Az elmúlt hónapokban az egészségügy és a közoktatás régóta húzódó válságán túl újabb közszolgáltatások esetében váltak láthatóvá a megszorítások és a leépülés jelei.  Vasútvonalak szűnnek meg, kigyullad a Volánbusz, tömegesen zárnak be posták. Miközben a Magyar Posta nemzeti közszolgáltató, és mindenkinek törvényes joga lenne, hogy az ország bármelyik két települése között leveleket, pénzt és csomagokat küldjön, a gazdaságfejlesztésért felelős tárcanélküli miniszternek, Nagy Mártonnak a posták bezárásáról szóló nyilatkozata is mutatja, hogy  a magyar állam épp visszavágja ezt a  jogunkat is.

Hogyan élik meg mindezt a postások? Hogyan tarthatnak ellen ezeknek a folyamatoknak a szakszervezetek, és milyen tényezők hátráltatják az érdekvédelmi képviseletet? Pfeifer Tamást, a Postások Független Érdekvédelmi Szövetségének (POFÉSZ) elnökét kérdeztük. 

2020-ban még együtt tüntetett a rohamosan inflálódó bérük emeléséért a posta négy szakszervezete, a lassan 80 éves múltra visszatekintő Postás Szakszervezet (PSZ), a Magyar Postások Érdekvédelmi Szövetsége (MAPÉSZ), a Postások Független Érdekvédelmi Szövetsége (POFÉSZ) és a Kézbesítők Szakszervezete (KÉSZ). A POFÉSZ vezetője szerint ekkor „fogyott el a cérna mindenkinél”, és együtt ki tudták kényszeríteni a 8 százalékos béremelést – ez éppen nyolccal volt több, mint a munkáltató eredeti, nullaszázalékos ajánlata. A béremelés mértékével így is sok postás volt elégedetlen, mivel az emeléssel együtt a munkaterhek is növekedtek, és csökkentek a bérpótlékok.

A megállapodást végül épp ezért csak két szakszervezet (a PSZ és a MAPÉSZ) írta alá, mondván, a munkáltatónak úgysincs többre lehetősége.

Pfeifer Tamás elmondása szerint 2020-ban két tüntetést is kilátásba helyeztek a szakszervezetek. Az első végül azért nem valósult meg, mert a minisztérium már a tüntetés hírére „behívatta” a menedzsmentet, ezután pedig a vezetőség hirtelen megemelte a bérajánlatát, amelyet a PSZ és a MAPÉSZ nemsokára el is fogadott.

Pedig akkor még a sztrájk ötlete is felmerült: „Volt konkrét egyeztetés is, elő volt készítve jogászok segítségével. De a sztrájk lényege a nyomásgyakorlás, tehát egy végső eszköz. Előtte inkább tüntettünk”  – fogalmazott a POFÉSZ elnöke. Aki szerint

„a miénk egy független, alulról építkező szakszervezet, amit azért akartunk létrehozni, mert mi harcosabbnak véltük, véljük magukat, mint a mindenkori hatalommal együttműködő szakszervezet. Mások az érdekérvényesítéssel kapcsolatos elképzeléseink.”

Egy másik, egy évvel később elfogadott bérmegállapodást is csak a másik két szakszervezet, a PSZ és a MAPÉSZ írták alá. A KÉSZ és POFÉSZ arra gyanakodtak, hogy a három évre szóló egyezség könnyen a bérek hosszútávú bebetonozását eredményezheti. Kevesellték például, hogy 2023-ra csak 2%-os béremelés lett előirányozva, pedig 2021-ben már érezhető volt az infláció.

Az elégséges szolgáltatás, a sztrájk és az uniós liberalizáció korlátai

„Az állam a tulajdonos. Nyilván a postai menedzsment azt a megállapodást tudja aláírni, vagy olyan ajánlatot tud tenni, amire engedélyt kap, ez így van minden állami tulajdonú cégnél.” De akkor nem frusztráló-e, hogy a valódi döntéshozó, a minisztérium helyett a postai vezetőséggel tudnak csak tárgyalni? „De. Ezért is szerveztük az idén márciusi demonstrációt.”

