Itt az ősz, és az ellenzéki politikai pártok, csoportosulások és dacszövetségek a szokásos amnéziába süllyedtek: azaz úgy kezdtek el kampányolni az önkormányzati választásokra, mintha 2022-ben semmi jelentős nem történt volna, például nem érte volna őket megsemmisítő vereség.

Látszólag ott folytatják, mint a 2018-as kétharmad után 2019-ben, vagy 2014 őszén a 2014 tavaszi nagy bukta után. Ennek a körkörös folyamatnak az állapotváltozása csak abban érhető tetten, hogy ismét elindult egyes ellenzéki csoportok átcímkézése, új jelszóválasztása.

Márki-Zay Péter 2022-es, sikertelen kampányából sok ellenzéki párt szemmel láthatóan azt a következtetést vonta le, hogy a nyíltan jobboldali antiorbánizmus nem népszerű, a sima antiorbánizmus pedig önmagában nem elég, ezért immár baloldaliak szeretnének lenni.

Az ellenzéki térfélen a legélesebb fordulatot Gyurcsány Ferenc és a DK hajtotta végre. Noha a párt hat éve még hevesen támadta Botka László „Fizessenek a gazdagok” nevű kampányát és a mögötte álló elképzeléseket, 2021-22-ben már több adót szedett volna be, mostanra pedig lényegében meghirdette Botka elképzeléseit. Példa minderre Gyurcsány szeptember 14-én, a HVG-nek adott interjújában megosztott álláspontja:

„Sok munka [meggyőzni a szavazókat – a szerk.], mert feltorlódtak a gondok. A legösszetettebb kihívást a Nyugat általános elfáradása jelenti. Százmilliók csalódtak, hogy az, ami korábban sokaké volt, mára keveseké lett, döntéshozatal és jövedelem tekintetében egyaránt.”

Később pedig azt is hozzátette a pártelnök és volt piacpárti miniszterelnök:

„Azt mondjuk, hogy fizessenek a milliárdosok, hogy nincs rendjén, ha a legszegényebb 20 százalék harmadannyi állami támogatásban részesül, mint a leggazdagabb 20 százalék. Nincs rendben, hogy ugyanolyan adókulccsal adózik az is, akinek 200 ezer forint a fizetése, mint akinek másfél millió.”

Ezek után a gondolatait a szélesebb, nemzetközi politikai palettán is elhelyezte:

„Európában a jobboldal mellett három politikai irányzat van jelenleg: a liberálisok, a zöldek és a szociáldemokraták.”

A gondolataival nincs egyedül: az év elején a Jámbor András és a vele dolgozó Szikra Mozgalom indított látványos kampányt ugyancsak Botka egykori jelszavával. A médiaesemények sorozatára épülő kampány során egy budapesti, Orbán által az adók alól felmentett kaszinó előtt a mozgalom tagjai felolvasták kiáltványukat. Ebben így fogalmaznak:

„Magyarországon már megtanultuk, hogy a válságokban a gazdagok még gazdagabbak, a többiek még szegényebbek lesznek. Ennek kell véget vetni! A válságok korát éljük, erre kell felkészülnünk. Fizessenek a gazdagok, éljenek meg az emberek! Az egymást érő válságokban egyre nagyobb teher hárul a dolgozókra. Mi azt mondjuk, ennek a válságnak ne mi fizessük meg a költségét, hanem azok, akiknek van miből.”

Ezek után egy sor javaslatban az állam szerepét, magasabb adókat, több szabadidőt és a kormány által már bevezetett, ideiglenes (tehát konzervatív) „extraprofitadók” kiszélesítését indítványozzák.

Végül harmadiknak beszállt a szociáldemokráciáért zajló versenybe a Momentum is. Legújabb, immár minden bizonnyal a 2024-es EP- és önkormányzati választásra ráforduló kampányukban a „lakhatási szegénység” és a „megélhetési válság” mérséklését tűzik ki célul.

Alapvetően mindkét politikai csoport nagyon jól teszi ezt. Fontos, hogy immár a Szikra nyomán még a Momentum is felfedezte a lakhatási válság problémáját, hogy azt középpontba állítja. A probléma csak az, hogy mindez a Szikránál és Jámbornál sem ágyazódik be semmiféle rendszerszerű kapitalizmus-kritikába – sem szociáldemokratába, sem demokratikus szocialistába, sem marxistába, sem semmilyenbe. Csak a levegőben lóg. Talán ezért is könnyedén kooptálható. Mert ha a kapitalizmus válságát akarjuk ideiglenes adókkal mérsékelni, akkor nem a kapitalizmus maga a válság, sőt, az még megmenthető.

