Miért folyik a hazai „szürkeállomány” lecserélése? Milyen szerepet játszik ebben új intézmények alapítása és a régiek elfoglalása? E négyrészes cikksorozatból kiderül, hogyan használja fel az Orbán-rezsim az antifasiszta Gramsci nézeteit hegemóniája felépítésére és igazolására. Második rész.

„Professzor úr, nem gondolt még arra, hogy megírja Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv folytatását?”

– kérdezte Orbán Viktor miniszterelnök Szelényi Ivántól, miután a szociológusprofesszor 2014-ben hosszú évek után hazaköltözött Magyarországra.

Szelényi emlékei szerint a beszélgetés így folytatódott 2014 kora nyarán:

„– Ó, válaszoltam, az úgy soha nem volt teljesen igaz, s a rendszerváltással, ha volt is az értelmiségnek osztályhatalmi törekvése, az lekerült a napirendről.

– Szó sincs róla – válaszolta Orbán –, én éppenséggel azzal okoztam csalódást a magyar értelmiségnek, hogy 1998-ban, első kormányom idején nem a korábbi disszidens értelmiséget segítettem osztályhatalomba.”

Szelényi azok után kapta ezt a kérdést a magyar kormányfőtől, hogy csaknem negyven évig tanított és kutatott előbb Ausztrália, majd az Egyesült Államok legjobb szociológia tanszékein (Flinders University of South Australia, Adelaide; University of Wisconsin, Madison; City University of New York; University of California, Los Angeles; Yale University, New Haven; New York University, Abu-Dzabi).

Ezek után tért haza Magyarországra, hogy újra szülővárosában, Budapesten éljen nyugdíjas éveiben.

Szelényi Iván nevét a legtöbben itthon talán mégsem sikeres amerikai karrierjéről ismerik. Sokkal inkább a szóban forgó könyvről (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz), amelyet 1973–1974-ben, titokban írtak Konrád Györggyel, és amelynek felforgató tartalma miatt egyikük sem maradhatott tovább társadalomkutató az államszocialista Magyarországon.

Konrád maradt, Szelényi ment

Konrád György maradt, így azonban fel kellett hagynia szociológiai munkásságával. Szépíróként, majd a demokratikus ellenzék egyik meghatározó figurájaként szerzett nevet és nemzetközi elismertséget magának. 2019-ben bekövetkezett haláláig a rendszerváltó liberális értelmiség meghatározó alakja volt.

Szelényi Iván távozott családjával együtt 1975-ben, és csak a nyolcvanas évek elején térhetett vissza először Magyarországra egyesült államokbeli kutatói állásából. Szelényi onnantól kezdve rendszeresen, hosszabb időt is Magyarországon töltött, 1982 óta Magyarországon is számos kutatást vezetett.

Könyvük, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Magyarországon csak 1989-ben jelenthetett meg a Gondolat Kiadónál. Magyarul addig csak szamizdatban terjedt. A hetvenes években számos nyelvre lefordították, megjelent egyebek mellett angolul, franciául, németül és spanyolul is – szélesebb nemzetközi ismertséget adva szerzőinek.

Miért kérdezte a miniszterelnök a szociológustól, hogy megírná-e a könyv folytatását? Annyi biztos, hogy Orbán legkésőbb az első kormánya 2002-es választási veresége óta biztos lehet benne, hogy nem fér össze a rendszerváltó liberális értelmiséggel. De e belátásra aligha kellett 2002-ig várnia.

Már 1993 óta úgy gondolhatja – ezt ráadásul Gramsci gondolataira építve fejezte ki –, hogy

csak akkor lehet politikailag tartósan sikeres Magyarországon, ha meggyengíti a rendszerváltó liberális erők pozícióit,

vagyis csak akkor tud stabil hegemóniát felépíteni, ha megroppantja a rendszerváltó liberális értelmiség kizárólagos jogát a politikai valóság értelmezésére.

Ehhez az Orbán-rezsimnek értelmiségcserére és intézményváltásra van szüksége. Teljesen nyilvánvaló módon ez is a célja, ezt is csinálja. Ahogyan ezt Orbán az augusztusi tihanyi Tranzit-fesztiválon megfogalmazta: „A Fideszben mondták ezt – kicsit sántít, de a lényeget jól eltalálja – 2002 után, amikor elvesztettük a választást, hogy 1998 és 2002 között kormányon voltunk, de hatalmon nem. Na, ez itt a lényeg.”

„Kormányon lenni” ez esetben csak az államhatalom birtoklását jelenti, „hatalmon lenni” pedig a hegemóniát: a valóságértelmezés uralását, a politikai jelentésadás kontrollját. Amíg ez a hegemónia a rendszerváltó liberális értelmiség kezében volt, addig Orbán Viktor sem érezhette biztonságban hatalmát.

