Beszédet tartott Orbán Viktor a Tranzit Fesztiválon. A legnagyobb sajtóvisszhangot az váltotta ki, hogy az immáron több mint tíz éve uralkodó miniszterelnök még további tíz évre tervez. Nem meglepő.

Ahogy azt Orbán Viktor is érzékeltette a beszélgetésen, az ellenzék súlytalan és előreláthatólag az is marad. Ezzel még az ellenzék szavazói is egyet kell, hogy értsenek. Épp ezért különösen érthetetlen, mi szüksége lehet a hatalomnak Jámbor András meghurcolására, még annak fényében is, hogy a választókerületében nyertes politikus nyilvánvalóan potensebb, mint sorstársai.

Hiába, olyan korszakban élünk, amikor a realitást felülírja a félelem.

Az ellenzékben és kormányon is elterjedtté vált az ellenfél olyannyira vehemens eltiprása, megalázása, ami már puszta hatalomtechnikai szempontból is indokolatlan.

Vegyük pl. az újpesti DK esetét, amely nemrégiben középen kartámlával kettéosztott, „hajléktalanellenes” padokat rendelt a felújított Főtérre. Természetesen az égvilágon senkit se érdekeltek volna ezek a padok, amelyekhez hasonlókat nap mint nap láthatunk Budapest minden kerületében, ha nem indult volna durva és zabolátlan lejáratókampány a Kutyapárt pártigazgatója és újpesti politikusa ellen egyetlen óvatlan Facebook-poszt miatt, amely szóvá tette a padok „hajléktalanellenes” jellegét. Ez már az országos sajtó figyelmét is felkeltette, és így egy ország tudhatta meg, milyen padok lesznek Újpest Főterén.

Pedig a tizenkét éve hatalmon kívüli ellenzék számára az egyetlen eszköz a „prefiguratív politika” lehetne, amellyel kis léptékben közvetíthetnék, hogyan viselkednének nagy léptékben, vagyis hatalomban. Az egykori SPD-ben (Németország Szociáldemokrata Pártja) erre szolgáltak a szakszervezetek, amelyeknek több tagjuk volt, mint magának a pártnak. Bár a század végére ezek a szakszervezetek bürokratizálódtak, és ezért elszakadtak a társadalmi bázisuktól, a proletariátustól, amint azt Rosa Luxemburg is észrevételezte a Tömegsztrájkban, addig is legalább képesek voltak létrehozni egy olyan „proletár enklávét”, amely lehetővé tette, hogy Bismarck szocialistaellenes törvényei alatt is létre tudjon jönni a szocialista ellenhatalom. Magyarországon, ahol a Kádár-rendszerben az államba integrálták a szakszervezeteket, hatványozottan igaz az a probléma, hogy a szakszervezeteknek nincsen talapzata, csak felső vezetése. Ez a felső vezetés néha-néha megpróbálja mobilizálni fennmaradó bázisát, de legtöbbször túl későn és épp ezért egyre kevesebb sikerrel.

A prefiguratív politikának még számtalan eszköze lehetne a szakszervezeteken kívül, amelynek ugyanúgy megvannak a maga korlátai mint a parlamenti politizálásnak. Viszont egyelőre nem látni ilyesfajta törekvéseket, sőt, kisebb-nagyobb egyetértés látszik kialakulni abban, hogy a Fidesszel szemben fideszes módszerekkel kell harcolni. Az ellenzéki vita jelenleg abban áll, hogy ügyek mentén kell-e politizálni, orbánozni kell, vagy ügyek mentén orbánozni? Az igazán izgalmas kérdés viszont az lenne, hogy mit ellenez az ellenzék? Van-e rendszerszintű kritikája, amely mellett hosszútávon is képes kitartani, politikai széljárástól függetlenül?

Orbán egy focis hasonlattal érzékeltette, hogy az ellenzék – ironikus módon G. Fodor Gábor tanácsához illően – a pillanatot próbálja uralni, és nem gondolkodik előre: „Az amatőrök rávetik magukat a labdára, és összerugdossák egymást, a profik oda mozognak, ahol a labda lesz. Ez a különbség kormány és ellenzék között.”

