Aktivistákkal, kutatókkal folytatott beszélgetések és random találkozások tagolják a szerző ukrajnai riportjának harmadik részét, amelynek visszatérő motívuma az izraeli-palesztin konfliktushoz való viszonyulás. Harkovtól Lembergig a legfőbb dilemma az, milyen kimenetele lehet ennek a háborúnak. A napló első része itt, a második része pedig itt olvasható.

Utam következő állomása Harkov. A vonat 5 óra alatt tette meg a közel 500 km-es utat. Ez már Ukrajna keleti része, 40 km-re az orosz határtól, itt már gyakorlatilag mindenki oroszul beszél, sehol egy dobrijden vagy djakuju, csak zdraszvutye és szpasziba. Ukrajna második legnagyobb városában 2014-ben majdnem sikerült, Donyeck és Luhanszk mintájára, egy szeparatista népköztársaságot kikiáltani.

Amint kiléptem a vonatállomásról, meg is szólalt a légvédelmi sziréna. A környék szinte teljesen sötét, közvilágítás az utcákon gyakorlatilag nincs, a vasútállomás minimális fényei segítenek útba igazodni – illetve helyi kontaktom, Dina, aki Palesztinában született, apja palesztin, édesanyja pedig orosz nemzetiségű ukrán.

Mivel késő este van, és nem maradt sok idő a kijárási tilalom kezdetéig, csak gyorsan átveszem annak a lakásnak a kulcsát, amelyikbe hamarosan beköltözik, és most használhatom. Harkovban nem kezdődött még meg a fűtési szezon, minden lakásban nagyon hideg van. Vastag zokniban és téli dzsekiben alszom, minden takarót magamra húzok éjszakára.

A harkovi túlélési útmutató úgy néz ki, hogy ha megszólalnak a szirénák, akkor a legközelebbi óvóhelyre kell menni – van külön alkalmazás és térkép is. A metró is nyitva áll a nap huszonnégy órájában – ez a legbiztonságosabb opció. Dina elmondása szerint már nagyon kevesen járnak az óvóhelyekre, mert éjszakánként többször szól a sziréna, és úgy nem lehet élni, ha az ember minden figyelmeztetést komolyan vesz. Távozása előtt még gyorsan felvesz egy Harkov-régió Telegram-csoportba, itt minden riasztáskor üzenetet kapunk. Ha rakétákat vagy drónokat látnak a központban, akkor nagyjából ki lehet kalkulálni, hol lesz a várható célpont, és az ott élőknek muszáj azonnal biztonságos helyre menekülniük.

Másnap reggel Dinával a belvárosban találkozunk, és az akkor éppen pár napja kirobbant izraeli-palesztin konfliktusról kezdünk el beszélgetni. Személyesen neki nagyon nehéz elfogadnia azokat a hangokat, amelyek szerint Izraelnek joga van „megvédenie magát”.

„Ők a megszálló erők Palesztinában, illetve ők tartanak fogva majdnem két és fél millió embert a világ legnagyobb gettójában”

– fakad ki.

Dina napközben dolgozik, esténként pedig önkéntesi feladatait végzi, ami elsősorban fontos kiegészítők eljuttatását jelenti a fronton lévő katonák számára.

„Állandóan fáradt vagyok, gyakorlatilag két teljes munkaidős állásban dolgozom, de a tudat, hogy valamilyen módon hozzá tudok járulni Ukrajna védelméhez, rengeteget segít abban, hogy kitartsunk, hogy haladjunk tovább előre, amíg véget nem ér ez a borzalom.”

Dinával meglátogatjuk a város észak-keleti részén fekvő munkásnegyedet, Saltivkát, ahol az invázió előtt a város lakosainak kb. harmada, nagyjából hétszázezer ember élt. A Belgorod felől érkező orosz alakulatok két nap alatt a város határára értek, és gyorsan meg is kezdték a bekerítést. A környék lakói rettenetesen szerencsétlen helyzetben találták magukat: panelházaikkal szemben épült ki a frontvonal. Az orosz csapatok az első pillanattól kezdve kíméletlen ágyúzás és rakétatámadások alá vonták Saltivkát és a belvárost egyaránt. A munkásnegyedben irtózatos volt a pusztítás, a panelházak zöme megsérült. A belvárosban nem ennyire szembetűnő a rombolás, de alig találni olyan épületet, ahol minden ablak a helyén lenne.