Erre utalt az elvben „politikamentes” tüntetésen Ádám István is, a POFÉSZ előző elnöke, mikor leszögezte: a postabezárásokról és az alacsony bérekről nem a posta menedzsmentje, hanem első körben a minisztérium döntött.

Nem véletlen tehát, hogy a postások a Gazdaságfejlesztési Minisztérium budai épülete előtt tüntettek az inflációval legalább lépést tartó béremelésért, sérelmezve a növekvő munkaterhelést, az átgondolatlan munkaszervezést és az elbocsátásokat, valamint a béremelésért folytatandó, jogszerű sztrájk kiküszöbölését is a három évre szóló bérmegállapodás által. Bár a munkáltató a demonstrációt megelőzően (feltehetően annak hírére) a béremelési ajánlatát kettő százalékról tízre módosította, a minisztériumnak átadott petícióra nem érkezett válasz.

Pfeifer szerint láthatóan egyre nehezebb a nyomásgyakorlás:

„Most gyakorlatilag nem is tárgyalnak velünk, mert azt mondják, nem vagyunk reprezentatívak. De nem csak velünk nem tárgyalnak. Többünket kizártak a bértárgyalásokból, arra hivatkozva, hogy nem írtuk alá a korábbi, három évre szóló kollektív szerződést.”

Arra a kérdésre viszont, hogy akkor ezek szerint, ha egy megállapodást nem írnak alá, onnantól kezdve kivonják őket a további tárgyalásokból, nemmel válaszolt: „Egy darabig így volt, de most legutóbb azt mondta a munkáltató, hogy a későbbiek során nem zárnak ki bennünket az érdekegyeztetésekből.”

Sztrájkot viszont a növekvő elégedetlenség ellenére sem hirdettek évek óta. Pfeifer Tamás szerint a jelenleg kötelezően előírt minimális szolgáltatás miatt eleve kétséges, mennyi értelme lenne egyáltalán:

„A posta közszolgáltató, és ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hogy a minimális szolgáltatás miatt lehet, hogy egy sztrájk idején szinte többet kellene teljesíteni, mint amennyit normál esetben tudunk. Nem lehetne megtagadni a nyugdíjak, a családi pótlék, a bírósági leveleknek kivitelét, ahogyan a postákat sem lehet kvázi bezárni. A másik dolog, hogy mi értelme lenne annak, ha nem ma viszik ki a levelet, hanem holnap vagy holnapután.”

A magyar állam védelmében hozzá kell tenni, hogy az Európai Bizottság irányelve tiltja, hogy a magyar állam 15 millió eurónál (ez jelenleg megközelíti a 6 milliárd forintot) nagyobb összeggel kisegítse a postát. A postai piac 2013-as liberalizációja után ez ugyanis az állam saját tulajdonának aránytalan mértékben való támogatása lenne a versenyszektorban.

A cégnek így a kiadásait többnyire saját jövedelmező tevékenységből kéne fedeznie, ezt viszont az utóbbi időben az állam nemigen segítette elő:

„Korábban árultunk Posta Paletta nevű élelmiszer-utalványokat, ez nagyon jó lehetőség volt, de kedvezőtlenebbek lettek az adószabályok, és leállt a kibocsátásuk. A postának komolyabb részesedése volt a Postabankban is, de aztán azt privatizálták. Egy időben árultunk például cigarettát, nagy volt a forgalma, utána jöttek a nemzeti dohányboltok, azt is megszüntették”

– sorolta Pfeifer.

Tukmálás, átalakuló szerepkör és egészségügyi kockázatok

A régi tevékenységek szerinte sokkal hatékonyabbak voltak, mint a mostani sorsjegy és állampapírok elvárt „tukmálása”:

„Ezt az értékesítést rigorózusan kötelezik, nehezen teljesíthető terveket osztanak ki, és a kollégák már egymásra, családra, szomszédra kötnek kényszerbiztosításokat, hogy békén hagyják őket. A helyi vezetők a saját érdekük, meg jutalékuk miatt próbálják kisajtolni a kollégákból a teljesítményt.”

