Szerzőink, barátaink ajánlják idei olvasmányaikat. Daróczi Ágnes életinterjú, Magyarország (újra)felfedezése, a Monarchia politikájának gyarmati elemei, rendszerkritikus francia youtuber, az egyenlőség eszméje évtizedes távlatokban, zöldtörténelem és receptek egy baloldali ellenhegemónia építéséhez.

Nagy Kristóf

Magyarország felfedezése

Az elmúlt két évben este az ágyban általában a Magyarország felfedezése sorozat köteteit olvastam. Volt kötet, amit használtan vettem meg párszáz forintért, volt, amit egy kocsma szabadpolcán találtam, és olyan is, amit a nagyapám könyvespolcán. A sorozat kötetei szociográfiák, irodalmi nyelven, de fikció nélkül próbálják megragadni és közérthetővé tenni a valóságot. Bár alig a tizedét olvastam el a sorozat hetven kötetének, de így is jó szívvel ajánlom ezeket a Mérce olvasóinak.

A sorozat legnagyobb erőssége, hogy az 1970-1980-as években megjelent kötetekből csak úgy ömlik a társadalmi valóság. A könyvek az államszocialista Magyarország olyan arcát mutatják meg, amit annak liberális és konzervatív kritikusai is szeretnek elfelejteni.

Egy olyan társadalmat tárnak fel, ami rapid módon iparosodott, és épített addig sosem látott jóléti rendszereket, és amit ennek ellenére is drámai társadalmi konfliktusok jártak át. Ráadásul a sorozat döntően alulról, a mindenkori alávetett osztályok perspektívájából írja le ezeket a feszültségeket.

Hogy ez konkrétan mit jelent? Berkovits György 1976-os könyvében, a Világváros ​határában, ami jól rímel Vigvári András 2023-as Zártkert-Magyarországjára, 1970-es évek lakhatási válsága bukkan fel. A kötetben azt láthatjuk, ahogy az iparosodó Budapest magába szívja az olcsó vidéki munkaerőt, de lakhatást nem teremt. Így a város körüli településeket – Érdtől Gyálon és Dunakesziig – elöntik a lakásként használt sufnik és a szabadidőben, önerőből épített családi házak, melyekbe családok rokkannak bele. Berkovits könyvének külön érdeme, hogy nem pusztán a város és a tőke viszonyáról szól, hanem kiemeli, hogy milyen, bérmunkából, ingázásból és reproduktív munkából álló terhek rakódnak a világváros határán élő nőkre.

A Magyarország felfedezése sorozat – általam olvasott kötetei közül – a másik legerősebb Mátyus Alíz Holnapon innen, tegnapon túl könyve, amely budapesti munkásszállásokon élő és a textiliparban dolgozó tizen-huszonéves lányok életéről szól. Őket is a nagyváros olcsó munkaerő-szükséglete – és a családi kényszerekből való kitörés vágya – viszi Budapestre, majd pedig a stabil lakhatás (saját szoba) hiánya löki vissza őket pár év múltán falvaikba.

Bár a többi általam ismert kötet társadalomelemzésének mélysége elmarad ettől a kettőtől, de ezeket is érdemes kézbe venni, mert olyan részei bukkannak fel a magyar valóságnak, amelyek amúgy gyakran radar alatt maradnak. A Szabadulás a félelemtőlben azok a gyülekezetek, melyek dühösebbek a rezsimbe integrálódott vallási vezetőikre, mint magára a rezsimre; a Kiválasztottakban a téeszelnökök évtizedes átalakulása a pár osztályt végzett parasztvezérekből szocialista vállalkozókká; a Város lesz csakazértis…-ben Dunaújváros grandiózus felépítése és napi 24 órában működő gyárak magánéletet szétziláló modellje; az Égő aranyban az olajkutakat folyamatosan követő, mindig útonlevő olajbányászok élete, az Erdőkerülőben pedig az erdei munkások sorsa.

E köteteknek van egy közös gyengesége is, ami az, hogy mindig csak Magyarországról beszélnek. Miközben a helyi viszonyokat pontosan írják le, a nemzetállami ketrec fenntartásával épp azt nem mutatják meg, hogy az általuk felhozott társadalmi konfliktusok – a városfejlődés, a nemi- és a munkaviszonyok egyenlőtlensége – nem hazai sajátosságok, hanem a kapitalizmus olyan ellentmondásai, amelyek a szocialista Magyarországon is megjelentek.

