Tavaly júniusban úgy tűnt, hogy az őslakos mozgalmak kezében lehet a baloldal visszatérésének kulcsa Ecuadorban, ahogy az is látszott, hogy inog a jobboldali Guillermo Lasso elnöki széke. Már akkor érezhető volt, hogy  az államfőnek rövid távon még komoly fejtörést okozhatnak az andoki ország mélyülő társadalmi-gazdasági problémái, és a vele  szemben egyre növekvő elégedetlenség is. E folyamatok idén májusban értek be végérvényesen, amikor is Lasso – bukásának biztos tudatában – úgy döntött, előre menekül: az elnök feloszlatta az ecuadori törvényhozást, és előrehozott választások kiírását jelentette be, amelyek időpontját a Nemzeti Választási Tanács augusztus 20-ára tűzte ki.

A most vasárnap esedékes elnöki és törvényhozási választások alig több mint két éven belül immár másodszorra kínálnak lehetőséget az ecuadori baloldal számára, hogy a korábban nagy sikerrel kormányzó Rafael Correa (2007-2017) elnöksége után ténylegesen visszatérjen a hatalomba. Az  előrejelzések szerint a belgiumi száműzetésben élő volt államfő által alapított politikai formáció, a Revolución Ciudadana (Állampolgári Forradalom, RC) és annak elnökjelöltje, Luisa González számít pillanatnyilag a legesélyesebb indulónak. Azonban a baloldal győzelme – miként azt a 2021-es választások egyszer már megmutatták – nem vehető készpénznek a 17 millió lakost számláló Ecuadorban.

Mielőtt azonban rátérnénk az utóbbi években egyre súlyosabb erőszakhullámba süllyedő ország jelenlegi helyzetére, és magára a vasárnapi megmérettetésre, mindenképpen érdemes áttekinteni, hogy miként is jutottunk el Guillermo Lasso elnök bukásáig s az új választásokig.

A helyi választásokon aratott baloldali sikertől a „kölcsönös halálig”

A 2022. júniusi demonstrációk után az idén februári helyi választások jelentették a következő szöget Lasso koporsójába. Az elnök pártja, a CREO (Creando Oportunidades, azaz Lehetőségeket Teremteni, de a mozaikszó jelentése önmagában ‘hiszek, teremtek’) és a teljes ecuadori jobboldal egyaránt komoly vereséget könyvelhetett el, miután mind városi, mind tartományi szinten jelentős győzelmeket aratott felettük a Correa exelnök irányvonalát követő, correísta baloldal. Az RC jelöltjei nagyjából hatvan helyen nyerték el a polgármesteri pozíciót, elhódítva Ecuador két legnagyobb városát is: egyfelől magát a fővárost, Quitót, másfelől a tengerparti Guayaquilt (utóbbiban megtörve a Keresztényszociális Párt három évtizedes dominanciáját).

Hasonló baloldali sikerek születtek a kormányzóválasztások esetében is: a correísták a 24 ecuadori tartomány közül 9-ben szerezték meg a kormányzói széket, amelynek jelentőséget növeli, hogy az elnyert tartományokban koncentrálódik az ország lakosságának kb. 70%-a. Ráadásul a Lasso által kezdeményezett nyolc alkotmánymódosító javaslatot is elutasították az állampolgárok a helyi választásokkal párhuzamosan megtartott népszavazáson.

Az év eleji események tehát rámutattak, hogy a correísta mozgalom az elmúlt évek kudarcai és nehézségei ellenére még mindig a legnagyobb és legjelentősebb támogatottsággal bíró politikai erő az andoki országban. Ahogyan ekkorra már az is nyilvánvaló vált, hogy Guillermo Lasso hivatalban töltött hónapjai meg vannak számlálva.

