„Ahol évekig tud gyereket bántalmazni valaki, ott nem ártatlan senki”

Dr. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi alapítvány alapítója és vezetője akkor írta le ezeket a szavakat, amikor másodfokon is jogerőssé vált az ítélet, 28 év börtönre ítélték a Dévai Szent Ferenc Alapítvány nevelőjét, aki az alapítvány tusnádfürdői és kászonimpéri otthonaiban tíz éven keresztül bántalmazott gyerekeket fizikailag és szexuálisan.

Ugyanezidőtájt többszörös szexuális erőszakról számolt be a szovátai gyermekotthon volt neveltje, Máthé-Bogár Mónika, elkövetőként az otthon volt vezetőjét nevezve meg. Az egykori nevelt vallomását számos más tanú nyilatkozata erősíti meg, több dolgozó és volt nevelt számolt be a gyerekek bántalmazásáról, elhanyagolásáról, dolgoztatásáról, illetve az intézményvezető és felesége zsarnoki viselkedéséről. A most 23 éves Mónika vallomása saját kérésére arccal és névvel lett publikálva – remélve, hogy a nyilvánosságban hitelt nyer így története. Ennek ellenére beindult a magyar kormánymédia karaktergyilkos gépezete, a lány mind a mai napig kap zaklató, fenyegető üzeneteket – ahogy a bántalmazások hátteréről oknyomozó cikkeket író újságírók is, Szabó Tünde és Kulcsár Árpád.

Az alapítványi gyermekotthonok vezetőjére, Böjte Csabára felfigyelt a sajtó, tudósítások jelentek meg arról, hogy gyermekekkel mondat imát a szélsőjobboldali, terrorizmusért elítélt (azóta köztársasági elnöki kegyelemben részesített) Budaházy Györgyért, a média találgatásba kezdett Böjte szeretőjét illetően, és a szerzetesnek anyák napján is sikerült lealacsonyító módon fogalmaznia a női lélek egyszerűségéről – ezalkalommal arról is kedélyesen számolt be, ahogy visszaküldött egy áldozatot bántalmazó férjéhez.

A Böjte Csaba személyére és botrányaira fókuszáló közbeszéd azonban eltereli a szót azokról, akikről tulajdonképpen szól ez a történet– az otthonaiban nevelkedő gyerekekről. Pedig, ahogy Csengel Karina, a Mérce újságírója fogalmazott, „mégiscsak a szovátai és más gyermekotthonban történtek és a mindazt lehetővé tevő rendszer az, amivel mindannyiunknak dolga van.”

Ezt a munkát pedig, a visszaélések tényét a közbeszédben tartva vagy elvégezzük mi, a magyar nyilvánosság, vagy nem lesz elvégezve.

Jusson eszünkbe, amikor Rétvári Bence az Országgyűlésben cinikusan lekeverte a Böjte-ügyről kérdező Szabó Tímeát, mondván „199-en nem tettünk annyit az árvákért, mint Böjte testvér”, majd megjegyezte, Szabó nyilván azért „támadja” Böjte testvért, mert a Párbeszéd „rosszul áll” a felmérésekben. Nem mulasztotta el megemlíteni a Fidesz „gyermekvédelmi” törvényét sem, a kormánypárt elhivatottságát illusztrálandó.

Augusztusban aztán ki is tüntették a szerzetest, Böjte a Magyar Becsületrend keresztjét vehette át Novák Katalintól. A kitüntetés, annak alapításakor iktatott jogszabály szerint „a nemzet érdekében teljesített kiemelkedő szolgálat vagy tanúsított hősiesség elismerésére szolgál.” Decemberben Bálint András-emlékdíjjal tüntették ki, az indoklás szerint Böjte „kovászként járja át a székelyföld és e térség lakóinak lelki tésztáját egy jobb és örömtelibb világot építve ezzel.” Ummm, oké. A sokszínű laudációk ellenére viszont látszik, hogy a magyar politikai elit minden hozzá kötődő visszaélés ellenére is elismeri  Böjtét, és ezt nem mulasztja el újra meg újra kiraktaba tenni.

De pontosan miben ragadható meg a kolozsvári szerzetes által tanúsított kiemelkedő szolgálat vagy hősiesség? Az való igaz, hogy a Böjtéhez tartozó alapítványok gyermekotthonai hosszú ideje, harminc éve működnek Erdélyben, a magánadományok mellett kiemelkedő mennyiségű magyar állami pénzből. Azt viszont gondos oknyomozó munka mutatja, hogy egyrészt

a 2010-es évek óta a Böjte immár három alapítványában nevelt gyerekek száma megfeleződött. Másrészt az ingatlanvagyon durván megötszöröződött, az alapítványok össztőkéje pedig durván két és félszeresére nőtt.

