Vasárnap 11. alkalommal rendezik meg Budapesten a Lakásmenetet, ahol idén a döntéshozókhoz és a jövő évi önkormányzati választáson indulókhoz is szólnak a legnagyobb lakhatási civil szervezetek és a hozzájuk csatlakozó támogatók. A 2011-ben Üres Lakások Meneteként indult demonstrációt idén első alkalommal az Utcáról Lakásba Egyesület szervezi, átvéve a stafétát az A Város Mindenkié érdekvédelmi csoporttól.

A 2008 óta nem látott válság küszöbén a legfőbb lakhatási problémákról, az ULE munkájáról és az elmúlt 10 év káros politikái mellett a lakhatási mozgalmak sikereiről beszélgettünk a szervezet munkatársaival és a 11. Lakásmenet főszervezőivel, Csűrök Adéllal és Pálfi Lenkével.

Az első Lakásmenet óta eltelt bő évtizedben rengeteg olyan változás történt, ami alapjaiban érintette a lakhatás ügyét: az AirBnB-vel berobbant a rövidtávú lakáskiadás, átrendeződött az önkormányzatiság, megjelent a NER lakástulajdonlást támogató politikájának zászlóshajója, a CSOK stb. A megítélésetek szerint mennyiben voltak képesek a társadalmi jólétért küzdő politikai szereplők reagálni ezekre a kihívásokra?

Csűrök Adél: Én úgy látom, hogy önkormányzati szinten nem a probléma okozóit, például a rövidtávú lakáskiadást próbálják visszafogni, hanem inkább szociális intézkedésekkel, bérlakásépítéssel igyekeznek enyhíteni a gondokat.

Az látszik, hogy egyre több önkormányzat épít partnerséget az ULE-vel, nyitottabbak a civilek tapasztalatai felé.

De összességében azok a problémák, amelyeket az elmúlt 10 évben tematizáltunk a Lakásmeneten, még mindig fennállnak, ráadásul most egy, a 2008-ashoz hasonló válság küszöbén vagyunk.

Az ellenzék sokáig nem tartotta felelősségének a lakhatás kérdésének megoldását, ez talán a 2019-es választások utáni önkormányzati pozíciószerzésekkel változott valamelyest. Azóta jobban kikérik a véleményünket, nyitottak megoldásokra, de a kivitelezés sokszor nem jut el olyan szintre, hogy valós hatást tudjon elérni. 

„Maroknyi kiadható állapotban lévő szociális bérlakás van, melyek száma az elmúlt 10 évben folyamatosan csökkent. Az ellenzéki önkormányzatok abba futottak bele, hogy forráshiány miatt nem tudnak mit kezdeni a lakásállományukkal.”

Pálfi Lenke: Erre reagál az ULE mai napig futó Kunyhóból Lakásba programja is, hogy a szörnyű állapotban lévő önkormányzati lakóingatlanok közül minél több legyen hasznosítható. Ez persze modellprogramként tud működni, aminek akkor tud érezhető hatása lenni, ha a gyakorlatot átveszik önkormányzatok.

A jelenlegi ellátórendszer intézményfókuszú, nem pedig az önálló lakhatásra kínál lehetőséget, annak ellenére, hogy mára több kutatás is bizonyította, az intézmények forrásigényesebbek, és nem nyújtanak átfogó megoldást a bajban lévőknek.

Az önkormányzatok a megszokott módszerekre fogékonyabbak: az anyagi támogatásokra, a segélyekre. Ezekre persze nagy szükség van, de olyasmibe már nem mernek belemenni, ami mondjuk a piac korlátozását jelentené. Az ilyen intézkedéseket ingoványos talajnak látják, mert erősebb reakciót vált ki, ahogy ez néhány éve az AirBnB megregulázásáért folytatott kampányok idején is látszott.  Erősen érződik, hogy a piaci logika teljesen átszövi a lakás- és albérletpiacot, nincs lakbérplafon, profitorientált a lakáskiadás és rendszeresen végrehajtásokkal „kezelik” a felhalmozódó kisebb tartozásokat is. De régóta nincs még csak javaslat sem a problémát okozó jelenségek megoldására. 

