Magyarországon emberemlékezet óta velünk élő probléma a roma gyerekek szegregálása az oktatásban, aminek következtében túlnyomórészt silányabb iskolázásban részesülnek, mint nem roma társaik. Napjainkban ez többek között – látszólag törvényesen lepapírozható formában – a gyerekek enyhe értelmi fogyatékossá nyilvánításával történik, holott ez tilos lenne, és Magyarországnak papírja is van arról, hogy helytelenül alkalmazza a minősítést.

Nemrég jártak Strasbourgban az Európa Tanácsban, annak is az ítéletek végrehajtásáért felelős ún. Miniszterek Bizottságában  Sztojka Katalin roma polgárjogi aktivista, a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) munkatársa, és dr. Kegye Adél, a Rosa Parks Alapítvány kuratóriumi elnöke és jogsegélyszolgálatának vezetője, hogy egy tíz évvel ezelőtti peres ügy kapcsán beszámoljanak a magyarországi helyzetről. Velük beszélgettünk iskolai szegregációról, a sajátos nevelési igényű (SNI) minősítés helytelen használatáról, és az ehhez kapcsolódó számos rendszerhibáról és lehetséges megoldásukról.

Tíz éve a strasbourgi bíróság kimondta, hogy Magyarországon diszkriminatív módon  használják az SNI-minősítést

A Horváth és Kiss kontra Magyarország ügyben tíz éve született ítélet. Ennek lényege, hogy a két kalocsai roma diák esetében a strasbourgi bíróság megállapította, hogy indokolatlanul minősítették őket értelmi fogyatékosnak: annak ellenére kellett kisegítő iskolába járniuk, hogy nem ott lett volna a helyük.

Sztojka Katalin elmondta, hogy a gyerekeket azért minősítették SNI-snek, mert a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy ne a szegregált, hanem az integrált iskolába járjanak. Ezután kapták meg a minősítést, és kerültek végül a kisegítőbe. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány, amelynek akkor munkatársa volt, azonban megvizsgáltatta őket független szakértőkkel, akik megállapították hogy a gyerekek „egyáltalán nem értelmi fogyatékosak”.

Ezt a bíróságon is sikerült bizonyítani, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága ( EJEB) pedig kimondta, hogy az akkor alkalmazott magyarországi mérési eljárások kultúrafüggők, ezért a roma vagy hátrányos helyzetű gyerekek rosszabbul teljesítenek rajtuk, mint a nem roma vagy középosztálybeli gyerekek.

Vagyis nem – vagy nem csupán – az adott gyerek képességét, értelmi szintjét mérték, hanem azt, hogy milyen családi háttérből érkezik, így a (családi) szocializáció nagyon fontos aspektusa volt a felméréseknek, ami nagyban befolyásolta az eredményeket. Ezért a kormányt a diagnosztikai eljárás megváltoztatására és a rendszer monitorozására kötelezték, így az Európa Tanács idestova tíz éve kap rendszeres jelentéseket a helyzetről. Legutóbb 2023. október végén, amikor a kormány leírta, hogy meglátásuk szerint minden rendben van. Erre reflektált idén november 15-én  Strasbourgban Kegye Adél:

„Próbáltam rámutatni azokra a jelenlegi problémákra is, amik oda vezetnek, hogy még mindig felülreprezentáltak a romák, elsősorban az enyhe értelmi fogyatékossá minősített gyerekek között.

Két okból hívtak meg erre a meghallgatásra. Egyrészt a Rosa Parks Alapítvány júliusban kezdődött projektjében az indokolatlan fogyatékossá minősítésről folytatunk kutatást. Másrészt évekig képviseltem egy hasonló, magyarországi ügyet ügyvédként, amit még az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány és az Európai Roma Jogok Központja indított. Ez egy közérdekű per volt, ami 2020-ban ért véget jogerősen, és arról szólt, hogy Heves megyében aránytalanul magas volt a roma gyerekek aránya a sajátos nevelési igényű gyerekek között, akik egy részét indokolatlanul minősítették fogyatékosnak.