Különösen feltűnő mindez annak fényében, hogy három éve ugyanez a szervezet még – más szervezetekkel karöltve – az Airbnb-lakásbérlés drasztikus korlátozásáért kampányolt, mostanra azonban úgy tűnik, a radikális változások helyett a Szikra is megelégedne kisebb mértékű reformokkal.

Az a helyzet, hogy a magyar választók előtt álló három javaslatcsomagból még a Momentumé a legőszintébb,

ugyanis mindegyik gondolat – magasabb adók, több segítség az elesetteknek, több beavatkozás az állam részéről – a politikai liberalizmus és azon belül a szociálliberalizmus (az Egyesült Államokban a New Deal-liberalizmus) gondolatai, a szociáldemokráciával, szocializmussal csak nyomokban érintkeznek. A Momentum ezt bevallja: ők liberális pártnak tartják magukat, és Brüsszelben a Renew Europe frakcióban politizálnak.

A DK  2021-22-ben a szakszervezetek bevonásával próbálta megerősíteni a baloldali imidzsét.  Ezzel sikerült talán az egyetlen, valóban baloldali elemet beleemelni a politikájukba, igaz ez a lépés is elég arisztokratikusra sikeredett.

Ismert, hogy a párt tragikus körülmények között elhunyt egykori országgyűlési képviselője, Kordás László a szakszervezeti vezetésből (nem éppen a szakszervezetisek tömegéből) érkezett, és Nemes Gábor, aki a párt meghatározó budapesti politikusa, szintúgy a szakszervezeti vezetői oldalt erősítette. Noha Rosa Luxemburg, még szociáldemokrataként azt gondolta, a szakszervezetek tömeges mozgalommá szervezését nem a szakszervezeti bürokrácia, hanem a szervezett munkások alsó, széles rétege tudja elérni. Ők viszont nem ülnek ott a parlamentben és a pártok elnökségeiben sem. Ráadásul  egy szociáldemokrata pártban Kordás kétségkívül nem osztozik a frakció padsoraiban Dávid Ferenccel, a gyáriparos szövetség volt vezetőjével, a DK-ban viszont ez történt.

Gyurcsány mostani álláspontját tükrözi a párt különböző ügyekben kiadott sajtóközleményeinek nyelvezete is. Varga Ferenc, a DK Jobbiktól igazolt bér- és munkaügyi „árnyékminisztere” például egy közleményében úgy fogalmazott:

„a Dobrev Klára vezette szociáldemokrata árnyékkormány ezért arra készül, hogy a kormányváltás után bevezesse az európai minimálbért és letörje az orbáni inflációt, hogy ne az árak, hanem a bérek és a nyugdíjak emelkedjenek”.

De Vargához kötődik az a közlemény  is, amely a párt vendégmunkás-ellenes javaslatait hirdeti meg. Olvassunk ebbe is bele:

„a Demokratikus Koalíció frakciója törvénymódosító csomagot nyújt be, amely az Orbán-kormány által tömegesen Magyarországra hívott, az Európai Unión kívülről érkező külföldi vendégmunkások számát szabályozná. Az Árnyékkormány szerint a magyar gazdaságot a magyar dolgozókra kell alapozni, nem külföldi vendégmunkásokra. Ehhez viszont európai uniós szintű fizetést kell adni a magyar dolgozóknak, akiket megélhetési válságba sodort vagy kivándorlásra kényszerített az orbáni infláció.”

Ez teljes káosz: a külföldi vendégmunkások és a „magyar dolgozó” közötti különbségtételnek, a csak a „magyarok” számára nyújtott európai minimálbérnek, sőt, a Gyurcsány Ferenc által emlegetett nagyobb adóknak ugyanis semmi közük a szociáldemokráciához mint gondolathoz. Varga javaslata tehát még a Fideszénél is jobboldalibb.

És egyértelműen cáfolható is az állítás. Pont a szociáldemokraták, szociáldemokrata irányultságú politikusok, szakszervezetisek hangsúlyozták hagyományosan, hogy a vendégmunkás egy fillérrel sem tudja letörni a hazai dolgozó fizetését, ha mindketten a szakszervezet tagjai, és ha a sztrájk eszközével kiharcolják közös bérüket. Ebben az esetben csak a tőkésnek kell a zsebébe nyúlnia. Aki mégsem ezt a megoldást javasolja, annál pedig gyanakodni kell arra, hogy kit is védelmez, melyik oldalon is áll ebben az osztálykonfliktusban.