Az sem segíti a nyomásgyakorlást, hogy a posta egy egész országot lefedő intézmény, ahol például még az egy postahelyen munkát végző kézbesítők is keveset dolgoznak együtt – reggel felveszik a leveleket, de utána egyedül mozognak a városban. De az önszerveződés legnagyobb akadálya inkább az idő- és forráshiány. Az idén márciusi demonstráció kapcsán a POFÉSZ elnöke megjegyezte, hogy „annak ellenére, hogy két kisebb szervezetről volt szó, nagyon nagy nyilvánosságot kapott, nagy visszhangja volt. (…) És nyilván lettek volna sokkal többen, mert vidékről is érkeztek volna, de ez pénzkérdés is, több százezer forint a buszbérlés.”

Meglátása szerint ráadásul több postahelyen finoman szólva nem ösztönözték a közös kiállást: „Volt, aki azt mondta, hogy biztosan jön a demonstrációra, aztán valahogy meggondolta magát.”

Pedig lenne még miért küzdeni a béreken túl is.

Igaz, a digitalizáció hatására a küldeményszám összességében csökken, de gyakorta előfordul, hogy az alacsony létszám miatt egy kézbesítőnek két-három (akár számára új) körzetbe is vállalnia kell a levélszállítást. Ennek a jelentőségét nem szabad alábecsülni. A kézbesítők helyismerete – például az, hogy tudják, kik a lakók, közülük ki lehet otthon, és képesek értelmezni a hiányos lakásjelzéseket, eligazodnak a postaládák labirintusában – kulcsfontosságú a munkavégzéshez, radikálisan lerövidíti a munkaidőt, és sikeresebbé teszi a kézbesítést.

A postás mesterség kettős természetű: a posta maga nagyon hierarchikus, „félkatonai” szervezet, de a „külvilágban” a munkáltató nincsen jelen, a kézbesítők szabadabban oszthatják be a feladataikra szánt időt. Gyakoriak az előírtakon túlmutató, a lakókkal évek alatt kialakult bizalmi viszonyból fakadó közösségi feladatok: a kézbesítők elbeszélgetnek a magányos emberekkel, szívességeket tesznek nekik. Bár ebből az is következik, hogy sokszor komplex vagy kiélezett helyzetekben kell helytállniuk, a megélt elismerés, presztízs, szolidaritás és összetartozás, régebben legalábbis vonzóvá tette a szakmát. A hálából a lakóktól kapott  pénz emellett fontos keresetkiegészítés volt a kézbesítők számára – amivel az állam nagyon tudatosan számolt is.^[1]

A növekvő munkaterheléssel és átirányításokkal azonban ez a kapcsolat egyre inkább visszaszorul.

„Én ’84-ben jöttem ide, egy év után kaptam állandó körzetet. Sokáig a Benczúr utcában voltam, utána meg a Teréz körúton. Túlzás nélkül állítom, hogy sok helyen majdnem családtag voltam. Hosszú ideig jártam oda, kedves voltam, elintéztem az ügyes-bajos dolgokat. Most már sok kézbesítő elveszíti a közvetlen kapcsolatot a lakókkal. Én például nem tudom, hogy a kerületemben ki a postásom öt éve. Vagy jön, vagy nem jön senki, vagy helyettesítik egymást. Jönnek-mennek az emberek is, nagyon ritka az, aki itt van hosszú ideig.”

Eközben a munkavégzés fizikai megterhelése jelentős:

„Egészségügyileg is eléggé megroppannak a kollégák 40 évi lépcsőzés vagy kerékpár-tologatás után. A foglalkozási megbetegedést pedig nehéz bizonyítani, az orvosok nem szeretik bejelenteni, a jogi procedúra hosszú évekig eltart. Olyan pereket többet nyertünk, ahol üzemi balesetből eredő egészségkárosodás volt, mert az egzaktabb. Mondjuk az is eltarthat évekig. Van olyan folyamatban lévő perünk, ahol a kolléganő elesett kerékpárral, a könyökében idegsérülés lett, de mivel nem vágta le az ujját, csak 13 százalékos az egészségkárosodása. Most a bíró azt mondja, hogy azzal elmehetne dolgozni, csak hát hogyan menjen el dolgozni, amikor nem tudja az egyik karját mozgatni.”

