Az év végét ünneplendő idén is megkértük szerzőinket, barátainkat, hogy röviden mutassanak be egy olyan könyvet a Mérce közösségének, amit érdemes elolvasni az új év kezdetén. Alábbi válogatásunkban régebbi irodalmi alkotásokat találtok, kortárs szövegektől egészen egy két évszázados műig.

Fülöp Barnabás

Danyi Zoltán: A rózsákról (2021); Danyi Zoltán: A dögeltakarító (2015)

Danyi Zoltánon önmagában kevés „felfedeznivaló” van: regényei neves kiadónál jelennek meg, idegennyelvekre fordulnak. Mégis valahogy kevés szó esik erről a vajdasági szerzőről. Kényelmetlen őt olvasni, kényelmetlen róla beszélni. Kényelmetlenek a témái, melyekhez olyan írókhoz fordul inspirációért, akik szintén Európa-bajnokok a kényelmetlenségben. Thomas Bernhardtól – pontosabban egy Kertész Imrén megszűrt Thomas Bernhardtól – érkező, hosszú, tárgyilagos, kényszeresen önismétlő mondatokat ír. Bennük mindenfajta polgári finomkodás nélkül esik szó kényelmetlen altesti kórságokról, délszláv háborúról, etnikai tisztogatásról, prostitúcióról, háborús nemierőszakról vagy rózsanemesítésről. Meg az Európai Unióról is. A modernista nyelvkritikus próza itt kényelmetlenül élet- és hullaszagú. Például egy rózsakertészt olvasunk monomániásan recitálni virágairól, hogy a rózsa semmi mást, csak rózsát jelentsen, szirmaik, kacsolásuk, oltogatásuk ne legyen metaforája semminek. Az elbeszélő vállalkozása persze kudarcra ítélt, mégis érthető: felejteni akar. Amint beindulnak a képzettársítások, a test gyarmatosításának véres valósága sem gyomlálható ki az emlékek közül. A dögeltakarítóban szél- és vizelési görccsel történik ugyanez. 

Mindeközben A rózsákról elbeszélője kényelmetlen magabiztossággal nevezi lépten-nyomon „balfaszoknak” a határon inneni magyarságot. A dögeltakarító narrátora pedig kényelmetlen iróniával „birodalmi fővárosként” látja Budapestet miközben az Andrássy-úton vesztegel a dugóban. Messze nem csak svungos odamondások ezek. Danyi regényeiben talán az a legkényelmetlenebb, hogy végletesen korlátozott tudatú alakok szembesítik mérhetetlenül összetett lokális, regionális és kontinentális összefüggésekkel az olvasót. Olyanokkal, melyeknek puszta tudomásulvétele is nehézséget szokott jelenteni a jólfésültebb közéleti vitákban, nem beszélve a többiről. A Danyi-narrátorok  megszólalásaiban kézenfekvőnek tűnik a bonyolultság és a legalpáribb fekete humor összetartozása.

Hihetetlenül felszabadító ebben a prózában, hogy a kisebbségi nyelven való beszédet a szerző nem bezártságnak láttatja.

Ellenkezőleg: miközben ez a nyelv kísértetjárásra invitál minket az egykori Monarchia és/vagy az egykori Jugoszlávia területén, olyan tapasztalatokról, történetekről és helyzetekről olvasunk, melyek a nemzetállami kereteket, határokat többé-kevésbé elfogadó hazai irodalomban  nagyon ritkán jutnak szóhoz. A kiszolgáltatottság különös gazdagsága: ez ebben a prózában az igazán groteszk. 

A centrum és a periféria közötti kizsákmányolás és ellentét köntörfalazásmentes megértésének nem kedvez a félperifériális önsajnálat. Leküzdéséhez Danyi Zoltánt ajánlom mindannyiunk szíves figyelmébe. 

Modor Bálint

Mary Wollstonecraft Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (2022); Péter Ágnes: A függetlenség ára (2022)

Tavaly év végén jelent meg Mary Wollstonecraft Shelley Frankensteinjének új fordítása. Péter Ágnes munkájának hála a művet kevésbé archaizáló nyelven, filológiailag pontosabb formában olvashatjuk magyarul, mint a korábbi Göncz Árpád-féle változatban. A Frankeinstein nemcsak azért érdemes újraolvasásra, mert a regény jelentősen eltér a különböző médiumokban megjelenő feldolgozásaiól, de a mesterséges intelligencia körül felmerülő kérdéseket is izgalmasan járja körül. Ennek a felvilágosodásból sarjadó tudomány és technika kultuszával szemben íródott regénynek az egyik legfőbb kérdése az, hogy mit is jelent embernek lenni, hogy mennyire nem tudjuk felmérni az új technológiai vívmányok hatását.