Ugyanez a kérdés pedig felmerül azokkal a szakszervezeti vezetőkkel szemben is, akik egy jogos sztrájk mielőbbi, és akár rossz megegyezéssel történő lezárására – a társadalmi partnerség sértetlenségére – törekednek akkor is, amikor a sztrájk még nagyon sok mindent el tudna érni a dolgozók javára.

Mintha az, hogy valójában – Magyarországon kívül – a világban India Kerala államától Chiléig mit is neveztek hagyományosan szociáldemokratának, ebben a hashtag-jelszóesőben nem is számítana. Arról ugyanis rövid szótárazás után is meggyőződhetünk, hogy a szociáldemokrácia már a definíciójában is egészen más szempontokat érvényesít mint a xenofóbia, és/vagy az adókulcsok. Az amerikai Merriam Webster például, a nemrég balos elnököt választó Chiléről szóló cikkekből vesz példákat, a meghatározásban pedig közli: a szociáldemokrácia erős antikapitalista gyökerekkel (Karl Kautsky, Georgij Plehanov) rendelkező politikai mozgalom, amely a 20. század elejétől a szakszervezetek (munkásmozgalom) társadalmi erejére támaszkodva a burzsoá államon belüli jogkiterjesztés (főként a választójog kiterjesztése – Eduard Bernstein, G. D. H. Cole) útján próbálta azt átalakítani. Először mindezt a világforradalom érdekében, majd később, a második világháború után a „jóléti államok” folyamatos kiszélesítéséért (John Maynard Keynes) tették. A szociáldemokrácia gyakorlati hanyatlását követően eszméi újragondolására a legkomolyabb kísérletet pedig Thomas Piketty tette.

Az azonban egyezményes, hogy sohasem a nemzetileg definiált dolgozók jogszűkítésére épültek fel ezek a mozgalmak: ez ugyanis a posztfasizmus fő elve (TGM).

Az európai marxizmusból kialakuló szociáldemokrácia, vagy a brit chartizmus-labourizmus ezzel szemben hagyományos, százéves formájában mindenkinek új jogokat akart kiharcolni. A szociáldemokrácia számára az „idegen” nem kizárandó, hanem területi és munkahelyi alapon megszervezendő, politikailag aktívvá formálandó, a forradalom szubjektuma volt. Politikai erejét a szervezett munkások autonóm tömegében lelte fel, nem a létező államot akarták átvenni és menedzselni: új államot akartak építeni a régi helyett.

Persze a DK, Momentum, Szikra és a többiek mai értelmezése érthető, ha belegondolunk, hogy a nyugati szociáldemokrata pártok milyen útra léptek: a magukat továbbra is szocdemnek minősítő Olaf Scholz és az SPD, vagy az ugyancsak idegenellenes Sahra Wagenknecht, a széteső francia „szocialisták” helyén megjelenő (és egykori párttag) Emmanuel Macron, az olasz baloldal maradványai között bóklászó Mario Draghi – Matteo Renzi-vonal, és technokratáik, vagy éppen a dán Munkapárt hagyományos értékeit a legdurvább xenofóbiával vegyítő Mette Frederiksen, Sanna Marin háborús lelkesedésben égő finn szocdemjei, a sztrájkok károkozásáról szónokoló, nagy cégek képviselőivel fórumozó brit ellenzéki vezető, Keir Starmer, vagy éppen az egykori izraeli Munkapárt romjain megmaradó, a radikális jobboldali Benjamin Netanjahu kormányától nagyítóval is alig megkülönböztethető izraeli ellenzék mind elhagyta már ezt az utat, Gyurcsányéhoz és árnyékminisztereihez hasonló elvek kedvéért.

Azonban ez ettől még nem lesz szociáldemokrácia. Ha az lenne, a Szlovákiát hamarosan minden bizonnyal ismét a zsebébe gyűrő Robert Fico nem Orbánt és magyarországi politikáját dicsérné fennhangon, hanem Dobrev Klárát és Gyurcsány Ferencet fogadná elvtársi kézfogásokkal. Hiszen ő vezeti a SMER-t, ami szociáldemokrata pártként indult és ami az EP-ben velük politizál egy frakcióban (Szocialisták és Demokraták – Európai Szocialisták Pártja). De nem teszi. Mint ahogy a baloldali politikát lényegében végleg maga mögött hagyó pártokat is csak ritkán, vagy egyáltalán nem érdekli, milyen pártból jön a magyar miniszterelnök. Érdekelné persze, ha internacionalisták lennének mint a klasszikus szociáldemokrácia hívei: ők azonban a „valódi dán”, „valódi angol”, „valódi német” „igazi szlovák” és „igaz finn” dolgozók érdekeiről szónokolnak immár, csakúgy mint a DK a „valódi magyarok” érdekeiről.