Ezért a könyveket inkább ajánlom azoknak, akik kapisgálják a tőkés termelés globális működését, és ehhez szeretnék hozzátanulni a helyi történelmet, mintsem azoknak, akik ebből szeretnék megérteni, hogy mik a világunkat alapvetően mozgató logikák.

Fehér Renátó

Daróczi Ágnes: Hosszú az út előttem

„ökölbe görcsösödött csillag-ujjaink

világítják meg utunkat jövőnk felé,

énekeljünk az életről”

(Bari Károly: Jövőnk felé)

Hosszú az út előttem, szólt közel félévszázada a Kalyi Jag együttes estjének címe. Ez a jövő felé nyitott mondat került a borítójára Daróczi Ágnes életútinterjújának is, amelyet Kóczé Angéla készített vele. A Kalyi Jag indulásával azonos évben, 1978-ban látott napvilágot a francia példakép (?), Sandra Jayat életrajzi elemeket is tartalmazó könyve, az Egy cigány lány hosszú útja [La longue route d’une Zingarina], s ez a cím már-már összegző hangvételt, visszatekintést előlegez meg (még ha hozzá is tesszük, hogy a szerző a könyv megjelenésekor nincs negyvenéves).

Mintha ebben a kettős időperspektívában, múltnak és jövőnek a kereszteződésében, átmeneti jelen idejükben állnának Daróczi Ágnes mondatai: emlékezés és deklaráció. Tanúságtétel és virrasztalás. Utóbbi kifejezést a kötetből emelem ide, mert a szóalak egyszerre képes foglalata lenni gyásznak, cselekvő vigasznak és tettre kész várakozásnak.

 

Hosszú az út a bedői lány előtt. Hosszú az út a Ki mit tud? színpadán és az egyetem kapuján át. Hosszú az út a salgótarjáni kaptatón, Balázs János pécskődombi viskójáig. Hosszú az út a cigányügyi koordinációs bizottságok, a munkásszállói klubok, a nyári olvasótáborok, a peremkerületi művházak helyiségein át, Bari és Choli verssorain át, a Népművelési Intézeten át, a végtelennek tűnő hetvenes-nyolcvanas éveken át – nem az elefántcsonttorony fölényébe, nem alámerülésbe és kibekkelésbe, hanem radikális jelenlétbe, nemzetiségi törekvésbe, roma emancipációba. Mozgalomba. Közösségbe, egyesületbe, világnyitogatásba, területi pártlistára, tévészerkesztőségbe, levéltárba, tehetséggondozásba, csalódásba. Mozgalomtól mozgalomig. Ó, jaj, az út lélektől lélekig.

Hosszú az út előttem, mondhatná ezt a történelem angyala is, akiről – Walter Benjamin nyomán – tudjuk, hogy arcát a múlt felé fordítja. Aki időzne még, hogy föltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. Akit vihar űz feltartóztathatatlanul a jövő felé. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.

Fenyvesi Balázs

Csaplár-Degovics Krisztián: „Nekünk nincsenek gyarmataink és hódítási szándékaink”: Magyar részvétel a Monarchia gyarmatosítási törekvéseiben a Balkánon (1867-1914)

 

A gyarmatosítás fogalma és emlékezete napjainkig kísért minket. Legyen szó az elismerés és az afroamerikai közösségek felszabadítása nevében fellépő Black Lives Matter mozgalomról, az Afrika térképén burjánzó, a törzsi, etnikai és vallási törésvonalakat figyelmen kívül hagyó, vonalzóval húzott határokról, vagy arról, hogy egyes tengeren túli országokban milyen nyelven beszélnek.

A gyarmatosítás és az azzal kapcsolatos felelősség kapcsán régiónk politikai és tudományos vitáinak fősodrát leginkább két lehetséges olvasat alakítja.

