Minden évben több ezer könyvet adnak ki Magyarországon, mutatunk néhányat, amelyek szerzőink, barátaink szerint a 2023-as megjelenések közül fontosak voltak. Fiatal feminista költők, Kali Ágnes és Kállay Eszter keresték a lírai megszólalás új lehetőségeit. Kiváló szövegek fordultak le magyarra, mint a Nobel-díjas Annie Ernaux könyvei vagy a világhírű ukrán költő, Szerhij Zsadan versei. De olvashattok ajánlót olyan kötetekről is, melyek vállaltan görbe tükröt tartanak elénk: Vincenzo Latronico a fogyasztásközpontú európai fiatalságot veszi célba, míg Octavia E. Butler feminista sci-fi sorozata egy klímaváltozás utáni, a miénktől annyiban nem is különböző társadalmat mutat be. Év végi könyvajánló.

B. Kiss Mátyás

Kali Ágnes: Megvakult angyalok (2023)

Lehet gyógyító ereje a költői szónak? Olykor érkezik egy-egy könyv, mely emlékeztet rá, hogy a költészet nem csupán jól formált szavak, s ügyesen elhelyezett intertextusok játéka lehet. Kali Ágnes verseiben kezdettől fogva ott a rejtélyes lírai értéktöbblet. Az erdélyi költő első kötete, az Ópia (2018) középpontjában a gyász állt: megküzdeni egy öngyilkos apa árnyával, siratva és vádolva őt (Kemény István nem véletlenül állította párhuzamba József Attila Mama–verseivel). Az Ópia elemi ereje sok tényező összjátékának köszönhető: a versekből kibontakozó tragikus elbeszélés, a személyes hatást keltő alanyi beszédmód, a családi és egyéni történetekből építkező magánmitológia, a szürrealisztikus látomásokba hajló képalkotás, valamint az álomleírásokat és hatásos grafikai anyagot (Kusztos Juli képeit) beépítő, átgondolt kötetkompozíció együtt vált ki hatást. 

Második kötetét olvasva szintén csábító lenne kizárólag az alanyiságra, s a hozzá társuló szerepekre figyelni, s nem arra, hogy

a Megvakult angyalok verseiben az egyéni trauma közösségi üggyé válik: elnyomott nők szenvedése szólal meg újszerű beszédalakzatokban,

a mélyen megrázó versekben új, közösségi megszólalásmódok keresése zajlik. A lírai én szenvedése névtelen ősök sokaságának sorát folytatja: „könnyek helyett óvatos kígyók folynak szemgödreidből / elfelejtett örmény nők sírását viszed tovább.” Mindezt zaklatott és sokszor élőbeszédszerű, mégis fegyelmezett (Hervay Gizella poétikai szigorára emlékeztető) líranyelven viszi végig. Mitikus utalásokkal gazdagon átszőtt költészet, de nem az olümposzi derű, hanem az elfeledett, ősi istenségek, a gorgók (és moirák) világa ez, Lillithé s Kalié, a halál hindu istennőjéé (kinek nevét a saját vezetéknevével írja egybe). Ám e kavalkád mégsem logikátlan: a sokféle kultúrkörből előlépő mitikus nőalakokkal a „férfikönyv” (Biblia) patriarchális világrendjével szemben nyit alternatívát: „megtestesült nő vagyok, halld, ahogy ordítok” – szól a hindu halálistennő.

A mitikus kódok egymásra írása azonban olykor keresettnek hat, a kötet igazi erőssége nem is ez, hanem az említett poétikai fegyelemmel kéz a kézben járó, önelemző beszédmód. A második kötet visszafogottabb az Ópia versanyagánál, s ez egyszerre erő és sebezhetőség, hisz így szembetűnőbb az a néhány szöveghely, ahol a szigor fellazul. Legjobb verseiben viszont (és ebben is közel áll Hervayhoz) épp a tudatosan vállalt sebezhetőségben leli meg a dacos, felemelő erőt:

„Elmesélném most nempatríciának, / hogy ha veszélyben érzem magam / csak azért gyűlölöm azokat, akik mernek gyengék lenni / mert nincs bátorságom gyűlölni azt, aki bántani akar.”