Mindennek a mély, történelmi vereség – a munkásmozgalom 20. századi veresége – a fő oka.

Hiszen nem csupán a szociáldemokratákkal történt meg a katasztrófa: az először a Sztálin által meghirdetett „szocializmus egy hazában” elvéhez alkalmazkodó európai kommunista pártok már náluk is hamarabb a széthullás útjára léptek, amikor a Szovjetunió hanyatlása után Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban is egyezségre léptek a nagytőkével.

A brit Munkáspárt meg végül kitalálta a Blair-i „harmadik utat”, ahol a munkásosztály már nem  áll a középpontban. Láthatjuk, hogy ez az egész végül elvezetett a nyugati, hódító háborúk (Irak, Afganisztán, Líbia stb.) lelkes támogatásáig, és egymillió, dühös ember háborúellenes tüntetéséig a munkáspárti kormány ellen. Mostanra pedig ez a hidegháborús izgalom is általánossá vált az európia szocdemeknél is.

Ezek a nyugat-európai pártok azok, amelyek rendre elismétlik: nincs pénz a szegények megsegítésére, nincs pénz, amiből az állami alkalmazottak több bért kaphatnának, nincs pénz arra, hogy a dolgozók 65 éves koruk előtt nyugdíjba menjenek; de a háborús fegyverkezésre és a fegyverszállításra valahogy mindig van éppen elég pénz, mintha ez lenne az egyetlen és utolsó erkölcsi kötelességük.

Az, hogy mindezek után idegenellenesekké is váltak, már nem csupán a szélsőjobboldal nyomására történt, hanem új elveikből következett.

De persze pozitív példák, valódi szociáldemokraták is vannak már, éppen kőhajításnyira a magyar határtól: az osztrák SPÖ új elnöke, Andreas Babler és párttársai, akik megkísérlik végre a valódi szocializmushoz való visszatérést – kompromisszumok nélkül. Nincs egyszerű dolguk, de legalább politikusként viselkednek. Egyik fő céljuk ugyanis pontosan a párt teljes, demokratikus döntéshozatalra való átállítása, sima párttagok és szakszervezeti munkások bevonása szinte mindenbe, ami nélkül eleve életképes szocialista projekt sem létezhet. Ilyet a hazai baloldali populistáknál, baloldaliaknál hiába is keresnénk: a Szikra például kifejezetten nem barátja a demokratikus döntéshozatalnak.

A DK vezetői, tagjai pedig még emlékezhetnek például egy kiváló párttagjukra, a korán elhunyt néhai tévés újságíró Kakuk Györgyre. Alig egy tucat olyan ellenzéki politikus akadt, aki a 2015 utáni, kegyetlen „migránsellenes” konszenzusban is keményen és makacsul kitartott elvei mellett és fáradtságot nem kímélve kampányolt például a 2016-os „migrációs népszavazástól” való távolmaradás mellett is. Sajnos korán meghalt – de legalább nem láthatta pártja közleményét a vendégmunkások numerus claususáról. Ma már minden bizonnyal sem a mai Momentumban, sem a mai LMP-ben, sem pedig más kispártban nem találná már meg ugyanezt az akaratot.

És feltűnő az is, hogy egyetlen párt van a hivatalos ellenzékben, amely nem küzd identitásválsággal, amely nem érez késztetést, hogy definiálja önmagát, amelynek a tagjai tudják, kik ők és mit akarnak, és akik nyilván érzik, hogy a nemzetközi szelek immár Németországtól Kanadáig a lagymatag „szocdem” és „liberális” pártok rövid időszaka után újra nekik kedveznek: ez a Mi Hazánk. Orbánhoz hasonlóan Toroczkai László pártja köszöni, jól elvan, úsznak a kortárs Európa szennyében, mint hal a vízben, és 20. századi elődeikhez hasonlóan várják, hogy eljöjjön végül az ő idejük.

Mi lenne, ha a baloldal felfedezése még azelőtt megtörténne, hogy tényleg eljön ez az idő?