Az egyik lehetséges olvasat tagadja a felelősséget, szembeállítva azzal a térség népeinek egykori elnyomás-tapasztalatait más soknemzetiségű európai birodalmakban. Ennek egy sajátos esete a radikális jobboldal által kifordított-átkeretezett „Nem leszünk gyarmat!” olvasat, ami egy posztkoloniális beszédmódot akar rányomni a jelen viszonyaira. Itt a „bennszülött” ellenállás áll szembe a gyakran történeti távlatba helyezett „Birodalommal”. A másik lehetséges reakció a nyugati nyelvezet és viták szolgai, kritikátlan átvétele és azok ráerőltetése a helyi viszonyokra, amik gyakran ledobják az idegen fogalmi keretet.

Csaplár-Degovics kötete friss fuvallat ebben a légkörben.

A szerző vitába száll a „Monarchia mint gyarmat nélküli nagyhatalom” mítoszával, és források széles körén (újságcikkek, képviselőházi naplók és szépirodalmi alkotások) fejti fel a Monarchia Balkán-politikájának gyarmati elemeit és az abban való magyar részvételt. Kiemeli, hogy a gyarmat hiánya ellenére az ország vagy nép tagjai, polgárai, egyesületei és gazdasági szereplői saját szakállukra vagy más ország lobogója alatt aktívan részt vállaltak a gyarmati területekről szóló tudástermelésben és azok birtokbavételében.

A könyv Kállay Béni, Bosznia kormányzója és Nopcsa Ferenc, paleontológus és polihisztor portréján keresztül tárja fel a magyar múlt elfeledett fejezetét. A könyv megkerülhetetlen a korszak árnyalt megértéséhez, és új színben tünteti fel többek között Stein Aurél vagy Vámbéry expedícióit is. Csaplár-Degovics kötete egyszerre vitaindító és nyelvkeresés, ami elengedhetetlen a nemzetközi viták hazai realitásba való szerves lehorgonyzásához és a gyarmatosítás terhével való szembe nézéshez.

Kolozsi Blanka

Alice Cappelle: Collapse Feminism. The Online Battle for Feminism’s Future

„A feminizmus nem egy program, nem egy előíró jellegű erő, hanem felhívás arra, hogy bátran gondoljuk újra azokat az alapokat, amelyekre a társadalmunkat építjük”^[1] – olvasható a kötet előszavában, amelynek szerzője a francia származású Alice Cappelle, aki főként a YouTube-ra feltöltött rendszerkritikus feminista videóesszéiről lehet ismert. Első kötetében arra tesz kísérletet, hogy az internetet a személyiségformálás és a közösségépítés szociális tereként értelmezve azt vizsgálja, hogy milyen médiumfüggő és „kapitalizmusbarát” mechanizmusok és patriarchális logikák teszik lehetővé a konzervatív és antifeminista eszmék dominánssá válását a mainstream online diskurzusokban.

A címben megjelenő összeomlás kifejezés egyfelől az érvelés kiindulópontjához, a nemiséghez kötődő uralkodó kortárs válságnarratívákhoz (vö. „a maszkulinitás válsága”) kapcsolódik. Másfelől a szerző reflektált nézőpontjára is utal: a feminizmus gyengülése, történeti törekvéseinek utólagos kritikája és negatív megítélése, és ezzel párhuzamosan a női jogok sérülése világszerte – a munkavégzés, az oktatás, a szexuális és reproduktív jogok és a személyi biztonság területein egyaránt – egy olyan tarthatatlan állapot, amelynek megváltoztatásában és felforgatásában Cappelle a marginalizált helyzetben lévőknek tulajdonít elsődleges szerepet.

Az egyes fejezetekben a népszerűbb platformok (Instagram, YouTube, TikTok, Twitter, OnlyFans, ismerkedős applikációk stb.) jellemző önprezentációs és önfejlesztő technikáinak és kapcsolódási szokásainak feltérképezésével elemzi a szerző a nőiség fogalmának online szabályozását és a manosphere kiépülését. Olyan ideálisként feltüntetett nőképeket mutat be az általuk megképződő elvárások és ideológiai tényezők mentén, mint a girlboss egymást követő változatai, az ennek ellenkultúrájaként létrejövő tradwife, és a digitális panoptikon működési elve által kitermelt, az „egészséges produktivitást”, az öngondoskodó énhatékonyságot és az önfegyelmet megszemélyesítő that girl. A manosphere pedig olyan konzervatív online férfiközösségek hálózatát jelenti, amelyek antifeminista és szexista meggyőződésekkel jellemezhető ideológiai hátterét olyan befolyásos személyek biztosítják, mint Ben Shapiro, Jordan B. Peterson és Andrew Tate – ilyenek a különböző incel közösségek, férfijogi aktivisták és az olyan szervezetek, mint például a ManKind Project.

