Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem azért dolgozol kurva sokat, hogy szendvicset egyél egész hónapban” Belső konfliktusokban csapódnak le a Posta problémái

A koronavírus miatt elmaradt bérmegállapodás kapcsán júliusban 4 postás szakszervezet korábban nem látott egységben lépett fel a béremelésért, amit tüntetés és sztrájk-készültség is támogatott. Augusztus 6-án megszületett a megállapodás, amit a szakszervezetek teljes sikerként könyveltek el, bár nyilatkozatukban utaltak rá, hogy nem lesz mindenki elégedett.

A dolgozók körében valóban vegyes a fogadtatása a megállapodásnak. Postás Facebook-csoportokban jellemző reakció volt az értetlenség és a felháborodás. Bár az internetes megnyilvánulások gyakran nem tükröznek valós képet a véleményekről, mégiscsak beszédes, hogy sokan arról írtak, hogy kilépnek a szakszervezetből, illetve „árulásként” értelmezték a történteket. A helyzet jobb megértése érdekében 7 budapesti fizikai dolgozóval, nagyrészt kézbesítőkkel, és szakszervezeti forrásokkal beszélgettem arról, hogy mit gondolnak a megállapodásról és a fenti feszültségekről.

Ilyen körülmények mellett ez a béremelés „nudli”

Nem azért dolgozol kurva sokat, hogy szendvicset egyél egész hónapban” – ezzel a mondattal kommentálta a postai béreket egy kézbesítő, aki sok kollégájához hasonlóan a szakmunkás minimálbért, azaz a garantált bérminimumot kapja, ami idén januárban emelkedett nettó 130 ezer Ft-ról 140 ezerre.

A szakszervezetek eredetileg 15%-os alapbéremelést követeltek januárig visszamenőleg, később 10%-osat, végül az átlagos emelés mértéke 8% lett, májusig visszamenőleg. Az általam megkérdezett dolgozók között vannak, akik értékelik az eredményt, mondván, hogy a semminél (azaz a nulla százalékos alapbéremelésnél, amit a Posta eredetileg javasolt) ez is jobb, de a többség azért azt is hangsúlyozta, hogy a jelenlegi bérek és munkakörülmények mellett jóval nagyobb emelést érdemeltek volna. Volt, aki 30%-os emelést érzett volna igazságosnak, mások a MÁV-os vagy BKK-s dolgozók béréhez való felzárkózást sürgették.

Többen hangsúlyozták, hogy a Postánál sok fizikai dolgozó több éves vagy akár évtizedes munkaviszony után is a garantált bérminimum szintje körül keres. Ahogy egyikük fogalmazott, „senki sem gondolja komolyan, hogy ebből meg lehet élni”. Mivel ennek a szintjét 2020 elején törvényileg 8%-kal, nettó 140 000 Ft-ra emelték, ezért azok, akik ennyit keresnek, nem fognak többet kapni a postai bérmegállapodás után sem.

Kivételt jelentenek azok, akik már több, mint 10 éve dolgoznak a vállalatnál, ezért jogosultak a senioritás-alapú emelésre, ami havi 4-8 000 Ft lehet a munkaviszony hosszától függően. A Posta nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy hány dolgozó keres a garantált bérminimum körüli szinten, de egy névtelenséget kérő forrásom szerint jóval többen, mint más, hasonló állami vállalatok esetében. Így nagyon sokan lehetnek, akik most – a törvényileg kötelező emelésen túl – csak a senioritási alapú emelésben részesülnek, vagy abban sem.

Egyik interjúalanyom szóhasználata szerint ez a béremelés már csak azért is „nudli”, mert egy több postánál bevezetett átszervezésnek (az ún. „nagyvárosi” vagy szakosított kézbesítésnek) köszönhetően sok helyen újra megnövekedett az egy kézbesítőre jutó munkamennyiség, és sokan jelentős mennyiségű pótléktól estek el. Erre az átszervezésre sokan panaszkodtak, ami magyarázhatja, hogy miért nagy az elégedetlenség a béremelés ellenére is.

Egy névtelenséget kérő, a bértárgyalás folyamatára rálátó szakszervezeti forrásom elmondta, hogy nekik is az a tapasztalatuk, hogy az új rendszer nagyobb munkaterheléssel és keresetcsökkenéssel jár a kézbesítők számára, ezért azt ebben a formájában ők is elfogadhatatlannak tartják. A Postánál is érdeklődtem az új rendszerről, de érdemi választ nem kaptam.