Nyerges Csaba

Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű (2023)

A hazai irodalomtörténet-írás az elmúlt évszázadban leginkább olyan, főként lírai szövegekre fókuszált, amelyekben a megszólaló férfi szubjektum értekezik a világ és saját működéséről. Így a szakma szerint Szabó Lőrinc és Oravecz Imre tekintendő a magyar szerelmi líra csúcsteljesítményeinek. A kortárs irodalom számomra legizgalmasabb törekvése éppen ezzel a hagyománnyal száll vitába: a maszkulin, a másik lehetőségtereit gyakran irányítani-behatárolni igyekvő beszédpozícióhoz képest egyre több olyan művészeti teljesítményre figyelhetünk fel, amelyek inkább párbeszédes vershelyzeteket igyekeznek megnyitni. Mégpedig úgy, hogy a megszólított identitása, létezésmódja is a megteremtett kölcsönös viszony része lehessen. 

Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötete meglátásom szerint ebbe a vonulatba illeszthető. A kötetben Fecskefűnek hívják a beszélő lányát, fiát és saját magát is, aki leginkább a szülővé válás tapasztalatával küzd. Hiszen ő független felnőtt nő az álmaiban, „de a valóságban a gyerekek nélkül végtaghiányos” (38.), és reméli, hogy kevesen látták, amikor az oviból hazafelé a földön húzta az üvöltő gyereket. Társával, akivel együtt váltak szülőkké, mélyen „beivódtak” egymás cselekvéseibe, ami azonban sokféle kiszolgáltatottságot is szült: „mennyi / kitettség van abban, hogy a kezed végigkövette az összes / kontrakciót. vagy csak én szégyellem bevallani, / mennyire féltem tőle, hogy így láss.” (41.) A kötetben megszólaló nő rendre szembesül saját anyaságképének ellentmondásos világával. Anyának lenni számára egyszerre hatalmas erő és újfajta kiszolgáltatottság, ő az „akinek nedve van, akinek terve van, akinek társa a talaj és az ég.” (60.)

Kállay verseiben a beszélő anya – amellett, hogy gyakran saját szereplehetőségeivel is szembesül – perspektívája képes kimozdulni a magyar irodalom említett, e tekintetben felértékelt szerzőire jellemző nárcisztikus beszédpozícióból.

A Vérehulló fecskefű című verseskötetet véleményem szerint nem csupán az teszi kifejezetten izgalmas olvasmánnyá, hogy az eddig nálunk szinte alig létező anyai költészet hangján szólal meg. Még izgalmasabb az, ahogyan ezt megvalósítja: Kállay versbeszélőjének legfőbb törekvése a személyközi viszonyok radikális demokratizálása, miközben a saját összetett nézőpontját is világosan körvonalazza. Mindezt úgy éri el, hogy a társ, a gyerek és a saját hang és test látványosan mosódnak össze a kötetben, de a beszélő hangja mégis gyakran felismerhető marad. Mindez a kötet retorikai megoldásainak sikerességét mutatja. Így ez a költészet képes arra, hogy elhangozzon egyazon versben például a következő két gondolat:

„anyuka vagyok, tehát szerethető, és nem kell / tőlem félni, / sok bajt nem tudok okozni.” // anya vagyok, tehát szerethető, és kell tőlem félni, / sok bajt tudok okozni.”