A per a jogvédő alapítványok pernyertességével zárult, és az lett a következménye, hogy a minisztériumnak – akkor még Emmi, most  Belügyminisztérium – öt éven keresztül minden évben statisztikai adatokat kell gyűjtenie arról, hogy Heves megyében hogyan alakul a roma gyerekek aránya a sajátos nevelési igényű tanulók között. A 2021-es és 22-es évre vonatkozóan vannak most már adatok, és erről is beszéltem az előadásom során, hogy ezekből milyen következtetések szűrhetők le.”

Hozzátette, az Európa Tanács azért vonja be a civileket, mert a távolból nem tudják ellenőrizni, hogy a kormány hiteles információkat szolgáltat-e a monitoring során. Kegye kiemelte, hogy nyilván ehhez erőforrások szükségesek, amelyeknek a magyar civil szféra híján van, pedig ez a munka hozzájárulhatna ahhoz, hogy nemzetközi nyomást helyezzenek a kormányra.

Az ítélet és a felmérés megváltoztatása ellenére még mindig felülreprezentáltak a roma gyerekek az SNI-s diákok között

Sztojka Katalin megjegyezte, hogy a tíz évvel ezelőtti bírósági győzelem ellenére a helyzet nem sokat javult, a roma gyerekeket tapasztalata szerint továbbra is indokolatlanul minősítik SNI-s nek, és egyre nő az arányuk a kisegítő iskolákban. Kalocsán véleménye szerint azok kerülnek oda, akiktől „meg akarnak szabadulni, hogy ne legyen roma gyerek az osztályban”.

Ez ellen lehet pereskedni, azonban az ilyen ügyek – akárcsak a fent említett Horváth és Kiss kontra Magyarország per – évekig húzódhatnak, közben pedig a gyerekek kijárják az iskolát. Mint Kegye elmondta, egy fellebbezés az enyhe fogyatékos minősítést illetően 3-4 évig is tarthat, ami egy gyerek életében hatalmas idő.

„Gyakorlatilag ott eldől annak a gyereknek a sorsa a teljes életére vonatkozóan, mert olyat, hogy valakit visszaminősítenek, tehát azt mondják, hogy te már nem vagy SNI-s, vagy annyira jó fejlesztést kaptál, hogy visszamenj a gyógypedagógiai iskolából a normálba, én tíz év alatt nem láttam. Olyan gyereket láttam, aki pereskedés, sok erőforrás után tudott sikereket elérni, de azért a szülők többségének nincsen sem kapacitása, sem lehetősége, és nincsenek is tisztában a jogaikkal.”

De kis szerencsével vannak más lehetőségek is, ha a szülők hisznek abban, hogy ha kiállnak a gyerekükért, mint Sztojka elmondta, Kalocsán így sikerült felszámolniuk egy szegregált óvodát.

Kegye Adél és a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) munkatársainak támogatásával találkozóra került sor a polgármesterrel, aki tagadta, hogy ez „cigány óvoda” lenne, csak „így alakult”. Sztojka elmondása szerint minden nem roma gyereket „kiengedtek a körzetből”, a cigány gyerekek pedig 3 és 7 éves koruk között nem találkoztak nem romákkal, egy szegregált gettóban laktak, ahonnan egy út vezetett át a Viola utcai óvodához. A „magyar modell szerint többségüket természetesen sni-sé nyilvánították”, ironizált Sztojka, azonban semmiféle fejlesztést nem kaptak, útjuk egyenesen vezetett a kisegítő iskolába.

Az óvoda bezárását úgy sikerült végül elérni, hogy kettesével-hármasával átíratták a gyerekeket a település más intézményeibe a szülők felhatalmazásával, míg csak hárman maradtak a szegregált óvodában – amit ezután a település vezetése bezárt. A hivatalos indoklás szerint azért, mert nem volt forrás a fűtési rendszer karbantartására. A kettesével-hármasával érkező gyerekeket jól fogadták a többi intézményben Sztojka szerint, és bár egyikben szintén külön roma csoportot tartottak fenn, ezt is sikerült elvben „szétszedetni”. (A jogvédőket nem engedik be az óvodákba, így csak a szülők által meséltekre támaszkodhatnak.)

Az aktivista beszélt a felmérések és a fals eredmények visszásságairól is. Úgy véli, a civil szervezetek jelenlétének köszönhető, hogy a bajai szakértői bizottságnál már a szülők is jelen lehetnek a gyerekek felmérésénél.

