a szocialisták leendő listavezetője, Raphaël Glucksmann (ő is filmes!) az európai vagyonadót, s hiába perelte be a Zöldek (Les Écologistes) európai parlamenti listavezetője, Marie Toussaint is a francia államot „klíma-tétlenségért”, egyik párt sem remélheti, hogy a baloldal vezető erejévé növi ki magát.

Ha Mélenchon mégis nyugdíjba vonulna, LFI-s párttársa, François Ruffin – „a francia Michael Moore” – talán újra tudná kovácsolni a baloldali összefogást. Hisz filmje, a gyári munkások drámáját, egy üzembezárást feldolgozó Kösz, főnök nyomán valódi társadalmi mozgalom indult 2016-ban a munka törvénykönyvének akkori módosítása, szigorítása ellen. Ruffin, aki a benzináremelés ellen tiltakozó sárgamellényesek mellé állt, egyből a mozgalom indulásakor, a dolgozók, a magára hagyott Franciaország gondjai felől közelít, és Mélenchonnal ellentétben nem merül ki stratégiája a polarizációban.

Amíg a baloldal nem talál magára, addig marad a jobbra tolódott macronisták és a magukat „mérsékeltnek” mutató szélsőjobboldaliak párharca.

Franciaországban született a modern baloldal, a modern jobboldal – a forradalom hevében, illetve arra adott reakcióként –, de a modern szélsőjobb is. Előbbi kettő vergődik, az antidemokratikus, etnicista szélsőjobb népszerűsége azonban töretlen, sőt, ha Marine Le Pen és Éric Zemmour, a provokatív publicistaként szerzett népszerűségre politikai karriert alapozó, nyíltan rasszista és iszlamofób elnökjelölt százalékait összeadjuk, a 40%-ot közelíti.

S hogy mi még a francia politikai változások tanulsága? Az elmúlt évek legsikeresebb francia politikai mozgalmai a klímaváltozásra adandó válasz, a zöld törésvonal mentén szerveződtek: az üzemanyag-áremelés ellen fellépő „piros sapkások” és sárgamellényesek, valamint a mezőgazdasági óriás-víztározók ellen fellépő „Föld lázadásai” egyaránt. Miközben a dolgozókat sújtó nyugdíjkorhatár-emelést végül átnyomták Macronék. A demokrácia jövője azon múlik, magára hagyja-e a politika a klímaváltozás veszteseit, igazságos lesz-e a zöld átmenet, illetve ki tudjuk-e kényszeríteni, hogy az legyen. Sainte-Soline-tól Mikepércsig. A baloldal jövője pedig azon múlhat, képes lesz-e élére állni a zöld átállásnak, de anélkül, hogy elengedné a dolgozók kezét.

Megépül-e az elővárosi vasút, aztán jár-e ütemesen, hogy ne kelljen feltétlenül autóba ülni. S jut-e napelem, hőszivattyú, bioélelmiszer, meg egészséges ivóvíz mindenkinek? A „fizessenek a gazdagok” és a „fizessenek a szennyezők” követelése immár szétválaszthatatlan.