Az utolsó szög azonban abba a bizonyos koporsóba végül nem az utcákról, hanem az ecuadori törvényhozó testület, a Nemzetgyűlés felől érkezett. Az ellenzéki képviselők májusban egy éven belül másodjára kezdeményeztek alkotmányos vádeljárást (impeachment)az elnökkel szemben. Ebben arra hivatkoztak, hogy bár Lassónak tudomása volt egy, a Flota Petrolera Ecuatoriana állami olajszállító vállalatot és az Amazonas Tankers nevű magáncéget érintő sikkasztási ügyletről (mely becslések szerint több millió dollárral károsította meg az országot), az államfő mégsem lépett közbe, és nem tett semmit a két vállalat közti szerződés felfüggesztése érdekében.

Ugyan Guillermo Lasso tagadta a vádakat, és az elmozdítását kezdeményező képviselők sem tudtak teljes mértékig meggyőző bizonyítékokat felmutatni, nyilvánvaló vált, hogy az elnök körül elfogyott a levegő. 2021-es hivatalba lépése óta Lasso neoliberális receptje képtelen volt orvosolni Ecuador mélyülő társadalmi és gazdasági válságát, illetve a közbiztonsági krízist és az elszabaduló erőszakot. A tavalyi tiltakozások és az idei helyi választások pedig támogatottságát is végképp aláásták: a felmérések szerint ekkorra mindössze a választók 10-15%-ának támogatását tudhatta maga mögött.

Miután egyértelmű lett, hogy a 137 fős Nemzetgyűlésben össze fog gyűlni a kellő számú szavazat az elnök elmozdításához, Lasso végül „megelőzte” a törvényhozást, és a 2008-as, még Rafael Correa idején született alkotmány 148. cikkelyében szereplő muerte cruzada, azaz a „kölcsönös halál” eszközéhez nyúlt.

E mechanizmus értelmében az elnök feloszlatja a Nemzetgyűlést, egyúttal saját megbízatásának is véget vetve, ugyanakkor a leköszönő államfő még legfeljebb fél évig, az új elnök és törvényhozás megválasztásáig rendeleti úton kormányozhat az alkotmánybíróság ellenőrzése mellett. A döntést Guillermo Lasso a „politikai válság feloldásának” szándékával indokolta, majd később, látva saját és pártja támogatottságának összeomlását, jelezte, hogy pártjával nem vesz részt az időközben augusztus 20-ra kiírt választásokon.

Korábban nem látott méreteket öltő erőszak és egy meggyilkolt elnökjelölt

A vasárnapi voksoláson jelen állás szerint nyolc jelölt mérkőzik meg egymással az elnöki székért, s bárki is kerül ki győztesen a megmérettetésből, rendkívül nehéz feladat elé néz.

Ecuadort a csökkenő olajárak  miatt, lévén a kőolaj az ország fő exportterméke, már a 2010-es évek második fele óta lassuló gazdaság jellemezte, e helyzeten pedig a koronavírus-járvány, illetve a Lenín Moreno (2017-2021) és Guillermo Lasso elnökök alatt folytatott neoliberális gazdaságpolitika csak tovább rontott. A szociális kiadások visszavágása, a közszolgáltatások színvonalának romlása, a megélhetési költségek emelkedése, a munkalehetőségek hiánya és a korrupció eredményeként a Correa-éra óta ismét jelentős növekedésnek indultak a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység.

A gazdasági és szociális nehézségek mellett azonban az utóbbi években egy olyan probléma is felütötte a fejét, amely Ecuadorban sokáig nem, vagy a régióhoz képest kevésbé volt jellemző: a kábítószerkereskedelem és szervezett bűnözés okozta utcai erőszak, azzal együtt pedig a közbiztonság drasztikus mértékű romlása.

Az országot az elmúlt évtizedben Chile után Latin-Amerika második legbiztonságosabb államaként tartották számon: a 100 ezer főre vetített emberölések száma a 2011-es tizenöthöz képest 2017-re lecsökkent mindössze ötre, ami régiós viszonylatban kiemelkedőnek számít, sokan pedig már-már az ecuadori vezetés erőszakos bűncselekmények feletti győzelméről beszéltek.