Ha e rendszerváltó liberális értelmiség hatalmi törekvéseit egy világhírű szociológus, Szelényi Iván írta volna meg egy új könyvben, akkor ez a hegemóniára törő Orbán-rezsim valóságértelmezését erősítette volna meg.

Erre végül nem került sor. Szelényi Iván nem írt ilyen könyvet, ami az ő bölcs döntését dicséri. Pontosan tisztában volt ugyanis Orbán kérdésének politikai motivációival. Tudta – hiszen és el is mondja –, hogy „Orbán nem a városi értelmiség elvárásainak akar megfelelni”, s hogy

„a Fidesz letett arról, hogy megnyerje magának a kritikus értelmiséget, helyette kreál magának egy hozzá lojális értelmiségi kört, amely jól rezonál a patrióta szólamokra.”

Az értelmiségcsere így természetesen szorosan összefügg egy sor intézmény átalakításával – elfoglalásával, átvételével vagy alapításával. Elég itt csak néhány betűszót említeni: MCC, KESMA, MTA, CEU, MMA, SZFE, NFI és így tovább.

Szelényi Iván nagyon tisztán megfogalmazta mindennek történeti és társadalmi hátterét:

„A Kádár-korszakban, a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve az értelmiség nagyon hangsúlyozottan liberális volt, és kifejezetten Budapestre koncentrálódott. Ehhez képest a Fidesznek már a kezdetektől feszült viszonya volt ezzel a közeggel, mert a pártalapítói többnyire vidéki, első generációs értelmiségi fiúk voltak, akik nem érezték otthonosan magukat a pesti liberális értelmiség körében.

Nem véletlen, hogy számos kiváló liberális értelmiségi persona non grata lett Orbánék szemében. Próbálják tehát leépíteni ezt a budapesti buborékot, és egy úgymond nemzeti patrióta értelmiséget helyzetbe hozni helyette. Vonzzák azokat az értelmiségieket, akik hozzájuk hasonló körből jönnek, és akik számára a pesti értelmiségiek ugyanolyan idegenek, mint hajdan nekik voltak.”

Szelényi Iván pontosan elmondta azt is, miért és hogyan történik ez az elmúlt években:

„Ha nincs, vagy szűkös az [Orbán-rezsim] értelmiségi tábora, hát csinál magának. Ennek különböző módszerei vannak. Tudatosan zajlik a saját értelmiség kitermelése például az egyetemeken, szakkollégiumokban. Az, hogy valaki a »nemzeti értelmiség« része lehet, bizonyos körökben rang, és ezért sokan hajlandóak a hatalommal lojálisak lenni.”

Annak érdekében, hogy Szelényi Iván e látleletét helyesen értelmezhessük, vissza kell ugranunk az időben – egészen 1968-ig. Antonio Gramsci értelmezései (az újbaloldali és az újjobboldali interpretációk) ugyanis 1968 után virágoztak ki.

Az újbaloldal stratégiája: „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”

Az értelmiségcsere és a hegemóniaépítés kérdése az intézmények politikájának kérdése. Az osztályhatalomra törő újbaloldali értelmiség útja az intézmények elfoglalása felé vezetett. E stratégiával célozták meg a hatalom kulcspozícióinak megszerzését és a társadalom átalakítását.

Ez volt a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”, ahogyan azt Rudi Dutschke, ‘68-as nyugat-német diákvezető megfogalmazta. E kifejezés („hosszú menetelés”) nem véletlenül utalt – Gramsci mellett – a kínai „kulturális forradalomra”, Mao Ce-tungra, és a maoizmusra is.

A kultúra forradalmi átformálását „lassú tűzön”, az intézmények bevételével és a társadalom belülről történő átalakításával elképzelő újbaloldaliak egyvalamivel nem számoltak. Nemcsak ők alakítják majd át az intézményeket (és velük együtt a társadalmat), de ezek az intézmények is őket. Sajátos kényszereik és logikáik révén az intézmények is átformálták az egykor kommunista fiatalokat.

Az újbaloldali szakértelmiség nem csekély része a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve (neo)liberálissá vált. Közülük számosan technokraták lettek, önmeghatározásuk szerint „középosztálybelivé”, esetleg „polgárrá”, azaz tőkéssé alakultak át. A professzionális-menedzseri osztály útja ugyanoda tartott nyugaton, ahová az értelmiség útja keleten.

Az osztálytársadalom hatalmi szerkezeteinek kulcspozícióit célozták meg. Voltak, akik el is jutottak odáig – de mire bárki is hatalomra tett volna szert közülük, egyvalami biztosan nem volt többé: kommunista.