Kalmár Balázs

Annie Ernaux: Az esemény (2023); Lánytörténet (2023); A hely / Egy asszony (2023)

Három idén megjelent könyvet ajánlok, nem véletlenül: ugyanis Annie Ernaux önelbeszélő szövegvilágában a művek összefüggnek egymással, a szereplők át- és átsétálnak egyik történetből a másikba, mindig más fénytörésbe, más kontextusba kerülnek. De az elbeszélő nem csak karakterein keresztül érzékelteti az emberi személyiség ellentmondásosságát, ő maga is folyamatos (ön)reflexió tárgya. Az elbeszélő neme a történetekben különösen kiemeltté válik. Ernaux a fiatalkorát meghatározó, franciaországi társadalmi nemi felosztás megjelenítése mellett felmutatja az ebből a felosztásból adódó (test)tapasztalatok valóságát is.

,,Egy ilyen elbeszélés viszolygást kelthet, ízléstelennek minősülhet. De ha az ember átélt valamit, bármi legyen is az, elévülhetetlen jogot szerzett arra, hogy megírja. Nincs alantas igazság. És ha nem mesélem el ezt a történetet az elejétől a végéig, akkor elkendőzöm a nők valóságát, és a férfiak világuralmát szolgálom.” (Az esemény, 35. o., Lőrinszky Ilidkó fordítása)

Ez a feminista gesztus, amely ennek a prózavilágnak fontos jellemzője, explicitté teszi az elbeszélések baloldali társadalomképét, a szövegek politikai- és társadalmi hasznát, miközben állandóan tematizálja az író politikai szerepfölfogását, és -vállalását.

Ezek az elbeszélések nem az egyén tapasztalatát emelik ki és nagyítják fel. Ehelyett az egyént a társadalmi folyamatok részeként, elemeként, aktoraként és elszenvedőjeként láttatják.

A szereplők, az elbeszélő élete a társadalmi háttér előtt, annak keretrendszerében zajlik. Ezt az összképet – Bourdieu-t idézve – az elbeszélő mezőugrása (munkásból értelmiségi) élesíti ki. 

A hely és az Egy asszony című elbeszélések a két szülő halálát és az elbeszélő hozzájuk fűződő viszonyát mutatja be. A Lánytörténetben és Az eseményben az érett, vagy idős elbeszélő visszatekint fiatalkori éveire. Mindkét történet a fiatalkori szexualitást hetereoszexuális női szemszögből tárgyalja. A Lánytörténet a szüzesség elvesztését és az első szexuális élményeket járja körül, Az esemény-ben a nem kívánt terhesség és az abortuszt tematizálódik az ’50-es, ’60-as évek Franciaországában. A korszakban a francia társadalomban     a szüzesség kiemelt fontossággal, ,,tisztasággal” ruházta fel a lányokat, és ennek elvesztése a lányok nővé válását, ugyanakkor ,,bemocskolódásukat”/,,elkurvulásukat” is jelentette. Ugyanebben a társadalomban az abortusz – és így a nők önrendelkezése saját testük felett – jogilag tiltott, ezért alkalmazása nem csak illegális, hanem veszélyes dolog is. Ezek a társadalmi keretek az elbeszélők mentális élményein, traumáin keresztül jelennek meg.

Ernaux prózája, miközben érzelmileg megterhelő jelenségekről beszél, kutató és kíváncsi, és a lehetőségekhez mérten szenvtelen marad. Ha frappánsan jellemezni szeretném ezt az olvasmányélményt, akkor Petri György szavai jutnak eszembe: ,,Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”

Bodor Emese

Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel (2023)

Az idei év talán legfontosabb lírai megjelenése Szerhij Zsadan népszerű ukrán költő verseit összegyűjtő kötete – az Ukrajnában élő Vonnák Diána fordításában és válogatásában. A kötet Zsadan 1995 és 2022 között közreadott verseit tartalmazza: csaknem három évtizednyi kérdésfeltevés. Hogyan lehet megszólalni a háborúról? Lehet egyáltalán? Jelent mást a béke, mint pillanatnyi szóközt két agresszió között? Mit tehet egy költő, ha a nyelv, amit ismer, kudarcot vall és önmagába botlik? Milyen nyelven beszél – ezzel szemben – az az invazív hatalom, ami átírná a közterek jelenét, jövőjét és emlékezetét? Hogyan vehetjük vissza a városainkat azoktól, akik a saját képükre formálnák őket? És „ha mind beszélni kezdünk, / mivel védekezhetnének akkor”?