„Az egyik legnagyobb hiba, amit a baloldali és liberális pártok elkövettek az elmúlt évtizedben, hogy 2008 után a devizahitel-károsultakat abszolút a szélsőjobb karjaiba terelték. Nem éltek a lehetőséggel, hogy ezt a széles réteget megszólítsák. Ugyanezt tették a végrehajtások károsultjainak ügyével is.”

Itt történt egy örömteli elmozdulás: a Szikra Mozgalom elkezdett ezekkel az ügyekkel foglalkozni. Az ő kampányaik nyomán az is látszik, hogy az érintettek alapvetően nem elkötelezettek a jobboldal és a jobboldali ideológiák mellett, csak egyszerűen örülnek, ha bárki nyitott a problémáikra.

Ezen túlmenően mennyire elárvult a lakhatás mint politikai kérdés?

P.L.: Nincs rendszerkritikus politikai párt Magyarországon, amely kimondaná, hogy a lakhatás alapvető életfeltétel, és nem állhatnak mögötte piaci érdekek. Ebből a szempontból totálisan elárvult ügy, nincsen, vagy alig van olyan program, amiben szerepel a lakhatás témája.

CSA: Ezt láttuk a tavalyi választások előtt is. A lakhatási minimum kapcsán az ULE szervezett egy beszélgetést képviselőjelöltekkel, akik ott névlegesen támogatták a lakhatás ügyét, de még ha akkor be is került a programjukba a téma, akkor sem jelent meg kiemelten senkinél. Pedig mostanra rengetegen érzik magukon, hogy egyre nehezebb a lakhatásukat biztosítani, egyre többeknek jelent gondot a rezsi télen és egyre nagyobb szeletét viszi el a fizetéseknek a lakbér.

Amíg a környezetvédelem és az oktatás kérdése durván felfutott a fiatalok körében, addig az évek óta magyarok millióinak nagy problémát jelentő lakhatás ügye körül még sosem szerveződött több ezres megmozdulás.

A lakhatás kérdésében összegyűlt tudások egyszerűen kevesebb emberhez jutnak el, ezért sokan nincsenek tisztában azzal, hogy miért ilyen rohadt drága az albérlet, milyen piaci, gazdasági folyamatok állnak a háttérben.

A Lakásmenet a hazai lakhatási szereplők és általában a szociális mozgalmak „Pride”-jává vált. Milyen küzdelmek fűzték össze a mozgalmat, mi köti össze a lakásmenetet szervező szereplőket?

PL: Kifejezetten könnyű volt eldönteni, hogy kiket kérünk fel partnerekként, hiszen mindegyik szervezet célcsoportját érinti valamilyen szempontból a lakhatási válság. Van akiket „csak” anyagi okokból, másokat a diszkrimináció miatt, vagy, mozgássérültek esetében, a hozzáférhetőség hiánya jelent problémát.

Emiatt fontos közösségépítő funkciója is van a Lakásmenetnek, talán ez a legnagyobb évről-évre megrendezett rendszerkritikus demonstráció. Roma szervezetektől kezdve, szexuális kisebbségekkel és hajléktalan emberekkel foglalkozó civileken keresztül szinte minden igazságosabb világért küzdő ember számára találkozási pont, ahol láthatjuk végre, hogy milyen sokan is vagyunk. 

Ezért sem akartuk hagyni, hogy elárvuljon ez a projekt. Már korábban is részt vettünk a szervezésben, így amikor megtudtuk, hogy az AVM-ben folyó változások miatt kérdésessé vált az idei szervezés, akkor megkerestük őket azzal, hogy mi szívesen visszük ezt tovább – ők pedig örömmel fogadták.

CSA: A koronavírus alatti lezárások miatt kimaradt két év, így tavaly nehéz volt újra elkezdeni az építkezést, és kérdés, hogy mikor tudjuk kinőni a baloldali, rendszerktikus szervezetek találkozási pontjának szerepét és szélesebb társadalmi réteget az utcára hívni.

A most résztvevő szervezetek összetétele nem a buborékból való kimozdulást mutatja?