Kaptunk is, meg nem is tájékoztatást

A Magyar Posta először tavaly október végén döntött úgy, hogy november 12-től 366 postahelyet ideiglenesen bezárnak az energiaválságra és a szankciókra hivatkozva, ebből januárban csupán 45 nyithatott ki újra önkormányzati segítséggel.

Idén februárban azt is bejelentették, hogy

1200 fős leépítés várható a cégnél, áprilisban pedig a kormányzati portálra kikerült a postatörvény módosításáról szóló javaslat, mely szerint a korábbi 25 ezer helyett csak a 30 ezernél nagyobb népességszámú településeken kellene 30 ezer lakosonként legalább egy postahelyet biztosítani.

Budapesten a jogszabályi kötelezettség alapján eddig előírt 66 posta helyett mintegy 112 posta állt az ügyfelek rendelkezésére, az új szabály alapján a jövőben elég lenne mindössze 55 postát üzemeltetni.

Mondanunk sem kell, hogy ezek a drasztikus változtatások nemcsak a postai szolgáltatásokat igénybe vevő lakosokat érintik, hanem a postán dolgozókat is. Ennek ellenére nagyon keveset tudnak arról, hogy mi történik éppen, még a szakszervezeti vezetőnek sincsen erre rálátása: „A kollektív szerződés miatt tájékoztatást küldenek nekünk is, de gyakorlatilag semmilyen konkrétum nem volt benne, csak területek meg munkakörök voltak megnevezve. Kaptunk is, meg nem is tájékoztatást. A mai napig nincsen elszámolás.”

A kézbesítő és gépkocsivezető területen jelenleg akkora létszámhiány van, hogy toborzási díjat is fizetnek azoknak, akik beszervezik az ismerőseiket. Az adminisztratív állományból viszont küldenek el bérelszámolókat, ellenőröket, ügyintézőket a posták bezárása miatt.

Pfeifer szerint utólag is nehéz lesz majd követni az elbocsátottak számának alakulását, mivel több ember inkább felmondott magától, valakinek lejárt a kirendelése, és azután ment el. Ráadásul „ha bezárnak egy kis faluban egy postát, és [az új posta partneri program keretében] három emberből egyet átvesz a Coop vagy az önkormányzat, akkor őt nem tüntetik föl elbocsátottként.”

Az sem világos, hogy mi vár azokra, akik a postánál maradnak. A decemberben aláírt 2023-as minimálbér és a garantált bérminimum összegéről szóló megállapodás része az is, hogy ha félévkor az aktuális prognózis alapján az éves várható infláció meghaladja a 18 százalékot, újratárgyalják a megállapodásban foglaltakat. Pfeifer Tamás szerint azonban nem kizárható, hogy a kormányzat erről szépen el fog feledkezni.

A munkáltató addig is teljesítményhez kötött ösztönzőkkel egészíti ki az alapbért. A kézbesítőknél például a sikeresen kézbesített ajánlott küldeményeket vagy a levelek súlyát veszik figyelembe. De ez sem méltányos rendszer. Az új szakosított kézbesítők, akik már csak közönséges leveleket visznek ki, sokat veszítenek azzal, hogy nem számíthatnak az átadott családi pótlék és nyugdíj után borravalóra. Ennek az elvesztését ez az ösztönzőrendszer feltehetően nem fogja kompenzálni.

„Itt az lenne az alapvető, hogy fizessenek tisztességes bért, a teljesítményösztönzők esetlegesebbek.”

A POFÉSZ szerint a bezárások nem feltétlenül enyhítik a Magyar Posta helyzetét, mivel a szolgáltatóhelyek csökkenésével a jövedelmező tevékenységek lehetősége is szűkülni fog, és ez könnyen öngerjesztő folyamattá válhat. Milyen céljai lehetnek akkor a szakszervezetnek a  közeljövőben?

Egyelőre a túlélés.