Az is kiderült a beszélgetésekből, hogy a legtöbben úgy látják, a szakszervezeteknek igen korlátozott a mozgástere, sokak szerint lehetett sejteni, hogy a vezetés nem fog ennél többet adni. Ráadásul a tavasszal beáramló plusz munkaerő miatt rosszabb alkupozícióban voltak most, mint az elmúlt években, amikor jelentős létszámhiány volt a Postánál.

A szakszervezetek szerint elmentek a falig

Tóth Zsuzsanna, a Postás Szakszervezet elnöke kérdésemre elmondta, hogy bár valóban legalább 15%-os emelés lett volna indokolt a postai bérek felzárkóztatására, a jelenlegi helyzetben a Postának korlátozott volt a mozgástere. Kiemelte, hogy a Posta gazdasági mutatói és a vírushelyzet miatti bevételkiesés ellenére sikerült összesen 11,5%-os bértömeg-növekedést elérni, ami meghaladja az eredetileg kitűzött 10%-ot.

Egy névtelenséget kérő szakszervezeti forrásom hozzátette, hogy nem sikerült a dolgozók felé megfelelően kommunikálni, hogy a 10%-os bértömegnövekedés követelése nem azt jelenti, hogy mindenkinek automatikusan ennyivel fog nőni a bére, hiszen a munkaviszony hossza és egyéb szempontok is közrejátszanak a béremelés elosztásában. Összességében így is akkora béremelést értek el, mint a többi közszolgáltatást végző társaságnál.

Postai dolgozók tüntetése 2020. július 18-án, Budapesten. Fotó: Mérce.

A fent idézett szakszervezeti forrásom elismerte, hogy sajnos még ez az emelés is kevés, főleg, hogy csak májusig visszamenőleg kapják meg. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy még a második hullám előtt meg kellett egyezni, hiszen ha újra leállnak a tárgyalások, akkor sokkal több pénztől is eleshettek volna el a dolgozók. „Tudom, hogy rengetegen szidják a szakszervezeteket, de mi elmentünk a falig” – mondta.

Mind a ketten kiemelték, hogy az uniós állami támogatási keret valóban korlátozta a béremelési lehetőségeket. Most a kormány utólag fog engedélyt kérni az Uniótól a bérmegállapodás finanszírozására, és vállalta, hogy egy esetleges EU-s büntetés esetén se vonja vissza a támogatást. Kérdés, hogy az elmúlt években miért nem került sor az engedélyeztetésre, ugyanis nem tudunk róla, hogy a magyar kormány korábban elindított volna ilyen folyamatot.

Tóth szerint korábban több ország sikeresen fordult az Unióhoz a támogatási keretösszeget meghaladó állami segítség engedélyezéséért, hiszen nem csak a Magyar Postánál okoz gondot az országos szolgáltatás fenntartása saját bevételekből. Megkérdeztem a Postát, hogy ők kezdeményezték-e az engedélyeztetést a kormánynál, de a válaszukban nem tértek ki erre.

Csak remélik, hogy nem „pofapénz” lesz

A megállapodás alapján az átlagosan 8%-os emelés azt jelenti, hogy a fizikai dolgozók 4%-os fizetésemelést kapnak alanyi jogon, további 4% pedig az egyes postahivatalok vezetőinek döntése alapján adható. Ezzel kapcsolatban is nagy a bizonytalanság. A Facebook-csoportokban egymást kérdezgették az emberek, hogy ez pontosan hogyan működik, tényleg a postavezetők döntenek-e erről, és mi alapján, mi a garancia arra, hogy nem személyes szempontok fognak számítani.

Névtelen szakszervezeti forrásom kérdésemre kifejtette, hogy a cél ezzel az, hogy aki a munkája alapján jobban megérdemli, azt jutalmazni lehessen. Ugyanakkor elismerte, hogy van veszélye annak, hogy egyes postavezetők önkényesen döntenek, de remélik, hogy nem „pofapénz” lesz.

