„A mai este feminista témákról lesz szó, akinek ez red flag, az most menjen ki” – hangzott el a felszólítás a Késelés Villával nevű irodalmi beszélgetéssorozat Saját szobák elnevezésű novemberi alkalmának kezdetén. Az est során három költő, Kali Ágnes, Kállay Eszter és Vida Kamilla beszélt arról, hogy mit jelent nőnek lenni az irodalomban és az irodalmi közegben, alkotni, gyereket várni vagy zaklatást átélni. De szó volt a női szempontok irodalmi gettósításáról, a múzsalétről és a művészfeleségek láthatatlan munkájáról is.

„Őrület, hogy ennyien vagytok!”

– kiabálta be Finta László, Laci, az eseménysorozatnak helyt adó Nyitott Műhely üzemeltetője a pult mögül. A novemberi alkalmon még a csillárról is bölcsészek lógtak, teljesen megtelt a zegzugos, rogyásig pakolt könyvespolcokkal, szőnyegekkel és falra írt Petri-idézetekkel tarkított tér.

A Késelés Villával beszélgetéssorozatban elsősorban a fiatal írók, költők, irodalmárok és problémáik kapnak helyet: „egy vitatkozós hely kifejezetten pályakezdők számára”. A 2010-es években Vida Kamilla és Csete Soma élesztették fel a korábban azonos néven, de más koncepció szerint futó sorozatot. A Késelés nagy sikernek örvend, az évek során a főváros egyik legfontosabb irodalmi eseménysorozatává nőtte ki magát. Hogy ez így is maradjon, idén ősszel Vida és Csete átadták a stafétát: helyüket két pályakezdő költő, Bánfalvi Samu és Bodor Emese vette át.

A Késelés persze a fiatalok találkozóhelye egyben, sokan a beszélgetés utáni beszélgetések miatt járnak. De a téma is sokakat vonzhatott, hisz olyan kérdésekről volt szó, melyek ugyan gyakran előkerülnek a politikai nyilvánosságban, azonban a művészeti, szűkebben az irodalmi körökben talán még élénkebb feszültségek forrásai. Nincs még egy terület, melynek patriarchális hagyománya olyan módon maradt volna velünk, mint az irodalomé. Ennek egyik oka, hogy

az irodalmat saját múltjához egészen más viszony fűzi, mint a legtöbb hivatást – íróként, költőként, sőt kritikusként, irodalmárként vagy irodalomtudósként a legfontosabb munkaeszközünk maga a hagyomány. Így hiába egyenlítődnek ki a nemi arányok a szerzők között, a korábban létrejött nyelvi attitűdök, irodalmi formák és szerepfelfogások még jó ideig velünk maradnak.

Kevésbé átható már a tesiöltöző szag, de ahogy erre a beszélgetőtársak is figyelmeztettek: mind a poétikai, mind a közösségi fronton akad még tennivaló.

Női tapasztalatok az irodalomban

„Csapjuk bele a lecsóba” – kezdte meg a beszélgetést Bánfalvi Samu, az est egyik moderátora, és a Késelés hagyományaihoz méltó módon egy irodalmi életet megosztó vitakérdést tett fel. Arról faggatta vendégeit, hogy a különböző női lapszámok felszabadítóak-e, vagy inkább egyfajta irodalmi gettósítást követnek-e el.

Kali Ágnes válaszában inkább a gettósítás veszélyeit hangsúlyozta.

„Ha a nagy egészből kiszakítjuk a nőket, a női szerzőket, az hosszú távon kispadra ültetést eredményez: nem lesz változás, hanem az elnyomó patriarchális rendszert tartja fenn”

– fogalmazott. Kállay Eszter szerint minden azon múlik, hogy női vagy feminista irodalomról beszélünk-e. Az előbbi ugyanis egy kötelező szerep, míg az utóbbi egy értékválasztás, egy tudatos és felszabadító döntés a szerző részéről. Azt is kiemelte, hogy a mostani problémákat alapvetően az irodalmi hagyomány már előre kódolta: nagyon sokáig tényleg külön kezelték a „női” témákat, ha azok egyáltalán megjelenhettek. Vida Kamilla tovább árnyalta a képet, szerinte női lapszám és női lapszám között is van különbség, nem minden összeállítás esszencializálja vagy mutatja fel egzotikumként a női lírát. Vida – nem függetlenül attól, hogy ő maga is szerkesztő – a másik oldal kihívásait is szóvá tette, „a feminizmus felé nem elkötelezett, de jó szándékú szerkesztő legyen a talpán, aki meg tud felelni az irodalmi közegből érkező, gyakran ellentmondásos elvárásoknak”.