De térjünk inkább vissza 1968-hoz! Nem véletlen, hogy az augusztusi Tranzit-beszélgetésben Orbán Viktor is innen indította válaszát:

„…1968-ban […] a ‘68-asok kiadták azt a jelszót, lehet, hogy néhány évvel később, hogy menetelés az intézményekbe! És elfoglalták az intézményeket. Azokat az intézményeket, ahol a gondolatokat megfogalmazzák, a gondolatokat termelik és formulázzák.

Ebben a NATO is ludas, mert a második világháború után volt néhány ország, ahol komoly veszélye volt annak, hogy Sztálinék támogatásával és finanszírozásával Nyugat-Európában kommunista pártok hatalomra tudnak kerülni. Az amerikaiak mindenhol, ahol ez a veszély fennállt, kötöttek egy történelmi megállapodást, miszerint a hadsereg és a kormányzás a NATO-barát konzervatívoknál maradt, az igazságszolgáltatás, a szellemi élet, a könyvkiadás, az egyetemek meg mehetett a baloldalhoz.

Mondjuk, Olaszország egy tipikus példa erre. De ez nem az egyetlen ország. Tehát ráadásul ők tudták, hogy oda kell bemasírozni, a konzervatívok meg nem tudták, hogy ennek egyébként később óriási következményei lesznek.”

Az újbaloldal e stratégiát Gramscira hivatkozva követte – az intézmények elfoglalását a hegemóniaépítés hosszú távú stratégiájaként fogva fel. A konzervatívok ezt valóban nem ismerték fel – vagy ha fel is ismerték, nem követték.

Az újjobboldal e tekintetben sokkal tanulékonyabbnak bizonyult.

Az újjobboldal stratégiája: „metapolitika”

Az újjobboldal Gramsci-olvasata a Nouvelle Droite (Új Jobboldal) egyik alapító atyjától, Alain de Benoist francia teoretikustól származik. De Benoist Kulturális forradalom jobbról: Gramsci és az Új Jobboldal című könyvében kifejtette, a hegemóniára törő mozgalmak először a kultúra világán belül viszik sikerre eszméiket, és csak ezután vívhatják ki a politikai hegemóniát.

De Benoist ezért azt javasolta az újjobboldal számára, hogy tanuljon politikai ellenfeleitől: tervezzen hosszú távra, építkezzen módszeresen, tegyen szert „metapolitikai” tudatosságra. Kulcsszava a „metapolitika”: ez alatt olyan összehangolt és távlatos stratégiát ért, amely lehetővé teszi az újjobboldal erői számára a politika előtt (és a politika mellett) a kultúra világának fokozatos meghódítását.

De Benoist és újjobboldali társai 1968-ban hozták létre kutatócsoportjukat az európai civilizáció tanulmányozására (Groupement de Recherche et d’Études pour la Civilisation Européenne, GRECE). A franciához hasonlóan az olasz újjobboldalon is megerősödtek e kezdeményezések. Elég, ha csak Diego Fusaro kiáltványára gondolunk, ami Ideje visszaszerezni Gramscit! Szabadítsuk meg a baloldaltól címmel magyarul is megjelent.

Ez az újjobboldali Gramsci-olvasat természetesen Magyarországra is elért, mindenekelőtt Békés Márton és a Kommentár folyóirat által.

Új intézményeket alapítani – régi intézményeket elfoglalni vagy átvenni

Ami tehát a hazai értelmiségcserét és az újjobboldal hegemóniaépítését illeti, Gramscinak kulcsszerepe van.

Gramscit alkalmazzák, amikor felépítik

• a Közép Európai Sajtó és Média Alapítványt (KESMA),
• a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA),
• a Matthias Corvinus Collégiumot (MCC),
• az Alapjogokért Központot,
• a Terror Háza Alapítványt,
• a Kommentár Alapítványt,
• a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványt (KKTTKK),
• a XXI. Század Intézetet,
• a Kommunizmuskutató Intézetet,
• a Nemzeti Emlékezet Bizottságát (NEB),
• a Veritas Történetkutató Intézetet és Levéltárat (VERITAS),
• a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltárat (RETÖRKI),
• a Századvég Alapítványt,
• a Nézőpont Intézet Alapítványt,

…ez a sor még nagyon hosszan folytatható lenne, például az alapítványi kézbe helyezett egyetemekkel.

