A kormány büszkén jelentette be, hogy 32,2 százalékkal készülnek növelni a pedagógusok bérét. Az örömhírt beárnyékolja, hogy a béremelés csak a pályakezdő gyakornokokra vonatkozik biztosan, kollégáik béremelése a munkáltatók által önkényesen megállapított „teljesítménytől” fog függeni. A teljesítménybérezés növelheti a pedagógusok személyes függését, a tankerületi vezetőnek való kitettségüket. Ezzel a kormány hosszú távon akár végleg ellehetetleníti azt a dolgozói mozgalmat, amely az oktatás kapcsán szárba szökkent az elmúlt években. A módszerek nem újak: a kormány versenyszférában ismert fegyelmező-büntető módszereket terjeszti ki a közszférára.
Furcsa önellentmondásba keveredett Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár. Amíg a tavaly júliusban megszavazott státusztörvény teljesítményalapon kiszabott illetményezést ír elő, ráadásul „alsó határ” nélkül, addig a kormány 2023 decemberében közzétett bérkoncepciója már kiköti, hogy „a pedagógus havi illetménye a teljesítményértékelés eredménye miatt alacsonyabb összegben nem határozható meg”. A valóság valahol a kettő között van. Hiába szerepel ugyanis legalább „alsó határ” a múlt hónapban megismert koncepcióban, az illetményeket olyan szempontok alapján készülnek kiosztani, amelyek révén fegyelmezhetők lesznek az „engedetlen” pedagógusok.
Elsőre példátlan sikernek tűnhet a 32,2 százalékos béremelés, a valóság ennél azonban árnyaltabb.
Egyrészt, a 32,2 százalék csak a pályakezdő „gyakornokokra” vonatkozik biztosan, a más besorolású pedagógusok (I-II stb.) béremelése bizonytalan mértékű, egy bizonyos alsó és felső határ között húzódnak majd (körülbelül bruttó 500 ezer és bruttó 1 millió közt). Az illetményekről elsősorban a tankerületi vezetők fognak dönteni, az intézményvezetők javaslatai szerint, teljesítmény alapján.
Ezzel a kormány két legyet üt egy csapásra. Egyrészt elkerüli, hogy a bérvitákat és az ezzel kapcsolatos elégedetlenséget az államtitkár nyakába varrják, vagy esetleg Orbán Viktort hibáztassák érte. Másrészt olyan versenyhelyzetet idéz elő a pedagógusok közt, amely növeli a munkáltatónak való kiszolgáltatottságukat. Vészjósló ez a Belső-Pesti Tankerületi Központ vezetője, Marosi Beatrix ügyének fényében, aki hivatalosan elbocsátotta a nyolc engedetlen tanárt, pedig valószínűleg nem egyedül döntött erről.
A felelősséghárítás a tervezet nyelvezetéből is kitűnik – amint arra a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is felhívta a figyelmet, a bérminimumot leszámítva a kormány nem „előírja” a béremelést, hanem „javaslatokat” tesz, feltételes módban. Ezzel a bérfeszültséggel kapcsolatos vitákat is fentről lefelé delegálják. Nem véletlen tehát, hogy a Belügyminisztérium közleménye úgy fogalmaz:
„A belügyi tárca javaslata a mesterfokozat meglétét további 2%-os, a matematika, digitális kultúra, természettudomány-környezettan, fizika, kémia, biológia, földrajz szakos szakképzettséget pedig az e tantárgyakat tanító pedagógusok vonatkozásában további 4%-os illetményemeléssel ismerné el.” (Kiemelés tőlem.)
S bár ez a legutóbbi tervezet azt ígéri, a teljesítmény nem befolyásolhatja majd negatívan a pedagógusok bérét, a „pozitívan” megállapított illetményekről olyan szempontok alapján fognak dönteni a tankerületi vezetők, amelyekről ordít, hogy visszaélésre alkalmasak.
Az illetmény megállapításánál például tekintetbe lehet venni „munkaköri feladatokon túl önkéntesen vállalt többletfeladatokat”. Valójában senki nem „önkénteskedik” a munkahelyén, a kormány bérkoncepciója mégis úgy fogalmaz a fizetetlen túlóráról, mintha egyfajta szívességről lenne szó, amit a munkáltató esetleg honorálhat, természetesen utólag.
Szintén aggodalomra adhat okot, hogy a jelenlegi koncepció szerint szempont lehet az illetmény megállapításakor „a fenntartó vagy a köznevelésért felelős miniszter által adott elismerés megléte” is, amely extrém módon ad teret az önkényes, véletlenszerű döntéseknek. De még az olyan gazdaságilag racionálisnak tetsző szempont is, mint a „munkaerőpiaci betölthetőség”, megtörheti azt az egységet, szolidaritást, amely bizonyos tankerületekben létrejött az engedetlenségi hullám során. Általánosan is igaz a kormányzat koncepciójára, hogy oly mértékben eltérő béreket tesz lehetővé, amellyel a jövőben könnyebb lesz megosztani a tanárokat, ami akár szét is verheti a mozgalmukat.
Hiába növekedhet tehát a pedagógusok bére, ha a béremelés oly módon történik, hogy az visszaélésre alkalmas.
Fontos azt is rögzíteni, hogy milyen áron növekednek a bérek. A pedagógus- és diáktüntetések nemcsak a bérekről, hanem az oktatás minőségéről is szóltak. A kormány bérkoncepciója alapján viszont nem úgy tűnik, hogy nagyszabású reformokra készülnének. Sőt, az oktatási rendszer minőségére egyenesen ártalmas is lehet a tervezet, mivel a versenyszféra fegyelmező-büntető módszereit terjeszti ki az oktatási dolgozókra.
A teljesítménybérezés ahhoz hasonló, amit a versenyszférában „darabbérnek” hívnak. Mindkettő célja helyettesíteni a fix órabért, hogy így ösztönözzék a munkavállalókat többletmunkára. (Nem véletlenül volt a munkásmozgalom egyik legfőbb követelése a nyolcórás fix munkabér, amely mára szinte teljesen eltűnt.) Az is bevett módszer a multik világában, hogy „a főnökök” csak a bértömeget utalják ki, az elosztás módját és a felelősséget pedig a középvezetőkre hárítják.
Amíg viszont egy autógyárban inkább lehet darabszámra termelni a termékeket, ugyanez nem egészen igaz az oktatásra. Az oktatásban nem egyszerűen csak tanórák vannak, amik egy-egy egységnyi munkát vonnak maguk után, hanem olyan teljes embert kívánó munkáról, hivatásról van szó, amelyet bűn vagy teljes félreértés így számszerűsíteni. Az iskola nem gyár. Legalábbis szerettük volna, hogy ne váljon végleg azzá.