Ám 2020-tól mindez gyökeresen megváltozott: 2022-re a 100 ezer lakosra vetített emberölések száma huszonötre ugrott (ami Ecuadort olyan országok szintjére helyezte vissza, mint Mexikó vagy Brazília), míg a gyilkosságok száma a tavalyi év során átlépte a 3500-at. Guayaquilt pedig, amely tengerparti elhelyezkedése és kereskedelmi jelentősége miatt a drogcsempészetnek is fontos csomópontja, mára a világ 25 legveszélyesebb városa között tartják számon.

Az erőszak ilyen szintű elszabadulása több okra vezethető vissza. Ahogy az a fenti adatokból kitűnik, a baloldali Rafael Correa 2007 és 2017 közti elnöksége alatt számottevően javult a közbiztonság, és visszaszorult az erőszakos bűncselekmények száma, ami nem kis részben ezen időszak sikeres szociálpolitikai intézkedéseinek és reformjainak volt köszönhető (pl. igazságügyi minisztérium felállítása, a közbiztonságra és bűnmegelőzésre szánt források megduplázása).

Bár a Correa-kormányzat ezzel együtt követett el hibákat is (pl. kikötők és repterek koncesszióba adása magánszereplőknek, ami gyengítette az állami ellenőrzést e területeken), az igazi problémák a Moreno- és Lasso-érával kezdődtek. Lenín Moreno kormányzása alatt felszámolták az igazságügyi minisztériumot, átszervezéseket hajtottak végre az igazságszolgáltatásban és a büntetés-végrehajtásban, és jelentősen megvágták az állami (köztük a bűnmegelőzésre fordított) kiadásokat. Utóbbi Guillermo Lasso regnálása alatt is folytatódott, annak ellenére, hogy ezen elhibázott neoliberális politika negatív következményei egyre láthatóbbá váltak.

A kábítószerkereskedelem bizonyos mértékben régóta jelen volt Ecuadorban, lévén, hogy az andoki ország bejáratott útvonala a Peruban és Kolumbiában előállított, majd onnan többnyire az USA-ba és Európába exportált kokainszállítmányoknak. Azonban a 2017-től folyamatosan alulfinanszírozott, s így hatékonytalanná váló állami intézményrendszer, valamint a kolumbiai kormánnyal 2016-ban békét kötő és a térségbeli drogkereskedelemben hosszú ideig ,,stabilizáló szerepet” betöltő Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőknek (FARC) a képből való kilépése jelentős „hatalmi űrt” hozott létre. Ezt az űrt a sokáig engedékeny vízumszabályozások, a dollárosított gazdaság (2000 óta hivatalos pénznem a dollár) és a növekvő, a fiatal korosztályokat hatványozottan érintő szegénység teremtette „kedvező körülmények” hatására a drogkartellek és szervezett bűnbandák kezdték el betölteni.

Mindez többek között oda vezetett, hogy ma Ecuadorban a legnagyobb mexikói drogkartellek közül kettő is, a Sinaloa és a Jalisco Nueva Generación folytatnak harcot a kábítószerelosztás és -kereskedelem feletti kontroll érdekében. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy az utóbbi időben mind aktívabban van jelen az andoki országban az albán maffia is, amely szintén kihasítana magának egy szeletet a drogkereskedelem tortájából. Az idei év első felében olyan hírek is napvilágot láttak, miszerint az albán bűnszervezetek már az ecuadori kormányzat legfelsőbb köreivel is kapcsolatokat alakítottak ki, köztük például Lasso sógorának, Danilo Carrerának a közeli munkatársaival.

A kábítószerüzlet feletti rivalizálás, a szervezett bűnbandák egymás elleni küzdelme és a rendvédelmi szervek berkeiben burjánzó korrupció eredményeként mindennapossá váltak a nyílt utcán elkövetett erőszakos bűncselekmények, leszámolások és kivégzések. A börtönökben a leginkább kétségbeejtő a helyzet:

a 2017 óta tartó neoliberális időszak eredményeként az ecuadori állam lényegében teljesen elvesztette az irányítást a büntetés-végrehajtási intézetei felett, amelyek így a különböző bűnszervezetek tevékenységének és egymással folytatott harcainak színterei lettek. Az elmúlt két évben folyamatosak voltak a börtönlázadások is, ezek során 2021 óta már több mint 400 fogvatartottat gyilkoltak meg.