Zsadan szövegvilága pontos és könyörtelen, mint egy tetoválótű, mint egy lőfegyver. Egyszerre megkapóan személyes és mélyen közéleti;

olvasás közben Eliot munkacíme jut eszembe az Átokföldjéhez: He Do the Police in Different Voices (‘különböző hangokon utánozza a rendőröket’). A Zsadan által felvázolt emberi sorsok tiszta, autonóm hangok, a kötetben mégis kórussá erősödnek – kihangosítva ezáltal a kollektív megalázottság és dacos vakremény, egyszóval az ellenállás dalait. Taxisofőrök, katonalelkészek, gyári munkások és takarítónők szólamai kalauzolnak el minket egy ismerős, ugyanakkor idegen világba, ahol fegyvereseket találunk a zárt osztályon és nagypénteken halotti tort ülnek a középvállalkozók; ahol a jövőt focipályákon írják és a felső szomszéd testét hónapokig nem találja meg senki. 

Szerhij Zsadan költészete egyszerre tesz állítást és foglal állást:

„úgy csúsztatja az életbe a politikát, / mint bokszkesztyűbe az öklöt”.

Aztán bevisz vele egy ütést. Versenként egyet és mindig máshol; érdemes kivárni, hol hasít belénk legközelebb a fájdalom.

Vajna Ádám

Vincenzo Latronico: A tökéletesség

Az európai nagyvárosi fiatal értelmiség cél nélküli bolyongása saját maga körül. Minden, ami a „jaj, ezek a mai fiatalok!”-felkiáltás mögött van. Meg az is, ami amögött. A tökéletesség ugyanis nem arról szól, hogy a nagymamámnak mindvégig igaza volt, hanem elindítja a gondolkodásunkat abba az irányba, ahonnan talán jobban rá tudunk látni a közösségi médiával átszőtt életünkre a huszonegyedik századi globális kapitalizmus idején.

A könyvben egy olasz párt, Annát és Tomot követjük, a főszereplők viszont nem ők, amint azt a rendkívül átlagos (lásd még Jancsi és Juliska) és rendkívül nemzetközi neveik is mutatják. De még csak nem is a korosztályuk, bár erős a kísértés, hogy valamiféle generációs osztályregényként olvassuk a könyvet. A főszereplő maga a nyugati ember, Annán és Tomon keresztül a közösnek tételezhető valóságunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének egyedi élethelyzeteik vagy személyes motivációik, ám ezek mind egy rendszer részeként, felülnézetből kerülnek ábrázolásra. A leginkább többes szám harmadik személyt használó, kíméletlenül szikár elbeszélésmód hat ellene annak, hogy együttérezzünk a szereplőkkel. Előbb-utóbb viszont rájövünk, hogy ami idegesít minket bennük, annak egy részét a saját életünkben is megtalálnánk, ha a könyv elbeszélői nézőpontját alkalmaznánk magunkra.

Anna és Tom csupán az állatorvosi lovai a kornak. Képtelenek szabadulni a saját közegük jelentette csapdából és kitérni a közösségi médián keresztül irányukba zúduló vágyak és esztétikai hatás elől. És hiába vannak utóbbinak látszólag tudatában, a grafikai munkákat végző pár ugyanazt az esztétikát követi, mint nagyjából az összes kreatív szakember körülöttük. A probléma mégsem elsősorban azzal van, hogy részei egy egyébként a fizikai valóságban is létező közösségnek, és így természetszerűleg a közegükkel együtt alakul az ízlésük, gondolkodásuk és cselekvésük. Hanem azzal, hogy mindezek mélyén – akárcsak a könyv vállaltan előképének tekintett Georges Perec-regény, A dolgok esetében – a fogyasztás van.