Kali szerint nem az a kérdés, hogy szükség van-e női lapszámokra, női konferenciákra – igen – hanem, hogy ezeket követően van-e továbblépés, van-e aki meghallja a megfogalmazott problémákat.

Őt nem is egy új nyelv megteremtése foglalkoztatja, mert szerinte már létezik egy autentikus nyelv a női tapasztalatok elbeszélésére, csak ezt „rendszeresen elfelejtjük meghallani”.

Például mintha mindenki süket lenne arra, hogy milyen ma Magyarországon szülni.

„Ha a szülészeti erőszakról mint strukturális erőszakról beszélsz, nem vesznek komolyan, mondván, hogy »ez egy kitalált szó«. (…) De akkor milyen módon lehet beszélni arról az erőszakról, arról az agresszióról, amit megélsz mondjuk egy szülőszobán?”

– kapcsolódott be az est házigazdája, Bodor Emese is.

„A szülészeti erőszak a nők elleni erőszak legelfogadottabb formája” – teszi hozzá Kállay. Új kötetében Kállay az anyaság intim, személyes megélésétől jut el egy mozgalmi-közösségi tapasztalatig: a kisbabával lakásba zárt, izolálódott élményből próbál meg tereket nyitni. Ezt a kötetstruktúrát Kállay társadalmi mintának is szánja:

„jó lenne, ha nemcsak az irodalomban, hanem a társadalomban is nyílnának olyan közösségi terek, ahol a nők akár várandósan, akár kisbabával jól tudják érezni magukat. A más nőkkel való kapcsolódás, ami nagyon sokat tud segíteni, is csak akkor történhet meg, ha a közterek alkalmasak erre.”

Vidát nem az anyaság költészeti problémája érdekli elsősorban, hanem hogy mit jelent az anyaság a NER-ben – Monológ 15 év múlva című versében is erről ír.

„Engem, mint minden az írásban, ez is a jelenen keresztül érdekel.”

Például a generációs élmények: milyen volt kamaszként „lázadni a szülő ellen, majd rájönni a lázadás tévedéseire, elbukni azt a lázadást (…), és hogy milyen lesz nekem majd elviselni, ha a gyerekem azzal szembesít, hogy hogyan buktam el a harcot, amit beígértem.”

„Külön-külön mindannyiótokat szeretem, de együtt egy hétfejű sárkány vagytok,
és kitakarjátok a Napot”

Kali Ágnes Tegnapig trófea című versével folytatódott az est, amely eredeti megjelenésekor 2020-ban futótűzként söpört végig irodalmi közegen – ezt Bánfalvi azzal a ténnyel magyarázta, hogy mer befelé beszélni, az irodalmi élet férfi-női dinamikáit szóba hozni. Kali örült a vers sikerének, és szerinte volt gyógyító ereje. Azt viszont nem gondolja, hogy azóta olyan sok minden változott volna: „szerintem ugyanazok a visszaélések, amelyekről ebben a szövegben írok, megtörténnek ma is”. Kállaynak ugyanakkor „iszonyatosan jólesett” Kali verse, segített maga számára is szétszálazni, hogy milyen működések veszik körbe a közegben.

„Megerősítő, hogy le van írva az a tapasztalat, ami nagyon sokáig nyomasztott, mert könnyű azt gondolni, hogy ezt csak én képzelem, túlreagálom, vagy hogy [a kellemetlen közeledést] el kell fogadni. (…) Átadja azt a lefagyást, amikor egy idősebb férfi közeledik, és nem tudsz mit csinálni. Pályakezdőként jólesik a szakmai dicséret, de aztán elveszi a szakmai önbizalmad, amikor lehull a lepel, és kiderül, mi volt a dicséretek mögött.”