De igazából nem (csak) ezt a könyvet akartam a Mérce olvasóinak figyelmébe ajánlani, hanem a Frankensteinnel egy csomagban kapható másik könyvet, Péter Ágnes A függetlenség ára című kettős monográfiáját Mary Wollstonecraft Shelleyről és anyjáról, Mary Wollstonecraftról, akinek Angliában elsőként sikerült nőként a férfiaktól függetlenséget kiharcolnia úgy, hogy szellemi munkával tartott el magát.

„Ha nem adnak a nőknek lehetőséget a véleményük kinyilvánítására, így kirekesztve őket az emberiség természeti jogainak gyakorlásából, de nem akarják magukra vonni az igazságtalanság és következetlenség vádját, bizonyítsák be először, hogy a nők nem rendelkeznek rációval. Különben ez a hiány az alkotmányukban, az első alkotmányban, mely észérveken nyugszik, azt fogja bizonyítani, hogy a férfiak ilyen vagy olyan formában minden körülmények között zsarnokokként lépnek fel…”

– írta válaszként az 1789. augusztus 26-án a csak férfiakból álló francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés által elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatokozatára szenvedélyesen reagáló A nők jogainak védelmében című vitairatában a londoni takácsmester lánya, Mary Wollstonecraft.

Péter Ágnes monográfiájában nagy lelkesedéssel és finom, rövid elemzésekkel vezeti végig az olvasókat ennek a két nagyszerű nőnek az életén és munkásságán, akik a koruk lehetőségeit messze meghaladva életmódjukkal és műveikkel küzdöttek a nők egyenlőségéért.

Teszi mindezt úgy, hogy mindvégig szem előtt tartja a történelmi és lokális kontextust, de ezzel nem elnehezíti, hanem gazdagítja a naplókból és levelezésből vett idézetekben dúskáló, akár fordulatos családregényként is olvasható monográfiát.

Czabán Samu

Szathmári Sándor: Kazohinia (1941)

Ha akarsz egy jót nevetni, miközben kőkemény társadalomkritikát olvasol, vedd kezedbe a Kazohiniát. A Kazohinia nem a megszokott baloldali vagy jobboldali kritikája a világunknak.

Egy Karinthy ízű, század közepéből származó fiktív antropológiai munka, amit most újra kiadtak.

Szathmári Sándor, az elfeledett magyar szerző Huxley és Orwell méltó párja, folyamatosan cenzúrázott könyve most teljes terjedelmében olvasható. Szathmári főhőse, Gulliver (a könyv egy gulliveriáda!), Kazohinia szigetén lesz hajótörött, ahol a hinek hiperracionális és fejlett társadalmába érkezik, majd a behinek hiper irracionális világába menekül. Gulliver azonban, aki az emberiséget képviseli egyszerre hin és behin. Így a hineknek túl behin, de a behineknek túl hin.

A hinek egyáltalán nem ismerik a fikciót. Társadalmukban minden tökéletes és valahol igazságos, miközben az igazságosság fogalmát egyetlen hin sem értené meg. Egy hin azt mondaná: mind az igazságos, mind az igazságtalan nem valóságban létező dolog Tévképzetek, amik csak eltéríthetnek a „kazotól”. A hinek hangyaboly módjára, pénz és mindenféle olajozó anyag nélkül működtetik társadalmukat. A hin valóság a megvalósult tao, a tevő nem tevés, amiben minden csak történik, a természet rendje szerint. Amikor Gulliver azt kérdezi egy hintől, mit dolgozzon, azt válaszolja, ezt csak ő tudhatja: „miért kell az élet folyásába beleszólni, mikor az élet azért van, hogy folyjon, nem azért, hogy beleszóljanak.” 

„Megemlítettem neki, hogy a külkereskedelem mennyire fellendíti a jólétet, és milyen hasznos volna, ha vajat, gabonát, mézet és egyebet exportálnának hazámba, miáltal tekintélyes devizakészleteket volna módjukban felhalmozni. Azt a meglepő választ kaptam, hogy ők nem attól laknak jól, amit más eszik meg!”

Gulliver aztán, nem bírván a lélektelen, hiperracionális hin világot, a behinek rezervátumába kerül. A behinek azonban korántsem olyanok, mint Gulliver képzelte. A behinek a hinek tökéletes ellentétei, őrült eszmékért, szavakért harcolnak, látszólag értelmetlenül. Megjelenik az éhezés és az egyenlőtlenségek, de a valóságot felülírják a szavak. Szétszaggatott ruhákat hordanak, mert „kipu”, hogy kedves legyen a „bötónak”. Harcolnak a háromszögért a négyzet ellen, és engedelmeskednek a „betik” hatalmának. Az ember szépen lassan megérti az értelmetlen kifejezéseket, felismeri a szavak mögötti keserű valóságot. Az elsőre abszurdnak tűnő fogalmak saját civilizációnk őrült fikciói is egyben: a vallások, divatok, királyok hatalmát mutatják be. 

