A rendszer 14. évébe fordultunk át idén, és tudunk már mindent róla: a megmért valóságot, a fekete kampányokat, a nyelvi elnyomást és a kilenc kiskutyát. Azt, hogy miként lehetne ennek egyszer vége – nem tudja senki. Hogyhogy nem következik a töméntelen tudásból semmi kézenfekvő procedúra a változáshoz?

Korlátozott számú válasz áll rendelkezésre, pontosan kettő: vagy mégse tudunk mindent, vagy nem jól tudjuk, amit.

Van az a felismerés, hogy a politikai gondolkodásnak nem azzal kell foglalkoznia, hogy a populáció tagjainak ideális esetben vagy racionálisan miként kellene cselekedniük, mire kellene vágyniuk, mit kellene értékesnek tartaniuk, és egyáltalán, milyen embernek kellene lenniük – hanem abból kell kiindulnia, ahogyan a társadalmi-gazdasági-politikai intézmények ténylegesen működnek, ahogyan a bennük létező emberek ténylegesen viselkednek adott időben, adott társadalomban.

Jó gondolatnak tűnhet elsőre, megfogalmazza azt az igényt, hogy a vágyvezérelt délibábosságok helyett két lábbal a földön állva stb. Politikai realizmusnak hívják. Csak valahogy ott van benne az elfogadás, a megkötött konszenzus, a mozdulatlanság: a társadalom adott → benne az emberek adottak → a közöttük lévő viszonyok adottak → vagyis az uralom adott. Minél realistább, annál mozdulatlanabb. Ül a gondolat mélyén a totális kommercializáltság mindent kiszolgáló igénytelensége, és a valós ösztönöket tápláló, létező indulatokat korbácsoló politikai populizmus.

A kereskedelmi televízió showműsorai a legrealistábbak, meg a Fidesz gyűlöletkampányai. Ezek pontosan olyanok, amilyenek vagyunk. A politikai realizmusban a siker igazolja önmagát, minden uralom igazolt hatalom, és minden hatalom a hatalom képességét jelenti. Hatékonyság és eredményesség között nincs lényegi különbség ebben a megközelítésben. Az említett gondolat mára egyként ideológiája nemcsak az uralompártnak, de minden, vele szembenállónak is.

A tudomásulvétel gesztusát áthatja a burzsoá, szertartásos magabiztosság, az üzemeltetők vallása: mi vagyunk azok, akik tudják, hogyan működnek a dolgok. Sőt, mi tudjuk a titkot: a dolgok működnek.

A rendszeralkotó parlamenti ellenzék, az ellenzéki önkormányzati döntéshozók és a parlamenten kívüli ellenzéki kezdeményezések között e tekintetben 2023-ra nem maradt már szinte semmi elkülönböződés, értsd: nem mások, mint az uralompárt. Üzemeltetnek. Közösségi médiában sugározzák a pozitív üzenetet, versenyeznek a figyelemért, napi huszonnégy órában szolgálják ki a valós emberek valós igényeit. Jones gazda farmján senki nem tudja már szétválogatni az embereket és a disznókat: mindenki disznó.

A radikális baloldal prominenseiről szinte kivétel nélkül süt a középosztálybeli, szimbolikus jóllakottság: jó családból jó egyetemre, onnan a kamera elé, amibe bele lehet mondani, hogy alacsony a munkásosztály szervezettsége. A vélekedéseket hajszoló, az 50%+1 főt zászlójára tűző, technicista ellenzéki megszólalás valódi tartalma a puszta accessoire: minden létező ellenzékiség realista, és mindegyik sminkszínű és parfümillatú, médiaformátuma a szórakoztató mennyország.

Csakhogy ebben a valósághoz idomuló hobbes-i szenvedélyben a baloldali ellenzék egyszerűen nem lehet jobb, mivel az eszme maga mélyen és reménytelenül (számukra, az uralompárt számára: otthonosan) jobboldali. Ráadásul a jobboldal uralkodó pozícióban van épp.

Ellenkultúra nincs.

Miközben létezik egy másik eszme. Van, tudjuk, forradalmi elméletnek hívják. És nem is kell rögtön az utcakövek fegyverré változtatására gondolni. De első lépésben, például, be lehetne látni, hogy a politika nemcsak irányít (üzemeltet), hanem szimbolikusan vezet is, létezése módjával mutatja, hogyan helyes élni.

Vagyis az uralommal szembeni gondolat nem lehet realista, mert a realizmus a Jones gazdai disznósággal (disznóléttel) egyértelmű.

Be lehetne látni, hogy az agyonfetisizált valós ember valós vágytömege egy megszemélyesíthetetlen, absztrakt elnyomás, az önmagát halmozó értéktöbblet projektált álvalósága csupán, és ebben a börtönben a politikai realizmus a rács: hamistudatnak hívják. Az eszme éppen azt mondja ki, hogy ezt nem lehet elfogadni. Még csak kitalálni sem kell a megoldást, rég kitalálta Karl Marx, hogy a feladat nem a tudomásulvétele és realitásként elfogadása, hanem a széttörése ennek az absztrakciónak. Nem volt egy politikai realista, annyi bizonyos.

Az ellenkultúra építésének első lépése a konszenzus felmondása. Annak kimondása, hogy másféle világot akarunk. Hogy nem akarjuk tovább üzemeltetni a börtönt. A nyúl évében mindez nem történt meg.