Anna és Tom életét onnantól kezdve, hogy hol élnek és mit dolgoznak, odáig, hogy mik a hobbijaik vagy éppen milyen fogkrémet használnak, a globális kapitalizmus irányítja.

A közösségi média pedig éppen csak annyiban közösségi, hogy egymástól távol élő emberek millióival képes elhitetni, hogy ugyanarra vágynak. A kreatíviparban dolgozó Anna és Tom egyszerre alakítói és elszenvedői ennek. Mert végül akármit csinálnak a való életben, az is legfeljebb „pont olyan lesz, mint a képeken”. Nem több.

Rövid, velős és irodalmilag is izgalmas olvasmány A tökéletesség, érdemes elolvasni, mielőtt más könnyvel csinálnánk meg a kandalló előtt télizokniban teázós posztunkat a két ünnep között.

Kállay Eszter

Octavia E. Butler: A magvető példázata (2021); Octavia E. Butler: A talentumok példázata (2023)

Octavia E. Butler (1947-2006) A magvető példázata című könyve, és folytatása, A talentumok példázata figyelemreméltó, megrázó, felforgató művek. A jelenlegi törékeny időkben érvényes túlélési stratégia elolvasni ezt a két könyvet: egyrészt letehetetlenül izgalmasak, másrészt pontosan és kíméletlenül ábrázolják, hogy mi történik egy olyan világban, ahol a rasszizmus, a fasizmus és a profitérdekek találkoznak egymással, miközben a történet új közösségi alternatívákat, reményteljes szerveződéseket is felmutat.

A történet a 2020-as években kezdődik, egy olyan világban, amely csak egy kicsit rugaszkodik el az általunk ismert valóságtól – a klímaváltozás miatt nincs elég ivóvíz, ahogy nincs már üzemanyag vagy megbízható áramszolgáltatás sem.

Óriáscégek alapítanak „biztonságos” városokat, a szegénységtől, nyomortól távol, és zárják adócsapdába az ott élőket, dolgozókat. Ha elhagyod az elkerített közösségeket, nagy eséllyel letartóztatnak, eladnak rabszolgának vagy prostitúcióra kényszerítenek. A középosztály tagjai ezekben az elkerített közösségekben élnek, a gyerekek lőni tanulnak.

Ebben a környezetben él a tinédzser Lauren Olamina, egy fiatal, fekete lány, akinek az apja, a helyi lelkész, tisztán látja a társadalmi egyenlőtlenségeket és az erősödő erőszakot. Egy olyan társadalomban, ahol minden sebezhetőség kockázatot jelent, a lány egy hiperempátia nevű betegségben szenved, azaz minden általa látott szenvedést fizikailag átél. Lauren titokban verseket ír, melyek egy új vallást vázolnak: olyat, amelyben Isten nem egy fehér férfi, és nem a profit dönt arról, hogy élhetsz-e vagy sem. Az új hitrendszer alapja a változás elfogadása.

Inspiráló olvasmány és inspiráló szerző: Butler egyedülálló anya gyereke, aki gyárakban vállalt alkalmi munkát, de előtte minden nap hajnali kettőkor, háromkor kelt fel, hogy írhasson. Végül a science fiction első elismert női, színesbőrű alkotója lett, sokak szerint a feminista sci-fi első fontos alakja. Érzékenyen áll a forradalom kérdéséhez is – a társadalmi változás szükségességének megmutatása mellett arra is rákérdez, hogy milyen személyes ára lehet annak, ha egy közösségben vállaljuk a vezető szerepét. A könyvek egyszerre szólnak feminizmusról, osztályhelyzetről, rasszizmusról és személyes kapcsolódásokról, barátságról, gyerekszületésről, kiszolgáltatottságról és erőről – mit olvassunk idén, jövőre, és azután, ha nem ezt?