PL: Bizonyos értelemben igen, de olyan értelemben nem, hogy ideális esetben nem csupán érintettek csatlakoznának. Persze a résztvevők és az önkéntesek között is sok olyan magánember van, akiknek van stabil lakhatása, de jó esetben legalább annyi szimpatizáns venne részt, mint érintett. Mi tudjuk, hogy 3 millió embert érint a lakhatási szegénység Magyarországon, de

van Budapesten egy olyan fiatal középosztálybeli réteg, akik bizonyos társadalmi kérdésekre fogékonyak, kimennek a Pride-ra, elmennek diáktüntetésre, de a lakásmenetre már nemigen.

CSA: Szerintem sokan azért nem látják problémának a lakhatást, mert a kormány etéren nem hoz drasztikus változtatásokat. Sokkal könnyebb amentén demonstrációt szervezni, hogy a Fidesz megint megszavazott valamit. A lakhatási válságot viszont nem tematizálják, nincs napi szinten a hírekben, nem szembesülnek vele a fiatalok.

PL: És összehasonlítási alapjuk sincsen igazán, mert amíg lehet, hogy emlékeznek olyan időszakra, amikor az oktatással nem volt ekkora gáz, amihez képest rossz látni a változásokat, addig a 20-30 éve fokozatosan romló lakhatási környezetben nem biztos, hogy megéltek olyat, hogy a lakhatás jól lett volna kezelve.

Az Utcáról Lakásba Egyesület a korábbi szervezőcsoporttal (AVM) ellentétben inkább szolgáltatások fejlesztésével foglalkozik, viszonylag sikeresen – ehhez képest a  Lakásmenet politikai demonstráció. Hogyan illeszkedik ez a két tevékenységi kör egymáshoz?

CSA: Az ULE amiatt, hogy egyébként tulajdonképpen az AVM-ből indult, eleinte szintén egy aktivistacsoport volt. Azokon a hajléltalanná váló embereken kívántak segíteni, akiknek lerombolták a kunyhóikat. Nagyon rossz állapotú önkormányzati lakásokat tettek lakhatóvá. Tíz év alatt pedig oda jutott, hogy 120 embernek biztosít lakhatást, ami nagy dolog persze, de közben Magyarország harmadának lenne arra szüksége, hogy megoldódjon a lakhatási helyzete. Az ULE-nak ezért fontos a kezdetektől, hogy az aktivista vonal megtartása mellett a szemléletformálásban is részt vegyünk, a széles közönséget és a döntéshozókat megcélozva.

Ahogy akkor az ULE odaállt a városvezetők elé, és elmondta: nincs rendben, hogy lerombolod azt a kunyhót, mert „nem esztétikus”, és inkább valamiféle segítséget kénye nyújtani, úgy igyekszünk most a modellprogramokat az önkormányzatok számára átvehető gyakorlatokká alakítani. Ezt az évek alatt felhalmozott tudást úgy lenne jó felhasználni, hogy döntéshozók számára egyértelmű legyen, hogy hogyan működik egy lakásügynökség, hogyan tudnak ilyesmit megvalósítani stb.

PL: Ha egy mondatban kéne összefoglalnom az idei Lakásmenetet, és tulajdonképpen az ULE munkájának egy fontos részét, akkor az az lenne, hogy

 a megfizethető lakhatás egy politikai döntés.

Szerintem sokaknak nincs meg a fejében, hogy ezek a problémák nem magánügyek, ezekre létező megoldások vannak, amiket implementálni kell. Ez pedig elsősorban politikai döntéshozás és szándék kérdése.

A lakásmenet szinte egyidős a NER rendszerével, és mint azt tudjuk, ebben a rendszerben a társadalmi szereplők ritkán tudtak csak sikereket elérni – ahogy a demonstrációk is csak ritkán tudtak nyomást gyakorolni a hatalomra, változást elérni a közpolitikában. Milyen kisebb-nagyobb sikereket tudtak elérni ebben a politikai környezetben a lakhatási mozgalmak?

CSA: Az ULE számára az mindenképpen siker, hogy tíz év alatt mekkora növekedésre volt képes: alulról szerveződve ma amellett, hogy közel 120 embernek biztosítunk lakhatást, több száz menekültet is segítünk albérlettámogatási programunkkal. Közben pedig nyilván szomorú is az, hogy minden egyes munkatárs belead mindent, és tíz év alatt „csak” 400 embert ér el a munkánk.