Kállay szerint a mai napig hiányzik valamiféle közösségi stratégia a ragadozók ellen az irodalmi körökben. Vele egyetértve Vida is azt hangsúlyozta, hogy Kali verséhez hasonlóan közössé kell tenni ezeket a tapasztalatokat, hogy utána a tereket is valóban közössé lehessen tenni. Kali visszavéve a szót rámutatott, hogy ez korántsem olyan egyszerű:

A beszélgetőtársak szerint ahhoz, hogy a közösség egyáltalán meg tudja nevezni, kik azok, akik nem megfelelően viselkednek, olyan biztonság és hátország kell, ami jelenleg csak nagyon ritkán adatik meg az áldozatoknak.

„Tudjuk, hogyan végződnek ezek a történetek ebben a közegben. Attól, hogy kiderül, hogy XY mit csinált, nem fog elállni tőle a magyar irodalmi szakma. Jelen pillanatban neveket mondani teljesen fölösleges. Mindenkit lebeszélnék arról, hogy háttérország nélkül vállalja ezeket a történeteket. De közben meg hiszem azt, hogy fontos megteremteni ezeket a [támogató] közegeket: ha van 10 olyan ember, aki meg tud tartani, akkor megéri – legyünk azok az emberek, akik meg tudjuk tartani a másikat” – foglalta össze Kali a helyzetet.

Oldalbordalét 

Az est második felében a beszélgetőtársak a jelen kritikája felől a hagyomány kritikája felé fordultak – elsősorban a múzsákra terelődött a szó. Bodor Emese megemlítette Kállay és Vida öt évvel ezelőtti, sokakat megmozgató kritikáját Peer Krisztián 42 című kötetéről, melyben az alkotó-múzsa viszony megjelenítését is bírálták a szerzők. A házigazdák hoztak két kortárs versrészletet is, amelyek szintén a hagyományos múzsaszerepre kérdeznek rá.

„Amikor megjelent a kritikánk informálisan sok heves reakciót kaptunk, de szakmai keretek között sosem kérdeztek minket”

– meséli Kállay a kritikájuk fogadtatását, egyben pedig örömét fejezte ki, hogy végre az utóbbira is többször lehetőség nyílik. Kállay szerint fontos dekonstruálni, lebontani a múzsa szerepet, viszont az ironikus használat is könnyen átcsaphat egyszerű ismétlésbe, ugyanazoknak a szerepeknek a kiosztásába.

Még izgalmasabb lenne, ha a múzsa tárgyiasító nőképének kiforgatása mellett a szerzők olyan dolgokat is létrehoznának, amelyek eleve nem kínálnak fel tárgyiasító szerepeket.

Lehet újra meg újraírni a férfilíra toposzait, csak ezzel van tele a fejünk amúgy is.

Vidának elsősorban az a problémája ezekkel a toposzokkal, hogy végtelenül unalmasak. Elmondása szerint utoljára Purosz Leonidasz második, Egy férfi sosem hagyja félbe című kötetében olvasott néhány olyan verset, melyek ügyesen játszottak el ezzel a hagyománnyal (Vida kritikát is közölt a kötetről – a szerk.). A költő azt is kiemelte, hogy nem azzal van a baj, hogyha emberek inspirálnak az írásra – épp ellenkezőleg, ez fontos része az alkotásnak, ő is írt már verseket barátairól, közszereplőkről.

„De bizonyos múzsaverseknél kibújik a szög a zsákból: mintha mindegyik ugyanarról a képzelt személyről szólna. Ezért válik unalmassá, valójában nem a személy inspirálja a költőt, hanem az a kép, ami kulturálisan felépült, amit aztán újra legyárt”

– magyarázta Vida.

Kali szerint is nagyon kevés köze van a valós nőkhöz a múzsáknak, ilyenkor

felmerülhet az olvasóban a gyanú, hogy a szerző nem tudott mit kezdeni a másikkal mint emberi lénnyel, ezért szedi darabokra és kényszeríti szerepekbe.