Mint megtudtam, abban az esetben, ha valakinek az alanyi jogon járó 4%-ot se adják meg, azt írásban indokolniuk kell, amit a munkavállalóhoz és a vezérigazgatósághoz is eljuttatnak. Az illető szerint, ha a szakszervezeti tagoktól (vagy más dolgozóktól) azt a visszajelzést kapják, hogy megfelelő indoklás nélkül kaptak csökkentett emelést, akkor a szakszervezetek fel fognak lépni ez ellen.

Az a terv, hogy monitorozni fogják, hogy a gyakorlatban hogyan valósulnak meg az emelések. Ugyanakkor jelenleg kevéssé látni, hogy végül kinek mi alapján és mennyit fog nőni a bére, és a postavezetők nagy egyéni mozgástere is joggal nyugtalaníthatja a dolgozókat.

„A korona alatt mi is húztuk az igát”

Az is csalódást okozott, hogy a 2020-as emelést nem januárig visszamenőleg kapják meg a dolgozók, hanem csak májusig, pedig a koronavírus alatt ők is a „frontvonalban” dolgoztak. Bár a COVID hatására csökkent a munkamennyiség, a csomagrendelések miatt fokozottan szükség volt a postásokra. Az anyagi veszteség mellett azért is érint sokakat rosszul, hogy pont a járvány időszakára nem kapják meg a béremelést, mert a megbecsülés hiányát látják ebben.

Nem csak juttatással nem ismerték el a járványban végzett munkájukat, de míg sok más frontvonalbeli dolgozóról a közbeszéd „hősökként” emlékezett meg, a postások a köszönetnyilvánításból is rendre kimaradtak.

Létszámügyileg, munkamennyiséget tekintve volt már sokkal rosszabb a helyzet, de a járvány alatt erősebben éreztük a megbecsülés teljes hiányát, ez elviselhetetlen az ember számára” – fogalmazott az egyik kézbesítő.

Mások is megfogalmaztak hasonló érzést, amit a postai bérek más nagy állami vállalatok béreitől való lemaradása is erősít. Egyikük megjegyezte, hogy „nem a dolgozók feladata lenne megoldani, hogy az árbevétel és a kiadások hogyan alakulnak. Arra van a menedzsment, hogy nagyon sok pénzért ezen gondolkozzon”. Ehhez képest több forrásom elmondta, hogy

folyamatosan romlanak a munkakörülmények a Postánál, sokan rengeteget túlóráznak, nincs megoldva a helyettesítés, a rendszerváltás óta folyamatosan építették le a sportolási, üdülési lehetőségeket és egyéb jóléti szolgáltatásokat.

„Mi, dolgozók, csak annyit tudunk, amennyit a sajtóban lehet olvasni”

A legtöbb megkérdezett arról számolt be, hogy mind a bértárgyalás folyamata, mind a szakszervezetek követelései és döntései átláthatatlanok voltak számukra. Többen furcsállták, hogy a tüntetésről is egymástól tudtak leginkább információkat szerezni, nem találkoztak szakszervezeti toborzással.

Tóth Zsuzsanna a kommunikáció hatékonyságával kapcsolatban elismerte, hogy valóban voltak „rések a pajzson”, így a jövőben levonják ezeket a tanulságokat. Egy általam megkérdezett dolgozó, aki a bérmegállapodás után ki is lépett a szakszervezetből, azt mondta, hogy ő például nagyon szívesen elment volna a tüntetésre, ha nem pár nappal előtte hirdetik meg.

Mivel a szakszervezetek a tüntetés után azt mondták, hogy ha nem adják meg a januárig visszamenőleges 10%-os emelést, akkor sztrájkba kezdenek, ezért sok dolgozó erre készült. Több más megkérdezetthez hasonlóan ő is szívesen sztrájkolt volna, a kollégáival együtt latolgatták, hogy akár egy 2 órás figyelmeztető sztrájknak is milyen hatásai lehettek volna. Ennek ellenére senki nem kereste meg őt a sztrájkkal kapcsolatban. Sokan nem értették, hogy a szakszervezetek miért nem hirdették meg végül a sztrájkot annak ellenére sem, hogy nem valósult meg az eredeti követelésük.

A postai sztrájkbizottságot segítő Dr. Szabó Imre Szilárd jogász kérdésemre megerősítette, amit több interjúalanyom is említett, hogy a sztrájktörvény nagyon szűk mozgásteret hagy egy ilyen esetben a postai érdekképviseleteknek.