Saltivkában nagy erőkkel zajlik a lakóházak helyreállítása – de persze csak ott, ahol nem tátonganak több emeletnyi lyukak az oldalukban, és persze javítják az infrastruktúrát is. Dina szerint ez egyelőre idő- és pénzpazarlás:

a kormánynak mindenhol muszáj etetnie a helyi oligarchákat, hogy csendben maradjanak.

Azt minden helyi tudja, hogy Ukrajna, elképesztő adóssága ellenére, rengeteg anyagi támogatást kap. A támogatásokból nem lehet kizárólag fegyvereket vásárolni, a munkásoknak is szüksége van valamilyen megélhetési lehetőségre. Dina azonban nem látja megtérülni ezeket az infrastrukturális munkálatokat, pláne ha az oroszok nem vonulnak ki Ukrajnából, vagy rosszabb esetben, ha megint visszatérnek Harkov környékére.

Minél tovább húzódik a háború, annál jobban bele fog fáradni mindenki, amiből csak egy olyan tűzszünet jöhet létre, ami hosszú távon nem lesz fenntartható.

Ukrajnában rengeteg orosz és orosz anyanyelvű ember él, és az ukránok nagy részének sosem volt kimondottan baja az orosz emberekkel, de ez a kegyetlenség és embertelenség jónéhány generációra rányomja majd a bélyegét: ha el is jön a béke, a revízió iránti vágy sosem fog csillapodni. Harkov most már büszke ukrán város, ami a háború előtt egyáltalán nem így volt. Korábban nagy volt a szovjet nosztalgia, ami az idősek körében valamilyen szinten még mindig érzékelhető, de persze nem az oroszok közelségét igénylik, hanem a kiszámítható életet és időskort. Időközben azonban felnőtt egy-két generáció, és Harkov Ukrajna technológiai központjává vált, jó közoktatással és viszonylag erős szakszervezetekkel.

Másnap a szakadó esőben jobb híján városnézésre indulok egyedül, majd délután egy LF nevű underground klubban pihenek meg. Ez a klub a helyi művészek és punkok törzshelye. Az első angol mondat hallatán kisebb csoport gyűl körém – szerencsére itt sokkal másabb a hangulat, mint Kijevben. Beszélgetőtársaim kimondottan aggódnak a háborús helyzet miatt, kiváltképp Ihor, akinek családja a folyamatos bombázás alatt álló Kupjanszkban él, Harkovtól keletre.

„Hetek óta szinte minden éjszakát az óvóhelyen kellett tölteniük. Holnap megyek meglátogatni őket, remélem minden rendben lesz.”

A srácok elképesztően vendégszeretőek, mindenre meg akartak hívni, amiért elutaztam Harkovig, végül abban maradtunk, hogy a bárban két, láhatóan nehéz sorsú férfit hívtunk meg közösen arra, amit kértek. Beszélgetőtársaim nagyjából egyetértenek abban, hogy Donbasz felszabadítása nem fog sikerülni:

„Előbb vágjuk el a Krímet Oroszországtól, minthogy a Donbaszt visszaszerezzük. A Krímben volt egy erős középosztály, amely ukrajnai viszonylatokban jól élt turizmusból, most meg nincsen semmi. Lehet, hogy 2014-ben sokan örültek ott az orosz csapatoknak, de most a legtöbben Putyin transzfereire vannak rászorulva, és tavaly óta még az a minimális orosz turizmus is megszűnt. Vannak Telegram-csatornák, ahol a Krímben élők most már egyértelműen nosztalgikusan beszélnek arról az időszakról, amikor a terület még Ukrajna része volt.”

A Donbasz pedig azért elveszett ügy szerintük, mert olyan többrétegű árokrendszert (ismertebb nevén a Szurovikin-vonalat) építettek ki az oroszok, amit rettenetesen nehéz áttörni.

A kijárási tilalom előtt nem sokkal érek haza, már épp lefeküdnék, amikor a változatosság kedvéért ismét megszólal a sziréna, ám ezúttal a Telegram-üzenetek szerint Iskander rakéták tartanak a város felé, ezért minden lakosnak azonnal menedéket kell keresnie.

Harkovnak elég gyenge a légvédelme, a legtöbben úgy vélik, azért, mert a kormány a profi, amerikai rendszereket Kijev és Lviv védelmére használja, így Harkov a határ közelsége miatt is más taktikát kell alkalmazzon. Ez gyakorlatilag kimerül abban, hogy ha a radarok észlelnek valamit, akkor egyből elkezdik zavarni a GPS-jelet (így például minden egyes sziréna megszólalása után egy jó darabig az internetes térképeken az látszik, hogy nagyon gyorsan mozog az ember, általában Harkovtól nyugatra). És így válik minden egyes orosz támadás szó szerint orosz ruletté, mert a közhiedelemmel ellentétben az oroszok nem célzás nélkül lőnek ki rakétákat, hanem általában a GPS bezavarása teszi pontatlanná azokat.