A kötet a kortárs neoliberális kontextus felől reflektál a feminizmus egymást követő hullámainak célkitűzéseire és eredményeire, többek között az oktatáshoz való hozzáférésre, a munkaerőpiacon való szerepvállalásra és a szexuális forradalomra. Ebben a fénytörésben az egyéni választás szabadságára tett hivatkozás például mint a diskurzust lezáró és a személyeset depolitizáló aktus válik megkérdőjelezhetővé, amennyiben a választás a felszabadulással egyenlő öncélként, és nem egy olyan (nem mindenki számára hozzáférhető) modalitásként értelmeződik, amely potenciálisan lehetővé teszi nők számára a felszabadulást.

A könyv megírása és megjelenése nem választható el Cappelle internetes jelenlététől. Saját YouTube-csatornájára feltöltött tartalmai a kötetben olvasható írások egy-egy résztémáját dolgozzák fel. A szerző intenciója szerint egy olyan kritikai gyakorlathoz és közösségi platformhoz biztosítanak hozzáférést, amely a repolitizálás gesztusával az önismeretet a felelős és öntudatos állampolgárrá és politikai aktorrá válás alapjának tekinti, nem pedig az egyének piacában megvalósuló önfejlesztés eszközének.

Dekonstrukció, irónia, remény. Ahogyan a szerző egy fontos előképét, az anarchista feminista Emma Goldmant parafrazeálja: „Ha nem táncolhatunk rá, akkor nem a mi forradalmunk!”.

Laczó Ferenc

Darrin M. McMahon: Egyenlőség. Egy nehezen megragadható eszme története

Darrin M. McMahon szellemes és rendkívül olvasmányos új monográfiája az egyenlőség, e kulcsfontosságú, ugyanakkor meglepően nehezen megragadható eszme történetét vizsgálja évezredes távlatokban. Az 1965-ben Kaliforniában született szerző a Dartmouth College professzora, aki a boldogsággal és a zsenialitással kapcsolatos gondolkozás történetéről is írt már sikerkönyvet. Idén ősszel kiadott művének fejezeteiben az egyenlőség tizenegy különböző elképzelését értelmezi, és így világít rá az egyenlőség gondolatának ugyancsak eltérő, gyakran kifejezetten inegalitárius használataira.

A könyv részletesen bemutatja, hogy az egyenlőség különböző elképzelései pontosan minek, illetve kiknek az egyenlőségét is állították középpontba; e nagyhatású eszme ugyanis korántsem két dolog azonosságát állítja, hanem épp különböző dolgokat ítél egyenlőnek.

A szerző eközben meggyőzően bizonyítja, hogy az egyenlőség eszméjének története nem szűkíthető a modern korra: e kulcsfontosságú törekvés valójában jóval jelentősebb múltra tekint vissza, és például már a legfontosabb vallási hagyományok kialakulásakor is komoly szerepet játszott. E széles palettájú vizsgálat ily módon számos olyan lehetőséget is felvillant, melyek gazdagabbá és gyümölcsözőbbé tehetik közbeszédünket az egyenlőtlenségek drámai növekedését hozó korunkban.

McMahon mélyenszántó monográfiája eközben arra is figyelmeztet, hogy az emberek ugyancsak ambivalensek az egyenlőség kulcseszméjével kapcsolatban. Egyrészt évezredek óta törekszünk egyenlőként való elfogadtatásunkra és tesszük ezt ugyancsak sokféle módon. Másrészt előszeretettel különböztetjük meg magunkat másoktól, és vágyunk kiválóságunk elismertetésére.

Ahogy e különleges könyv következetesen hangsúlyozza, az egyenlőségre való törekvés kiiktathatatlan emberi tényező, melynek konkrét megvalósulási formáira érdemes kritikusan tekintenünk – miközben teljeskörű megvalósulásának leküzdhetetlen akadályait is fontos észben tartanunk.