Még a két órás figyelmeztető sztrájknak is lett volna jogi kockázata, azaz, abban az esetben, ha a Posta beperli a szervezőket, nem biztos, hogy a bíróság jogszerűnek minősítette volna utólag.

Bár Szabó személy szerint jogszerűnek tartotta volna, ahogy fogalmazott, ez is „nagy bátorság” lett volna a szakszervezetek részéről. Ennek ellenére már teljesen elő volt készítve a sztrájk jogi része, egy 5000 fős kérdőíves dolgozói felmérés résztvevői közül 95% támogatta volna az akciót.

Ekkor állt elő a Posta a végül elfogadott megállapodással, azonban ezen a ponton a figyelmeztető sztrájk lehetőségének szabályozása miatt szinte már csak hétfőn lehetett volna sztrájkolni. Attól is lehetett tartani, hogy ezalatt a pár nap alatt a Posta erőteljes kommunikációval letörheti a részvételi kedvet, ezért stratégiailag is kockázatos lett volna visszautasítani a csütörtöki ajánlatot.

Jobb kommunikációval és aktívabb szervezéssel lehetne oldani a bizalmatlanságot

Több szakszervezeti forrásom utalt rá, hogy a dolgozók kifogásait alapvetően információhiánynak tudják be, és hogy szerintük sokszor olyanok kritizálják őket, akik nem hajlandóak még csak demonstrálni se, illetve nem tagjai szakszervezetnek.

Bár úgy tűnik, hogy az érdekképviseletek mozgástere valóban elég korlátozott volt a jelenlegi tárgyalás során, az is kiderült, hogy a dolgozók csalódottsága és bizalmatlansága alapvetően nem tájékozatlanságból vagy passzivitásból fakad.

Beszéltem olyan dolgozókkal, akik tagjai szakszervezetnek, mások régebben tagok voltak, de kiléptek, néhány megkérdezett nem is volt tag. Ennek ellenére

mind arról számoltak be, hogy nem csak a mostani folyamatra nem volt sok rálátásuk, a hétköznapokban is alig érzékelhető a postai szakszervezetek jelenléte.

Az egyik interjúalanyom évek óta a Postánál dolgozik, és még soha nem kereste meg senki, hogy lépjen be a szakszervezetbe. A mostani tüntetés után jelentkezett az egyikbe, és a sztrájkban is nagyon szívesen részt vett volna, ugyanakkor nem volt túl meggyőző számára, hogy semmilyen módon nem vették fel vele a kapcsolatot.

Ez a példa mutatja, hogy nem feltétlenül csak azok fogalmaznak meg kritikát, akik egyébként nem hajlandóak aktivizálni magukat, vagy alapból ellenségesek a szakszervezetekkel. Sokakat, akik most nem tagok, vagy nem elégedettek, valószínűleg be lehetne vonni erőteljesebb kommunikációval és nagyobb munkahelyi aktivitással.

Az általam megkérdezett szakszervezeti források válaszai alapján elsősorban a tisztségviselőkön, illetve a honlapjukon keresztül tartják a kapcsolatot a tagsággal, és elsősorban a tagságukat képviselik, a szakszervezeteken kívüli dolgozók még kevésbé vannak becsatornázva. A dolgozókkal való beszélgetések alapján pedig érdemes lenne megvizsgálni, hogyan lehet mind a tagokhoz, mind a többi dolgozóhoz hatékonyabban eljutni, hiszen sokan szívesen belépnének, illetve lennének aktívabbak, ha a szakszervezetek jobban jelen lennének a hétköznapokban.

Mind az internetes csoportokban, mind az interjúk során többször felmerült a bizalmatlanság a szakszervezetek felé. Sokan úgy gondolják, hogy a szakszervezetek „nem is igazán akarnak elérni eredményeket”, vagy „a vezetés könnyen befogja a szájukat egy jó pozícióval”, mivel maguk is postai dolgozók.

Akármennyire sértő lehet ezt hallani a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezetiseknek, sokat elmond a helyzetről, hogy akár az adott szakszervezet egyes tagjai is ezt gondolják. Ugyanakkor az, hogy a késői meghirdetés ellenére sokan fontosnak érezték, hogy megjelenjenek a tüntetésen, és hogy sokan a kétségeik ellenére is érdeklődnek a szakszervezetek iránt, azt jelzi, hogy lenne igény a bizalom visszaállítására.