Utolsó napomon aztán egy postai depót ki is lőttek az oroszok Harkov megyében, ott már sajnos nem volt idő a GPS-szel babrálni, mert a sziréna megszólalása után kevesebb mint egy perc múlva betalált a rakéta, legalább 17 ember halálát okozva.

Lviv esete a kapitalizmussal

Utam utolsó állomása Nyugat-Ukrajna legnagyobb városa, Lviv – ismertebb nevén Lemberg – volt. Innen riportoztam tavaly, az invázió kitörése utáni harmadik héten, ahhoz képest most kivételesen nyugodt állapotok fogadtak. A vasútállomáson és környékén nincs káosz, nem állnak mindenhol fegyveres katonák, csak az éppen a frontra indulókat látni, amint elbúcsúznak szeretteiktől, és buszra szállnak.

Az ukrajnai tíznapos utam során bárkivel beszéltem, mindenki megemlítette, hogy mennyire nagy az ellenérzés a lembergiekkel szemben. A probléma gyökere az, hogy az invázió és a kelet-nyugati irányú belső migráció kezdetekor Lemberg erős felső-középosztálya finoman fogalmazva sem a segítségnyújtást, inkább a haszonszerzést tartotta szem előtt. Így szociális szempontból kétfrontos háború alakult ki: miközben az alulról szerveződő, korlátozott lehetőségekkel rendelkező, de tenni akaró aktivistahálózatok igyekeztek segíteni a háború elől menekülőkön, a Lvivből nyugatra menekülő középosztály, miközben szociális segítséghez jutott mindenhol Európában, az invázió miatt hirtelen dupla, de néha háromszoros árakon kezdte el kiadni a lakását a kelet felől érkező menekülteknek.

A háború kitörése, a beáramló embertömeg aztán méginkább megpörgette az inflációt, s ennek a kevésbé jó helyzetben lévő rétegek itták meg a levét.

Lembergi interjúalanyaim is elismerték a tendenciát, amihez többen is hozzátették, hogy „a nyerészkedőkkel a háború végén ezt meg kell majd beszélnünk”, mert hát mégiscsak furcsa ellentmondás, hogy miközben Lemberg az ukrán nacionalizmus bölcsője, pont itt volt a legkevésbé jellemző a honfitársaiknak járó szolidaritás. A helyiek másik nagy sérelme, hogy tehetős lembergi férfiak nemcsak a katonai kötelezettség alól, de az országból is „kivásárolták magukat”, és nyugaton sokan a már fent említett módszer segítségével még munka nélkül is két irányból jutnak biztos jövedelemhez.

Utam végén ismét elbeszélgethettem a háború kitörésekor meginterjúvolt Aljonával, aki továbbra is szociológusként kutat a terepen: korábban a megszállás alatt élőkkel, ma pedig menekültekkel készít interjúkat, miközben a Commons nevű baloldali média szerkesztőcsapatának oszlopos tagja. Beszélgetésünk elején az ukrajnai szélsőjobboldal mainstreammé válásáról kérdezem.

Aljona abból a szempontból árnyalja a képet, hogy ha a nyilvánvaló oroszellenességet figyelmen kívül hagyva vizsgáljuk mind a kormányzati, mind a társadalmi kommunikációt, akkor a helyzet sokkal jobbnak tekinthető. Elmondása szerint az Azov és hasonszőrű félkatonai csoportok nem elsősorban az általuk képviselt szélsőséges ideológia miatt népszerűek, hanem egyszerűen azért, mert a hadsereghez képest kimondottan profin szervezettek, és jobb a felszerelésük is. És persze hiába része papíron az Azov a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozó Nemzeti Gárdának, nagyon különbözően működnek a hadsereg különböző alakulatai.

Így lehetséges az, hogy az Azov már óriásplakátokon hirdeti magát, vagy paradox módon ők az egyetlen formáció, akik ténylegesen felvesznek nőket, és nem csak kiképezni hajlandók, de a frontra is küldik őket. Így fordulhat elő, hogy rengeteg progresszív feminista az Azov kötelékében harcol a fronton, és Aljona szerint ez végeredményben tompíthatja az Azov szélsőséges jobboldali identitását is.