És Gramscit alkalmazzák akkor is, amikor előbb aláássák, „kiszárítják”, majd átveszik-átnevezik, végül elfoglalják azokat a régi intézményeket, amelyeket ellenségesnek tekintenek:

• a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) egykori kutatóhálózatát, új nevén Magyar Kutatási Hálózat (HUN-REN),
• a Central European Universityt (CEU),
• a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE),
• a Nemzeti Filmintézetet (NFI),
• a Magyar Teátrumi Társaságot

…és ez a sor is hosszan folytatható lenne. E folyamatok lényegében az ellenzéki napi sajtóban is nyomon követhetők az elmúlt bő évtizedben.^[1]

Az értelmiség lecserélése tehát politikai kérdés és az értelmiségieket foglalkoztató intézmények átalakításán keresztül érhető el. Annak eldöntéséről van itt szó, hogy ezek az intézmények milyen tudást, milyen értelmezéseket, milyen jelentéseket állítsanak elő. Azaz: mely értelmiségiek számára biztosítsanak pozíciót, munkahelyet, fizetést, megélhetést, elismerést – művészeti, oktatási, kutatási és előre lépési lehetőségeket.

Mindez azonban mégsem pusztán kulturális és politikai kérdés. Ehhez ingatlanok, épületek is kellenek, ezeket meg kell vásárolni, fel kell újítani – ez az építőiparnak is munkát ad. Ehhez tőke, finanszírozás és hitel is kell, ami mozgásba lendíti a bankokat, a pénzügyi és hitelszervezeteket is. A hegemóniaépítéshez magántőkealapokra, céghálókra, tulajdonra és hűséges tulajdonosokra is szükség van. Mindez vastagon gazdasági, azaz tulajdonkérdés is, nem pusztán kulturális, és nem is pusztán politikai.^[2]

A valóságértelmezés munkája ugyanis az ilyen intézmények falai között zajlik. Csakúgy, mint az értelmiség újratermelése is. A tudás, a készségek, az ismeretek, az értelmezések, a jelentések és az identitások előállítása, közvetítése, termelése és terjesztése mind-mind ilyen intézményekben történik. A hegemóniaépítés intézményépítés, amihez hűséges értelmiségre is szükség van. Azaz

felismerték, hogy az Orbán-rezsim új hegemóniájához új intézményekre, új értelmezésekre és új értelmiségre van szükség.

Egyebek mellett ezért félrevezető, ha a hegemóniaépítést leegyszerűsítik annak kormányzati elbeszélésére, hogy az övék a hegemónia. A hegemóniaépítésnek része a hatalmi nyelvhasználat, de sokkal több annál. Része a politikai beszédvalóság-alkotás, de jóval több annál. A hegemónia nemcsak hegemóniabeszédet jelent, nemcsak mondva csinálják, nemcsak szövegelés általi „hegemóniateremtés”, hanem intézménypolitika, aminek mély anyagi-tulajdoni-termelési alapjai is vannak a gazdaság alapszerkezetében.

„Magyarországon évek óta zajlik a szürkeállomány-csere”

Ezt már Békés Márton, történész és politológus mondta az Indexnek adott interjújában. Békés kulcsszerepet vállal Gramsci újjobboldali értelmezésének hazai elterjesztésében – teszi ezt a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként, a XXI. Század Intézet igazgatójaként, a Kommentár Alapítvány vezetőjeként, valamint a Kommentár folyóirat főszerkesztőjeként.

Az elmúlt öt-hat évben könyvek sorában írta meg a hadviselés, a hatalomszerzés, a politikai manőverezés és a hegemóniaépítés újjobboldali elméleteit:

• Gerillaháború (2017),
• Fordul a szél (2019),
• Kulturális hadviselés: A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata (2020),
• A nagy terv: A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában (2021),
• Nemzeti blokk: A Nemzeti Együttműködés Rendszere (2022).

E könyvekben olvasható a hazai újjobboldal Gramsci-értelmezése is. De még több is ennél.^[3] Békés Márton valamennyi itt felsorolt kötetét a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKTTKK) adta ki. A Terror Háza körüli intézmények egyikeként ez a közalapítvány ugyanúgy szerepel az „új intézmények” fenti listájában, ahogyan minden olyan intézmény is, amelyhez kötődik.

Összességében tehát végül Békés Márton írta meg azt könyvet (nem is egyet), aminek tervéről Orbán 2014-ben még Szelényi Ivánnál érdeklődött. Íme az értelmiségcsere, az intézményváltás és a hegemóniaépítés gyakorlatának elméletei magyarul – Gramscit jobbról felhasználva.

E cikksorozat következő, harmadik részében megvizsgálom, mit írt valójában Gramsci a börtönfüzetekbe a hegemóniáról, és hogyan egyszerűsítették ezt le 1968 után a kulturális hegemónia elméleteként.

Ez a négyrészes sorozat Antonio Gramsci második kirablása: Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről címmel megjelent tanulmányomra épül, amely az Eszmélet folyóirat 138. lapszámában olvasható (2023., 35. évfolyam, 65–88. old.).