Nehéz végső tanulságot levonni a könyvből. Nem tudom, hogy a hin, vagy a belohin élet áll közelebb a pokolhoz. A könyv után olyan, mintha a fikciókhoz való ragaszkodásunk adná az élet-sava borsát. A képzelet nélküli élet desztillált víz, ami tiszta ugyan, de mintha a desztillálással az élethez szükséges sókat is kivonták volna belőle. Mégis, szintén a könyv elolvasása után, valahol érthetetlen, hogyan uralkodhat a pénz, ideológiák, és egyéb elképzelt rendek a józan ész, az emberi szabadság és a méltányos élet felett. 

Bocsik Balázs

Kölcsey Ferenc: Hymnus (1823)

26 éves vagyok, szocialista és szeretem az idén 200 éves Hymnust. Szeretem, mert történetesen egy elég jó vers. Továbbá számomra azért is fontos szöveg, mert a 19. századi magyar irodalom, amellyel különböző módokon foglalkozom, mindig is azért vonzott, mert van egy olyan naiv ábrándom, hogy azokat a fogalmakat még nem késő visszasajátítani, amelyeket az egész Európában teret nyerő szélsőjobboldal látszólag kérlelhetetlen módon magáévá tett. Haza, tisztesség, hűség, horribile dictu: nemzet és becsület. 

Számomra roppantmód szimpatikus, hogy egy olyan ember írta a magyar Himnuszt, aki lemondott országgyűlési követségéről, mikor megyéjében – a szabadelvűek kisebbségbe kerülvén – megváltozott a követutasítás: Kölcsey a jobbágyfelszabadítás mellett volt, de megyéje arra utasította, hogy az örökváltság (A jobbágy az örökváltság kifizetésével szabadon gazdálkodhatott – a szerk.) ellen szavazzon. 

Engem mindig is zavart az a közkeletű vélekedés, hogy a magyar nemzet egy vesztes nemzet, hiszen, lám, a himnusza is milyen. Megbűnhődni a jövendőt nem vereséget jelent, hanem alázatot. Hogy sem fölény, sem dölyf – ezzel legyünk kibékülve. E sorok írója szerint a legfőbb – és talán egyetlen – erkölcsi maxima az emberi méltóság óvása. És odáig is menne, hogy a Hymnust ilyen értelemben is lehet faggatni, nem marad majd néma. 

Kezdjük ott, hogy egy nemzetet megszólítani kutyanehéz dolog. Nehéz volt a 19. században is, és nehéz most is. Nem csak azért, mert egyfelől kérdés, hogy ki az, aki ezt megteheti (vö.: „Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?” Mt 21:28), másfelől pedig óriási tétekkel bíró dilemma, hogy kik a megszólítottak, azaz ki az az „érttünk”, akiért például „Kunság mezejin / Ért kalászt lengettél”. Hogy eredet- vagy hagyományközösségként képzeljük-e el a nemzetet, hogy politikai- vagy kultúrnemzet az államnemzet, netán etnikai- vagy identitásközösség. Mindezzel a baloldalnak is dolga van! 

Mert mindazok, akik bújtak és üldözöttek, akik felé kard nyúl, akár egy aluljáróban matracon, akár Tatárszentgyörgyön, akár egy XV. kerületi bérlakásban, akár egy LMBTQI-embereknek fenntartott szórakozóhely előtt állva, mindazok, akik szertenéznek és nem lelik honjuk a hazában, mindegy, hogy Londonban, Bécsben vagy éppen Tiszavasváriban – velük is osztozzunk a balsorsban, és ha majd lesz, akkor a víg esztendőben is.

Persze, a szememre lehetne vetni, hogy nemzetállami struktúrában gondolkodni ab ovo nem baloldali. De a világra mint potenciális internacionális közösségre való ráismerés, amely oly fontos a hagyományos baloldalnak, a nemzeti közösségen keresztül történik, mintegy az alapozza meg. Igenis vegyük komolyan, hogy a nemzet, előjelektől függetlenül, mindannyiunk közös és alapvető értelmezési kerete. Tanuljunk abból, ahogy a Hymnus vezeti a tekintetet: „Bérczre hág és völgybe száll”. Hogy azok, akik látják a lángtengert maguk fölött, lássák a vérözönt is lábaiknál.

Mert, akárhogy is forgatjuk, mégis csak egy nyelven beszélünk és gondolkozunk, egy az apparátus, amin keresztül értelmezzük a világot – ez a nyelv megelőzi a közös társadalmi fantáziánkat, s ilyen módon megkerülhetetlen alapja. A szolidaritást, a méltóság védelmét – mi, itt – magyarul tanuljuk, innen szeretnénk kiterjeszteni egy egész fajra, az emberére.