A szocialista párt 2022-es betiltása óta nincs normális baloldali parlamenti képviselet Ukrajnában. Aljona szerint a baloldaliság önmagában nem rettenti vissza a választókat, amíg nincsen semmilyen orosz vagy régi rendszerbeli szovjet befolyás egy adott mozgalomra. Az ukrán baloldalt jelenleg gyöngének látja, leginkább azért, mert a háború miatt nincsenek nagyon férfi aktivisták.

Akik hisznek abban, hogy politikai cselekvésre van szükség, azok általában már valamilyen módon a hadseregben dolgoznak, ugyanis

ha Ukrajna elesik, semmilyen politikai tevékenységre nem lesz lehetőség.

Utolsó témaként a háborúval kapcsolatos szélesebb baloldali álláspontról beszélgetünk, illetve arról, hogy Ukrajnának nem lenne-e jobb taktikázni és kivárni, akár egy kényelmetlen fegyverszünet elfogadásával, hogy megnyíljon az út a rendes béketárgyalások és a területi integritás visszaállításának irányába. Aljona elmondja, hogy a szélesebb baloldal Ukrajnában teljesen mainstream pozíciót vesz fel, amely szerint az oroszokat ki kell szorítani az országból – bármilyen áron. Szerinte a társadalom teljesen militarizált lett, egyszerűen mindenki elveszített már valakit vagy valamit, és egy másfajta ukrán nemzetet látunk megszületni, amelyik bosszúból táplálkozik.

Ez addig lehetséges, amíg a Nyugat támogatja az országot, de, ha valamilyen okból kifolyólag a támogatás megszűnik, a fegyverszünetre már akkor sincs esély. Ezt mindenki tudja: a háború „végig lesz csinálva”, bármi is legyen a végső kimenetel.

„Baloldaliként még engem is megijeszt, ahogy ezt így mondom, de egyszerűen nincs alternatíva. Ha akárcsak a Krímről lemondunk, akkor az már indok lesz a Donbaszra, ha arról is, akkor az a 4 területre, amit Putyin most akar, ha azt elfogadjuk, akkor meg… szóval érted, mire akarok kilyukadni.”

Aljona attól fél, hogy az izraeli-palesztin konfliktus teljesen eltereli a Nyugat figyelmét, amit Putyin biztosan megpróbál majd maximálisan kihasználni.

„De Palesztina a legjobb példa, hogy miért ne engedjünk az oroszoknak, a palesztinok nem voltak képesek harcolni, látod most a sarokba szorítva bombázzák őket, nekünk annyi szerencsénk van, hogy van nemzetközi támogatás mögöttünk, és hát addig kell ezt használni, amíg van.”

Ha már a két téma egy kontextusba került, megkérdezem mi a véleménye Zelenszkij egyértelmű Izrael-párti kiállásáról. Aljona szerint Zelenszkij elsősorban feladatot teljesít (a perform szót használja), nincs túl sok lehetősége az Egyesült Államok legfontosabb szövetségesét kritizálni, még úgysem, ha éppenséggel az ukránok könnyebben együtt tudnak érezni az palesztinokkal. Szerinte Zelenszkij is tudja, hogy a Nyugat támogatásán áll vagy bukik Ukrajna jövője, így neki azt kell csinálnia amit elvárnak tőle. Ha a Nyugat fókusza Ukrajnáról átkerül a Közel-Keletre, és esetleg megpróbálnák Ukrajna torkán lenyomni a tűzszünetet, akkor Zelenszkij nagy valószínűséggel a teljes mozgósítást fogja választani, mert a tűzszünet Ukrajnában kapitulációt jelent.

„Ha Zelenszkij nem állna bele a harc folytatásába, a hadsereg valószínűleg napokon belül megszerezné a hatalmat, aminek kormányzati, társadalmi és kulturális téren is beláthatatlan következményei lennének. A baloldalon mindenki kritikusan viszonyul Zelenszkijhez és a kormányhoz, mert a mostani egy neoliberális gazdasági modell egy háború közepén, tényleg kész katasztrófa, nem hasznos – mintegy muszáj az oligarchák zsebét is tömni. De közben azért a Nyugat mégiscsak rákényszerít Ukrajnára némi demokráciát, ami például Porosenkóval biztos, hogy nem működött volna. A legrosszabb verziót szerencsére sikerült elkerülni, Ukrajna nem vált a háború miatt teljesen autoriter gépezetté, amitől tavaly sokan féltünk, és igazából ez a legpozitívabb fejlemény.”