Mindeközben arról van tudomásunk, hogy az alapítvány dolgozóinak többsége a minimálbérhez közeli összegekért végzi munkáját, a gyerekek ellátása pedig megengedhetetlenül rossz körülmények között folyik: volt nevelők és neveltek egybehangzóan penészes ételekről, híg levesekről, egész napra szánt háromkarikányi szalámikról, nevelők által titokban, saját pénzből sütött palacsintákról számoltak be.

Abban, hogy méltányos, a további áldozatokat valamennyire is védő bírói döntések szülessenek, fontos szerepe lehet a nyilvános nyomásgyakorlásnak, s ezesetben sem történt másképp. Következetes nyomásgyakorlás miatt születhetett a kászonimpéri és tusnádfürdői esetekben méltányos ítélet, és várható volt a Böjte-otthonokbeli hatósági ellenőrzés is, ami miatt ez évben négy gyermekotthon konyhájának működését függesztették fel – ezek közül hármat a Szent Ferenc Alapítvány működtetett. Reménykeltő és elkésett intézkedések ezek, miközben úgy olvadnak itt a határon túlra utalt magyar állami pénzek, mint a vaj.

Ha idén nem tanultuk meg, hogy az egyház rossz szövetséges a gyermekellátás terén, akkor talán sohasem fogjuk.

Amikor a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium összeomlott kollégiumában egy 17 éves fiú életét vesztette, s az érsekség képes volt közleményben azt nyilatkozni, hogy nem volt tudomása arról, hogy a bentlakásnak használt több mint száz éves épületben szerkezeti problémák lennének (s hogy ezt az épület használói sem jelezték), akkor felmerül a kérdés, hogy mi történt azzal az évi 330 000 lejjel (~ 25 millió forint), amit a város bérként fizet az egyházi ingatlanok használatáért. De tovább is mehetünk: mi történik azokkal a magyar állami milliókkal, amik átúsznak valahogy a határon, hogy aztán lépten-nyomon templomfelújításra menjenek el?

A Böjtéknek és hasonszőrűeknek nem a hitük miatt nincs keresnivalójuk gyermekek közelében, vagy adott esetben azért, mert botrányt botrányra halmoznak a magánéletükben is, hanem mert botrányosan rosszul végzik a munkájukat, és nem is mutatnak arra hajlandóságot, hogy ezen változtassanak. Ezek az erdélyi esetek is mutatják, hogy ahol ellenőrizetlenül mozognak pénzek, ott a leggyöngébbek, most éppen gyerekek fizetnek, adott esetben az életükkel.

S még egy tanulsága van a Böjte-ügynek, ami egy erdélyi világi iskolában nyilvánosságra hozott visszaélésekkel párhuzamba állítva vonható le. Amikor az ellenőrizetlen pénzekhez átláthatatlan hierarchiák kapcsolódnak, azok óhatatlanul elnyomó helyzeteket eredményeznek: egyrészt a szigorú, soklépcsős hierarchiák megerősítik a megfélemlítésen alapuló fegyelmezést. Másrészt ahhoz, hogy egy hierarchikus struktúra (például egy iskola vagy egy intézet) rendje és alapjai ne kérdőjeleződhessenek meg, a struktúra logikája megkívánja, hogy a visszaélések ne derüljenek ki (az intézetekben ezért hallgatják el vagy tussolják el a legtöbb gyerekbántalmazást, hogy az „ne sértse az intézmény jó hírét”). A kiskorúakkal szembeni fizikai és szexuális visszaélések nem azért történnek számolatlanul, mert minden tanár, minden szociális munkás, vagy minden pap rossz ember lenne, hanem azért, mert a gyermekellátás olyan keretek között működik, amelyek megengedik, majd jutalmazzák vagy elfedik a visszaéléseket.

A fent felsorolt esetek, bár többségük Erdélyben történt, nem Erdély-specifikusak. Gondoljunk a magyarországi omladozó iskolákra, az osztálytermek leszakadó mennyezeteire. Gondoljunk a középiskolai történelemtanár, Orbán Zsolt legalább húsz éven keresztül sorozatos kiskorúakkal szembeni visszaéléseit feltáró cikkek kezdőmondatára: „»De hát az én iskolámban is történt ilyen!« Szinte mindenki így reagált az elmúlt hónapokban, akinek említettem, milyen témájú cikken dolgozom.”

Vérlázító, hogy egy ilyen eseti környezetben a magyar állam ún. „gyermekvédelmi” (tulajdonképpen homofób) törvénnyel szít gyűlöletet és palástolja tétlenségét. Azt a szégyent azonban, hogy gyerekeket használó és kihasználó, gyerekgyilkos rendszerben élünk, nem mossa le semmi.