Vas Máté

Zöldtörténelem I-II. ^[2]

„Emberi lényként élni ezen a bolygón azt jelenti, hogy átalakítjuk a minket körülvevő világot” – ez az alapgondolat szövi át a Zöldtörténelem két kötetét, amelyek közül az első a Táj, ember, tudás névre hallgat, míg a második a Tájátalakítás, járványok, vizek, birodalmak címmel jelent meg. A gyűjtemény nemcsak azt példázza, hogy a környezettörténet milyen hasznos belátásokkal bír, de az értekezések rendkívül olvasmányosak is.

A környezettörténet főképp azzal foglalkozik, milyen hatást gyakorol egymásra a társadalom és a természet, így  azt is vizsgálja, hogyan gondolkodunk a természetről.

Például, habár nincs ember, aki a természeten kívül élne, a kora újkorban gyökeret vert a gondolat, hogy hozzánk képest a természet inkább külsődleges létező. Ezt az elképzelést tükrözte az is, amikor a természet meghódítandó szűz nőként, megvédendő anyaként jelent meg a korabeliek képzeletvilágában. A  környezettörténet arra is rámutat, hogy nemcsak az ember léphet fel cselekvőként, hanem a természet is, alakítva a történelmet, nem pedig elszenvedve azt.

A Zöldtörténelem írásaiban rendkívül sok szempontrendszerrel találkozhatunk. Egyet mutatnék be, ez pedig a társadalom és természet kölcsönhatásáról formált tudás. A helyi tudás kapcsán először azt értjük meg, hogy a 18. századi székely falvak miért vonakodtak a Habsburg Birodalom messziről és fentről diktált elképzeléseitől. Röviden: a helyi módszerekkel inkább kímélhető volt az erdő- és vízállomány. Ellenben az Oszmán Birodalom szoros együttműködést valósított meg az egyiptomi parasztokkal, akik térdig az iszapba merülve a bürokrácia kiszolgálói helyett épphogy annak az irányítóivá léptek elő. A „keleti demokrácia” hajtóereje persze nem egy szép ideológia, hanem a jól felfogott államérdek, az öntözés hatékonyabbá tétele volt.

A tájátalakítás sok esetben kockázatspirálokat indíthatott el. A tyereki kozákok például a 18. században erdőirtásokat folytattak az újonnan birtokba vett földeken, de ezzel az áradások számát is megnövelték. A nem várt következmény: az elárasztott, alacsony fekvésű vidékeken nemcsak a rizs, de a betegségek is táptalajra leltek. Így a fejszecsapásoktól hamar el lehetett jutni a mocsárlázban való haldoklásig, a szenvedést pedig csak tetőzte, hogy az összefüggésháló huzamosabb ideig rejtve maradt.

A kockázatspirálokat a társadalmi egyenlőtlenségek tovább mélyítették: bár a 20. század elején is tudni lehetett, hogy Malibu tűzvészei tervezett égetésekkel csökkenthetőek lennének, ezt egy tényező akadályozta meg: az ingatlanüzlet. Mivel a tehetőseknek sorra kiárusították a kiváló panorámájú, ellenben roppant tűzveszélyes hegyvidéki telkeket, így a bozótost többé nem lehetett egy az egyben felperzselni. A tüzek pusztítóbbak lettek, felelősként pedig a peremvidéken élőket jelölték meg: a hajléktalanokat, feketéket, hippiket. Sőt, egy helyi lap 1956-os riportja szerint a gyújtogatók vélhetően szexuális deviánsok, akik „éjjel tüzeket gyújtanak, hogy lássák a meztelen nőket, amint kirohannak otthonaikból”.

Kevés írást mutathattam be, a javát fedezze fel az olvasó. William Cronon gondolataival zárnám az ajánlót:

„a történészi gondolkodásmód épp azért nagyon értékes, mert a legjobb ellenszeréül szolgál a naiv feltételezéseknek, a kontextusukból kiragadott érveknek, a túlzó általánosításoknak és a jó öreg önámításnak – amelyek mind komoly problémát jelentenek a kortárs környezetvédelem számára. Véleményem szerint ez az a pont, ahol a környezettörténet legfőbb hasznát kereshetjük.”