A valódi inspiráció mindig aktív viszonyt jelent, a múzsaság viszont sokszor csak szolgálatként jelenik meg. Sőt, sok versbéli múzsa való életbeli mása végzett tényleges szolgálatot művész-élettársa/férje mellett – teszi hozzá még Kállay, így átvezetve a beszélgetést a láthatatlan munka témájára. A moderátorok emlékeztettek, hogy a 2010-es években létezett az úgynevezett Krisztina-díj. A kitüntetést azok kaphatták, akik „gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek” születhessenek. Ilyen díjat kapott például Radnóti Zsuzsa (Örkény István felesége) vagy Esterházy Gitta (Esterházy Péter felesége) is.

Nehéz megítélni a díj létjogosultságát, hisz legalább láthatóvá teszi az elvégzett láthatatlan munkát, de persze közben normalizálja is, azt értékeli a nőkben, ha megteremtik azokat a feltételeket, amelyekben a férfi tud mellettük nyugodtan dolgozni – fogalmazott Kállay. Vida szerint sokatmondó, hogy már nem létezik a díj: ma már eleve elképzelhetetlen, hogy egy művész egymaga fenntartsa a családját és a másik szerepe a háztartás vezetése legyen, megfogalmazásában „a díj nem találkozik a magyar irodalom gazdasági valóságával”. Kali ehhez hozzátette, hogy nem vagyunk sokkal előrébb,

a láthatatlan munka ettől még nem tűnt el, csak a művészfeleségek most már mellette bérmunkát is végezhetnek.

„A státusz nem szűnt meg, csak dolgozni is kell mellette, amíg a férjük épp írja a nagy művét” – festette le az új helyzetet Kali.

Kállay felvetette az a kérdést is, hogy miért csak azt tartjuk alkotásnak, amit valaki „egyedül, saját zsenialitásából vagy isteni sugallatra” hozott létre, és azt miért nem, amikor közös tevékenységben valami új kapcsolódást találunk.

„(…) a verseim
nem kifényesített tárgyak,
egészen mástól világítanak”

Az est végén a közös tevékenység kapcsán szóba került a beszélgetőtársak különböző mozgalmi vagy szakmai tevékenysége is, illetve az, hogy ezek hogyan kötődnek azokhoz a küzdelmekhez, amelyeket nőként megélnek az irodalmi közegben és az irodalomban. Vida mesélt a partizános munkája és az írás viszonyáról: az újságírói munka egyben inspiráció is, „nagyrészt belpolitikával foglalkozom és nagyrészt belpolitikából írok verseket. Jól kapcsolódik a két téma egymáshoz, mivel ugyanaz.”

Kali – aki új kötetének megjelenésekor tudta meg, hogy gyereket vár – elmondta, hogy a „neoavantgárd, antifasiszta” KK kollektíva megalapításának kimondott célja volt, hogy teremtsen egy megtartó, alkotói közösséget maga köré várandóssága alatt és után, hogy elkerülje az est során már szóba kerülő gyermekvállalási izolálódást. Az egyik kezdőbetű jelentését is felfedte: „Kismama”, de az utolsó K még megfejtésre vár.

Kállay pedig arról a tapasztalatáról mesélt, hogy egyáltalán nem könnyű olyan közösségeket és feminista szövegeket találni, amelyek az anyaságot társadalmi szempontból is értelmezik, nem csak sok változással járó „normatív krízisként”. Vagyis ránéznek arra, hogy bizonyos dolgok bele lettek szőve az anyaságról alkotott képünkbe, és nehezebbé teszik az anyaságot, mint amennyire nehéznek kellene lennie. Így talált rá aztán az EMMA Egyesületre, ahol jelenleg is dolgozik. Továbbá megemlítette azt is, hogy az egyik EMMA-műhely hozzájárult Másállapotot a szülészetben mozgalom megszületéséhez, amely mozgalom vezette be a közbeszédbe többek között a szülészeti erőszak fogalmát.

„Hatalmas sokk volt, hogy az a feminizmus, amit én ismerek, semmit nem mond az anyaságról (…), azóta viszont csomót olvastam erről”

– foglalta össze Kállay, majd hozzátette, hogy mindez felforgatóan hatott a költészetére is. A házigazdák megkérték, hogy zárásul olvasson fel egy verset új kötetéből: