Nem lenne érdemes megállni egy pillanatra, és átgondolni, hogy a distinkció nélküli pusztítás valóban elősegítheti-e Izrael biztonságának megerősítését hosszabb távon, tette fel a kérdést Dror Mishani izraeli író a Le Monde francia napilap hasábjain október 13-án, alig egy héttel a Hamász vezette gyilkos merényletek után.  

Talán nem kell sietni Gáza eltörlésével, annak ellenére sem, amit a legtöbb izraeli katonai szakértő fejteget, sem a földi offenzívával, sem pedig a légierő bombázásával? Nem letarolni, nem eltiporni, nem bosszút állni.

Lehet, hogy el kell ismerni a ránk mért csapás súlyosságát és a fájdalom mélységét, elismerni, hogy kudarcot vallottunk, és nem próbálni meg elleplezni azzal, ami rövid távon győzelemnek tűnik ugyan, de nem lesz más, mint a szenvedések gépezete? Olyan szenvedésé, amelyet hiába tolunk át máshova, Gázára és lakóira, fennmarad örökkön örökké, hiszen egyértelmű, hogy a lerombolt és kiéheztetett enklávéban okozott rosszat majd visszakapjuk újra az arcunkba, sokszorosan, egy, kettő vagy öt év múlva. Lehet, hogy mindenekelőtt haza kellene hozni a családtagjainkat, az elfogott nőket és férfiakat, és a halottaink testét?

Szabadon engedni a palesztin rabokat, buszokkal az ország déli határához szállítani őket, és felajánlani a Hamásznak, hogy késlekedés nélkül fogadhatja őket, ha visszakapjuk a túszul ejtett szüleinket, nővéreinket, fivéreinket és gyermekeinket? És ha mindez megvan – akkor nem behatolni, nem lerombolni, nem kiirtani, nem megsemmisíteni, hanem legelőször is gyászolni, tiszteletben tartani a sivát^[1] – gondolkozni? Igen, mindenek előtt gondolkozni.

Vezetők, akik méltók erre a névre

Nemcsak azt a kérdést feltenni, hogy hogyan támadjunk, vagy kerüljünk el egy újabb támadást, hanem azt is, hogy milyen módon akarunk itt élni tovább a szomszédainkkal. Egy részük jelenleg az ellenségünk – nem mindannyian, ezt nem szabad elfelejtenünk –, de talán egy nap újra a szomszédaink lehetnének majd, ha akarják, ha olyan vezetőket választanak, akik méltók erre a névre, és kevésbé barbárok, mint a Hamász tagjai, és ha mi is olyan vezetőket választunk, akik méltók erre a névre, és kevésbé barbárok, mint a jelenlegi kormány.

Feltenni a kérdést, hogy a rombolással és a halállal szemben valóban az egyetlen lehetséges válasz-e a rombolás és a halál, és azt, hogy vajon eddig bevált-e ez a válasz.

Mindez megvalósíthatatlannak tűnik a barátaink és a hozzánk közel állók által elszenvedett szörnyűségek után, szemben ezzel a rettenettel, amit szombat óta vég nélkül nézünk, dermedten. De nem ez az egyetlen ok. Gondolkozni? Reménykedni? A miniszterelnök Benjamin Netanjahu és Izrael történetének legrasszistább és legveszélyesebb kormánya eltávolítottak bennünket attól a világtól, ahol ezeknek a kifejezéseknek meg lenne a maguk helye. És nem ők az egyetlenek.

A tévéstúdióinkban ma a szakértők és katonák – akik közül sokan ellenzik a kormányzati politikákat – egy olyan háború mellett kardoskodnak, amely durvább mindazoknál, amelyeket ők maguk vezettek Gáza ellen az elmúlt évtizedekben. Azt fejtegetik, hogy a Közel-Keleten csak erővel tudunk győzni, csak erőszakkal lehetséges a túlélés. Amit nem tudott megoldani az erő, megoldja majd a megsokszorozott erő, amely egyszer és mindenkorra elrettent.

De elképzelhető-e, hogy megkérdőjelezzük, még ha csak egy futó pillanatra is – amíg eltemetjük halottainkat – ezt a leckét, amit úgymond a történelem tanított nekünk? Elképzelhető-e, hogy feltegyük legalább azt a kérdést, hogy minden distinkció nélkül gyilkolni Gázában, lerombolni százezrek otthonát valóban javít majd az életesélyeinken a következő években?

Kipróbálni egy másik utat

A katonák azt bizonygatják, hogy ha nem adunk könyörtelen fegyveres választ, azt úgy fogják értelmezni a „régióban”, mint a gyengeség jelét, és újra ránk támadnak. De talán vannak a „régióban” olyan emberek, akik a gyászoló visszafogottságában éppenséggel az erő jelét látnák, az akaratot, amely egy másik jövőt hozna létre?

És még egy kérdés az eddigieken felül:

ki hiheti el, hogy azok a palesztin gyerekek, akiknek házát nem rombolják le a támadások, akiknek a családját nem gyilkolják majd meg egy eljövendő háborúban, jobban fogják gyűlölni Izraelt, és erősebben kívánják majd a megsemmisítését, mint azok a gyerekek, akikre a riposztunkkal pontosan a miénkkel egyező szenvedést kényszerítünk?

Bosszút állni, az erőre alapozni, ez része a cionizmus alapvetésének, és összeköti – mit tegyünk, így van – a kormányfőt, aki ebbe a szörnyű katasztrófába vezetett bennünket, és a legnagyobb költőnket.  Nem véletlen, ha az előbbi október 7-én az Öldöklést idézte, a verset, amit Chaim Nachman Bialik (1873-1934) az első kisinyovi^[2] pogrom után írt, azt a verset, amelyben azt is olvashatjuk: „Átkozott, aki bosszút kiált majd!”

Világos, hogy harcolni kell egy olyan terroristaszervezet vezetői ellen, mint a Hamász, akár bosszút is állni, de az is lehet, hogy eljött az ideje, hogy ezúttal egy másik utat próbáljunk ki. Először is, hazahozni a mieinket, akiket elraboltak, és aztán meglepni – nem eltörölni, nem letarolni, hanem megpróbálni bebizonyítani, magunknak éppúgy, mint azoknak a szomszédainknak, akik nem támogatják a Hamászt, hogy az örök bosszú nem az a megoldás, amely lehetővé teszi, hogy egymás mellett élhessünk.