Kováts Eszter

Nancy Fraser : Kannibál kapitalizmus: Arról, hogyan falja fel a rendszer a demokráciát, a gondoskodást és a bolygót – és hogy mit tehetünk ellene

Nancy Fraser amerikai filozófus fogalmai és elméletei évtizedek óta megtermékenyítik a nyugati baloldali vitákat. Itthon is ismertek például az igazságosság elosztási és elismerési kérdésekkel kapcsolatos összefüggéseivel, vagy a progresszív neoliberalizmussal kapcsolatos gondolatai. Utóbbi fogalom alatt azt érti, hogy a szándékuk szerint emancipatorikus – feminista, antirasszista, környezetvédő, LMBT – mozgalmak az USA-ban lepaktáltak a neoliberális rendet fenntartó szereplőkkel, és többek között ez vezetett Trump 2016-os megválasztásához.

2022-ben megjelent könyve korábbi elméleti írásait helyezi egységes keretbe. Fő állítása: csak akkor érthetjük meg pontosan a kapitalizmus működését, ha a termelésnek az előfeltételeit is megvizsgáljuk, amelyeken a gazdasági szféra potyautaskodik. Az előbbiek szükségesek annak működéséhez, de az utóbbi eltagadja jelentőségüket, és egyben alá is ássa a működésüket, ezért a történelemben rendre válságokat produkál.

A négy ilyen, gazdaságon kívülinek tartott, de Fraser szerint a gazdaságinak tekintettel mélyen összefonódó szféra a következő. 1. Főként a Globális Délen, (de a centrumországokban, illetve azok centrum régióiban is) rasszista elvekkel legitimált kisajátítás (földek, tulajdonok erőszakos elvétele, munkásoknak még a saját minimális megélhetésükhöz is elégtelen mértékű megfizetése). Ez az előfeltétele, hogy Északon (illetve a centrum periférikus régióiban) éppen csak a munkások megélhetéséhez szükséges bért lehessen fizetni, azáltal, hogy napi fogyasztásuk a sokkal olcsóbban és még mostohább körülmények között dolgozó munkások által előállított termékekből származik. 2. A jellemzően még mindig oroszlánrészt a nők vállát nyomó, családokban vagy a munkaerőpiacon végzett gondoskodó munka, amely előfeltétele a „produktívnak, „értékteremtőnek” tekintett munkaerő napról napra és generációról generációról való újratermelésének. 3. A Föld természeti erőforrásainak kisajátítása és feneketlen kútként való kezelése és ezzel a klímaválság előidézése ugyanezen logikát követi. 4. Ahogyan az is, hogy a politikai intézményrendszer biztosítja a piac működését mind nemzeti, mind nemzetek feletti szinten.

A könyvben Fraser részletesen végigveszi, hogy a kapitalizmus négy fázisában, köztük a jelenlegi pénzügyi-globális-neoliberális kapitalizmusban, hogyan néz ki pontosan ennek a négy, valójában a termelést egyáltalán lehetővé tevő területnek a leválasztása a gazdaság szférájáról, és hogy miért elengedhetetlen ezeket annak részének tekinteni. Ha ezt a négy szférát is komolyan vesszük, állítja Fraser, akkor abból szükségszerűen következik, hogy a kapitalizmus nem pusztán egy tőkés, kizsákmányoló viszonyokon alapuló gazdasági rendszer, hanem egy intézményesített társadalmi rend.

Értelmezésével Fraser expliciten szembeszáll az általa ökonomizmusnak nevezett ortodox marxista megközelítéssel, amely a többi felvetett problémát lényegtelennek vagy a termelés és kizsákmányolás logikájából levezethetőnek tartja. De alternatívát kíván nyújtani az olyan ökológiai, feminista, antirasszista és antiimperialista, vagy a demokrácia helyreállításáért küzdő („politicista”, a politikát a gazdaságról leválasztó) mozgalmaknak, amelyek vakok a kapitalizmuskritikára, mint például az elismerésfókuszú vagy interszekcionalista megközelítések.

Egy tavalyi berlini előadássorozatában, a könyve fő elméleti állításaira támaszkodva kifejtette, hogy az interszekcionalista, az ökoszocialista, a társadalmi reprodukciós és számos más elmélet felismeri, hogy integrálni kell a különböző elnyomások és igazságtalanságok megértését és az azok elleni harcot. Azonban elvétik a probléma gyökerét, és ezért nem gyümölcsöző szövetségi stratégiákat és moralizáló narratívákat kínálnak.

Közérthetően és logikusan végigvitt elemzése inspiráció lehetne egy hosszú távon ellenhegemón blokkban gondolkodó baloldal számára.