„[Az egyik gyereket] vizsgálták, apuka jött, [a gyerek] 60 percig ült, míg a szülői anamnézist apukának elmondták. Reggel 8 óra volt, és a gyerek is elfáradt, még én is elfáradtam, és nem értettem, hogy miért kellett a gyereknek ezt végigülni. Kiderült, hogy mindig így van ez. Most a Bajai Szakértői Bizottsággal elkezdtünk közösen gondolkodni, hogy változtassanak ezeken a módszereken, mert nem jók. A kalocsai gyerekeknél ott tudunk lenni, de most az a legújabb, hogy ők jönnek Kalocsára, kiszállnak, és az egyik alkalommal úgy mérték a gyerekeket, hogy volt bent három asztal egy teremben, és tizenkét gyereket egyszerre. Na, hát így nem lehet megállapítani véleményem szerint azt, hogy egy gyerek ténylegesen sajátos nevelésű igényű vagy továbbra is annak kell lennie. Nagyon sok interjút készítettünk a gyerekekkel, ezekben elmondják, hogy a fejlesztések nem olyanok, amilyennek kell lenniük. Arról számolnak be, hogy elviszik őket testnevelés óráról vagy matekról, és hogy nem délután folynak ezek a fejlesztések, és inkább többet társasjátékoznak.”

Sztojka hozott egy példát arra is, hogy az ilyen jellegű problémák a családok „dupla büntetéséhez” vezethetnek”: egy helyi fórumon pl. az EGYMI ( Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény)  vezetője azt javasolta, hogy mivel a roma gyerekek „problémásak”, megszöknek óráról, ki kellene emelni őket a családjukból, vagy bentlakásos intézménybe íratni őket – ahelyett, hogy az értelmi szintjüknek megfelelő, normál intézménybe integrálnák vissza őket. A „megoldás” végül az lett, hogy a civilek vállalták, beszélgetnek arról a szülőkkel és a gyerekekkel, hogy ne lógjanak meg órákról – bár Sztojka szerint ez nem az ő feladatuk lenne.

Az is probléma, hogy ha az egyébként nem fogyatékos gyerekeket is kisegítő szinten oktatják, akkor valóban nem fognak úgy fejlődni, mintha normál iskolába járnának. Ezért minél több időt töltenek a fogyatékos gyerekeknek szánt intézményekben, annál inkább lemaradnak kortársaiktól, amit nehéz behozni. Ráadásul az ilyen intézményekben érettségit sem tudnak szerezni, ami nagyon komoly hátrányokat okoz számukra a későbbi életük során. A már említett Horváth és Kiss kontra Magyarország perben érintett gyerekek közül például az egyikük táncművész, a másikuk autószerelő szeretett volna lenni – érettségi nélkül azonban egyik sem lehetséges:

„Ezek a gyerekek nem lesznek adófizető állampolgárok, hogyha hagyjuk, hogy indokolatlanul SNI-snek nyilvánítsák őket. A kisegítő iskolából egyenesen vezet az út a bűnözéshez, nincsen utána továbbtanulási esélyük. Kertészek lehetnek, vagy a magyar kormány kiképzi őket utcaseprőnek.”

Esetleges, hogy az ország mely részén hogyan minősítik a gyerekeket SNI-snek

Kegye Adél inkább azon a véleményen van, hogy az sni-t tekintve az elmúlt tíz évben összességében javult a helyzet országosan, de területileg nagyon változó, hogy az egyes bizottságok hogyan minősítik az eléjük kerülő gyerekeket:

„Alapvetően javult a helyzet. A probléma az, hogy még mindig nagyon sok szubjektív elem van a minősítésben. Mi azt látjuk, hogy

területileg iszonyú nagy különbségek vannak az országban a tekintetben, hogy milyen arányban minősítenek gyerekeket SNI-vé, illetve, hogy azon belül mekkora a roma gyerekek aránya.

Amiről a Kati mesél, a kalocsai helyzet, a Bajai Szakértői Bizottság eljárása, stb. negatív példák, itt továbbra is rossz a helyzet. Budapesten azonban úgy látom, hogy javulni látszik, aminek az az oka, hogy megváltoztatták azokat a mérési eljárásokat, amikkel még például a Kiss és Horváth gyerekeket minősítették. Ma már azokat nem alkalmazhatják. Új eljárásokat dolgoztak ki, külföldi intelligencia tesztek alapján, és ezeknek a magyarországi adaptációjába már bevontak roma gyerekeket is. Így alakították ki például a pontokat, a határokat. Tehát maguk a tesztek önmagukban javultak. Azonban mi azt tapasztaljuk, illetve a szakértők is ezt jelezték vissza, hogy ezek a tesztek soha nem lesznek teljesen kultúrafüggetlenek. Lehetnek kevésbé szubjektívek, de ehhez nem elég csak a tesztekhez hozzányúlni. 

Szintén pozitívum, hogy csökkent azoknak a gyerekeknek az aránya, akik speciális iskolába járnak. Ma az SNI-sek közül a gyerekek 70 százaléka integrált iskolába jár, bár ez nem jelenti azt, hogy feltétlen megkapják a nekik járó fejlesztéseket. Ami viszont aggasztó, és amit a kormánynak a Heves megyei adatgyűjtése messzemenőkig visszaigazolt, hogy az enyhe értelmi fogyatékosnak minősített gyerekek között még mindig sokkal több a roma, mint a lakosságarányuk. 

Két és félszer nagyobb esélye van egy roma gyereknek, hogy enyhe értelmi fogyatékossá minősítsék, mint egy nem romának. Ami azért probléma, mert az enyhe értelmi fogyatékos gyerekek kerülhetnek integrált iskolába, de kerülhetnek szegregáltba is, és sajnos a roma gyerekek 70 százaléka szegregált gyógypedagógiai intézményben végzi.”

Kegye szerint az indokolatlan fogyatékossá minősítés ebben a kategóriában jelenhet meg. Azonban Heves megyét leszámítva – ahol a roma gyerekek aránya az sni-sek között felülreprezentált, az enyhén fogyatékossá minősítettek között pedig különösen az – a kormány nem gyűjt adatokat. Ezek nélkül pedig nem lehetséges megítélni, hogy a kormány által vázolt intézkedések révén megvalósul-e az az előrelépés, amiről a Strasbourgba érkező beszámolók is szólnak. Szerinte összeségében csökkent a szegregáltan oktatott sni-s gyerekek aránya, feltehetően azért, mert kevesebb roma gyereket minősítenek indokolatlanul fogyatékossá, de még mindig felülreprezentáltak az enyhe értelmi fogyatékos kategóriában.

Sztojka ezt azzal egészítette ki, hogy az ő praxisában, a terepen nem igazán látnak pozitív változásokat. A jelenleg is tapasztalható visszásságok között említette, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vizsgálatakor a szakértői bizottság mellett kötelezően ott kellene lennie egy esélyegyenlőségi szakértőnek is. Ez pedig jelenleg nem így van.

Hangsúlyozta, hogy a szülők, az intézmények és a civil szervezetek együtt kényszeríthetik ki a rendszer megváltoztatását:

„A Polgár Alapítvány Együttnevelés szövetségével nagyon sok interjút készítünk a szülőkkel és az érintettekkel, gyűjtjük az eseteket, és kampányba kezdtünk. Fórumokat tartunk különböző településeken, Szegeden, Pomázon, december 8-án pedig Kalocsán is, célunk, hogy felhívjuk a figyelmet erre a nagy társadalmi problémára. Budapesten is voltunk októberben a Belügyminisztérium előtt, ott petíciót, nyílt levelet nyújtottunk át, és válaszolt nekünk az oktatási államtitkár, miszerint szerintük minden rendben van ebben az országban. Minden szuper jó, csak mi állítjuk, hogy ez a jelenség létezik.”

Azt reméli, hogy ha nagyon sok esetet, a szülőkkel vagy a pedagógusokkal készült interjúkat sikerül megosztani a nyilvánossággal,  „és az emberek látják, hogy mi történik a gyerekekkel, hogy mi történik ebben az országban, akkor tényleg együttnevelés lesz és szövetségesekre teszünk szert”.

Kegye Adél kitért egy másik aspektusra is, ami fokozza a rendszer igazságtalanságát: ez pedig a jogorvoslat, azaz a szülők részéről lehetséges fellebbezés nehézsége. A kormány saját adatai szerint is minimális azon esetek száma, ahol a szülő nem fogadja el a szakértői véleményt. Ez azonban nem azért van, mert egyetértenek vele, hanem „az egész rendszer úgy van kialakítva, hogy a sokkolt szülővel, aki épp értesült róla, hogy a gyereke sni-s, már alá is iratnak vele egy papírt, hogy egyetért az eljárással”. Utána persze lehetséges a fellebbezés, de a Rosa Parks tapasztalatai szerint ez az eljárás 3-4 évig tarthat, ami rengeteg idő egy kisgyerek életében. Szerinte,

ha megszületik a diagnózis, még az ügyvédekkel felvértezett szülő sem képes arra, hogy megváltoztassa, vagy integrált oktatásba helyezze át a gyerekét.

A jogász kiemelte, hogy az általuk is monitorozott példák, de a kalocsai tapasztalatok alapján is néhány óra alatt egy életre eldőlhet a gyerekek sorsa: ha rossz napjuk van, idegesek valamiért, például mert késésben voltak, vagy nem engedik be az anyukájukat a vizsgálatra, rosszul teljesíthetnek a felmérésen. A Polgár Alapítvány ügykoalíciójának adatgyűjtése is alátámasztja, hogy a szülők eljárási jogait nem tartják tiszteletben.

Nagyon sok sebből vérzik az eljárás, de az biztos, hogy ha azon a mérésen a gyerek bármilyen okból rosszul teljesít, az egy életre megpecsételheti a sorsát.

„A szülőket, ahol csak lehet, lenyomják”

A szülők érdekérvényesítési lehetőségeit az is korlátozza, hogy sokszor erősen függnek az adott önkormányzatoktól, fejtette ki Sztojka Katalin. Sokan közmunkások, gyakran önkormányzati lakásban laknak. Említett olyan eseteket, ahol a családokat azzal fenyegették meg, hogy kirakják őket az önkormányzati lakásból, vagy kirúgják a közmunkából, ha „odaáll mellénk, és elmondja a panaszát”.

„Volt egy fórumunk, ahol az utcáról fordították vissza a szülőket azzal, hogy ha eljönnek, másnap kirúgják őket – a cigány kisebbségi önkormányzat pedig asszisztált ehhez a dologhoz”,

állítja Sztojka Katalin, aki azt is hozzátette, hogy többek között azért érdemes Strasbourgba menni, mert bíznak abban is, hogy az Európa Tanács segíthet, és nyomást gyakorolhat a kormányra. Példaként hozta fel, hogy amennyiben a börtönökben ellenőrzik az állapotokat, miért ne tehetnék meg az iskolákban is?

Emellett együttműködnek számos civil és más szervezettel, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányra a szegregáció felszámolása és az indokolatlan SNI-s minősítések megszüntetése érdekében. A szakértők hangsúlyozták, hogy ez a valóban SNI-s gyerekek és szüleik érdeke is; amennyiben ugyanis az ilyen osztályokba nem értelmi fogyatékos gyerekek járnak, az nemcsak nekik nem jó – hisz a valóban fogyatékos gyerekekre is kevesebb idő, figyelem és fejlesztő erőforrás jut.

A sok negatívum mellett Sztojka egy reménykeltő jó példát is elmesélt.

1994-ben a kisebbségi önkormányzatok megalakulásakor ő lett a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője, és első lépésként kezdeményezte a helyi „cigányiskola” bezárását. Ezt persze csak  az akkori kalocsai városvezetéssel együttműködve sikerült véghezvinni, a helyi rádióban és szórólapokon tájékoztatták a nem roma szülőket a cigány gyerekek érkezésről. A helyi városvezetés tagjaival együtt mentek el az érintett intézményekbe, hogy az ott dolgozókkal és a szülőkkel is konzultáljanak. A Szőlőhegyi iskola bezárása nyomán a 48 gyerekből  „hét vagy nyolc diplomás roma került ki” – mondta el Sztojka Katalin. A csaknem 30 évvel ezelőtti kalocsai példa pedig szerinte modellként szolgálhatna ma is, amennyiben a döntéshozók úgy akarnák.