Mert lehet a rendszer hibáit javítgatni, de rendszerszintű változást nem lehet csupán ezekkel a programokkal elérni.

Nem a civil szféra felelőssége az, hogy emberek alapvető szükségletei ki legyenek elégítve: ameddig nincs állami szerepvállalás, addig a rengeteg igyekezet és munka ellenére sem fog megoldódni, hogy ennyi embert érint a lakhatási szegénység.

De persze itt az is siker, hogy egyre több olyan szervezet indul el, ami a lakhatás témájával foglalkozik, a lakhatási válságot próbálja enyhíteni, vagy alternatív megoldásokat kidolgozni, ilyen például a nemrégen indult Szövetség a Közösségi Ingatlanfejlesztésért (SZaKI).

PL: Én azt is jónak látom, hogy az elmúlt 10 évben szinte minden részprobléma kezelésére alakult egy szervezet. Nincs olyan iskola, ami mindent megoldana, de ma már lefedett rengeteg résztevékenység. Vannak szervezetek, akik azzal foglalkoznak, hogy olyan alternatív megoldásokat dolgozzanak ki, akár a lakhatás, az élelmezés, az energia terén, amikre akár egy civilizációs összeomlás után lehet építkezni. És vannak, akik a most fennálló intézményeken keresztül igyekeznek hatást kifejteni azért, hogy amink van, azt minél tovább megtarthassuk, és ameddig csak lehet, erősödjön ez a közeg.

CSA: És a szervezetek azt is egyre inkább észreveszik, hogy muszáj együtt dolgozni ahhoz, hogy valós segítséget nyújthasson a civil szektor. Mert látják, hogy egy saját ügyfélnek nem csak abban van segítségre szüksége, hogy a lakhatását megoldja. Ahhoz például,  hogy egy menekült nő szülni tudjon Magyarországon, rengeteg bürokratikus előfeltételt kell biztosítani.

A sérülékenyebb csoportoknak nem egyetlenegy könnyen körülhatárolható problémája van, hanem egy összetett problémahalmazuk.

PL: Ilyen az ULE elsőként lakhatást szemléletű Kunyhóból Lakásba programja is. Az egyesület megfizethető bérlakáshoz segít hajléktalanságot megtapasztalt embereket, és közben széleskörű szociális segítségnyújtást végez: munkatársaink nagy része szociális munkás, mert a bürokratikus ügyintézéstől kezdve a társadalomba való visszatérés sikerességén át a munkaerőpiaci reintegrációig rengeteg ponton van szükség segítségre. 

„Mindez nem egy hierarchikus viszonyban történik, hanem egy olyan biztonságos közeget nyújtva, amely lehetővé teszi, hogy az ügyfeleink hosszú távon is meg tudják tartani lakhatásukat. Ennek egyértelmű sikerességét mutatja, hogy az ULE kilencvenöt százalékos sikerrátával dolgozik, alig vannak olyanok, akik kiestek a programjainkból.”

Az elmúlt néhány év az egymást követő akut válságokról, járványról, háborúról és az azokkal együtt járó energia- és pénzügyi válságokról szóltak. Az új problémák következtében egyre többen küzdenek és küzdhetnek majd anyagi és ebből kifolyólag lakhatási gondokkal, ami talán az eddigieknél is fontosabbá teszi a munkátokat. A kollektív cselekvés milyen lehetőségeit látjátok még?

CSA: Egyre erősebb romlás látszik, a boltban minden iszonyatosan megdrágult, a barátaim körében is egyre többen számolgatják, hogy mennyi lesz télen a gázszámlájuk, egyre több idős ember marad majd fűtetlen lakásokban. És már nem is gondolom azt, hogy erre bármiféle politikai, állami megoldás érkezne. Nincs megcélozva az energiahatékonyság növelésének elősegítése, nincsenek valós segítséget jelentő intézkedések, de még csak párbeszéd sem indult a lakhatási kérdésekről.

PL: Ezért is a legfőbb célja az idei Lakásmenetnek, hogy az önkormányzati pozícióért induló politikusok legalább mondjanak valamit a lakhatásról.