A migrációs válság és Ukrajna megmutatta, hogy „a labda” a jövőben az ellenzék által leginkább hanyagolt területen, a külpolitikában lesz.

A globális válságok a közeljövőben is be fognak gyűrűzni az országba, és a politikai aktorokon fog múlni, miként csapódik majd le a külpolitika a belpolitikában. Sajnos az elmúlt tizenkét évben külpolitikai ügyekben szinte kivétel nélkül később kapcsolt az ellenzék, mint a kormány, ha kapcsolt végül egyáltalán. Persze ez nem teljesen véletlen. Az atlantizmus népszerűtlen Magyarországon, és mivel sokszor joggal az, szerény vigasz a szavazóknak, hogy az orbánizmus-putyinizmus még rosszabb.

Orbán Viktor tehát több tekintetben is jól látja az ellenzék vereségeinek okait. Tegyük hozzá, ez nem nagy bravúr, s mellesleg ő sem bűntelen abban, hogy idáig butult a közbeszéd. Furcsamód viszont, azt is gondolja a miniszterelnök, hogy a ‘68-as baloldalnak igaza volt abban, hogy a nyelvet kell uralni, s ezért ő is sztárolja a kultúraelméletéről híres olasz kommunistát, Antonio Gramscit.

A marxista kultúrelméletek, mint Gramsci hegemónia-elmélete is, úgy tartják, hogy a kultúra a materiális viszonyok tükröződése, bár a viszony nem egyirányú: a felépítményen keresztül a materiális viszonyokra is vissza lehet hatni. Tehát a termelési és anyagi viszonyokhoz (alaphoz) társított kulturális viszonyok (felépítmény) kölcsönös viszonyban vannak egymással. A kortárs jobb- és baloldal számára azonban a kultúra nem pusztán tükör, hanem maga a valóság. Lásd, ha Oroszország háborút indít Ukrajna ellen, azért az orosz imperialista kultúra a hibás, nem Oroszország belső gazdasági ellentmondásai, az orosz kultúrát ezért üldözni kell. Ijesztő, mennyire közkeletűvé vált ez a fajta gondolkodásmód.

A kulturális hegemóniáról elmélkedő Gramsci kétségtelenül azért lett korunk egyik legünnepeltebb gondolkodója, jobb- és baloldaltól függetlenül, mert ma már mindkét oldalt elsősorban inkább a felépítmény és annak részei érdeklik, úgy mint a nyelv, a kultúra, az ideológia, vagy mostanság divatos szóval a „narratíva”. Egykoron az újbaloldal a felépítményt elhanyagoló, az „alapot” abszolutizáló sztálinista vulgármaterializmus ellenében fedezte fel a felépítmény jelentőségét. A vulgármaterializmussal szembeni újbaloldali ellenszenv viszont idővel az alap teljes elhagyásához vezetett.

Ez termékeny talajt biztosít a jobboldalnak, amely bármilyen cikkcakkot hajlandó leírni a hatalomban maradás érdekében, a cikkcakkokat pedig utólagosan marketingeli, „uralja a narratívát”.

A baloldal feladata az lenne, hogy átlásson a felépítményen, felismerje és elemezze az alapban még mindig létező tőke-munka konfliktusokat, és a felszínre hozza a dolgozókban lappangó tudást arról, hogy az osztályhelyzet meghatározóbb az etnikai, szexuális és egyéb megkülönböztető jegyeknél.

A baloldalnak tehát a valóságot kellene uralnia, nem a narratívát, és ezért a tényekben is a „negativitást” kellene meglátnia. Vagyis azt, hogy mi felé mutatnak a tények, s nem azt, hogy az adott pillanatot kimerevítve milyen képet mutatnak. Erre a jelenlegi kampánystratégiákban leginkább meghatározó eszközök, az adatpolitizálás és a narratívauralás alkalmatlanok.