Az általános erőszakhullám az elnökválasztás kampányában is megmutatkozott. Kevesebb mint két héttel a voksolás előtt, augusztus 9-én a korábban képviselőként és újságíróként dolgozó elnökjelöltet, az 59 éves Fernando Villavicenciót a fővárosban megtartott kampányrendezvényét követően lelőtték. A centrista Movimiento Construye színeiben induló Villavicencio az évek során főként az ecuadori állami olajvállalat, a Petroecuador körüli korrupciós ügyekkel foglalkozott, és jelentős kritikusa volt Rafael Correa elnöknek, akivel szemben szintén számos korrupciós vádat fogalmazott meg.

A gyilkosság pontos indítékai még tisztázatlanok, egyelőre annyit lehet tudni, hogy Villavicencio már a merényletet megelőzően kapott halálos fenyegetéseket, melyekről a hatóságokat is értesítette. A meggyilkolt elnökjelölt a Los Choneros nevű bűnbandát vezető Adolfo ‘Fito’ Maciast sejtette emögött, aki jelenleg 34 éves börtönbüntetését tölti, s akit a merénylet után néhány nappal a rendőrség átszállított egy fokozott biztonságú börtönbe.

Villavicencio változóan szerepelt a különböző közvélemény-kutatásokban, volt, ahol a második legerősebb jelöltnek mérték, de olyan is, ahol a középmezőnybe várták, így nem tudni biztosan, hogy bejutott volna-e a legtöbb szavazatot kapó két jelölttel esetlegesen megrendezendő második fordulóba. Halála viszont jól szemlélteti, hogy milyen méreteket is ölt Ecuadorban ma az erőszak. Sőt, annak fényében, hogy az anticorreísta és inkább jobbközép beállítottságú Villavicencio javarészt korrupcióellenességgel és a szervezett bűnözés elleni fellépéssel kampányolt, a vele szemben elkövetett merénylet akár egyfajta „üzenetként” is szolgálhatott a többi – az elnökségre reális eséllyel pályázó – jelöltnek.

A baloldal újabb esélye és a lehetséges buktatók

A 2017 után egymást követő két, neoliberális politikát folytató elnök alatt elharapódzó politikai, gazdasági, szociális és biztonsági krízis, valamint a februári helyi választásokon aratott siker elvben jó lehetőséget kínálhatnak arra, hogy a 2021-es választásokon elszalasztott esély után az ecuadori baloldal most valóban visszatérjen a hatalomba. Bár az utóbbi két hónapban a közvélemény-kutatások rendre igen eltérő képet mutattak az egyes elnökjelöltek támogatottságát illetően, így is valamennyi felmérés következetesen a correísta mozgalmat képviselő Revolución Ciudadana színeiben induló Luisa Gonzálezt hozta ki favoritként (többnyire jelentős előnnyel a második helyezettekhez képest).

Mindez ugyanakkor még közel sem garantálja a baloldal győzelmét, mivel az ecuadori választások esetében egy jelölt akkor nyerhet már az első fordulóban, ha átlépi az 50%-os szavazatarányt, vagy ha megszerzi a voksok legalább 40%-át, és minimum 10%-os előnyre tesz szert a második helyezettel szemben. Ha ez nem történik meg, akkor október 15-én második fordulóra kerül sor a két legtöbb szavazatot kapott induló között. Emlékezetes, hogy 2021-ben az akkori baloldali jelölt, Andrés Arauz szocialista közgazdász (aki ezúttal Luisa Gonzálezzel közösen indul alelnökjelöltként) könnyedén nyerte meg a voksolás első fordulóját, ám nem sikerült szert tennie a szükséges előnyre, a második fordulóban pedig meglepetésre kikapott Lassótól.

A most 45 éves Luisa González 2021 óta a Csendes-óceán partján fekvő Manabí tartomány egyik nemzetgyűlési képviselője volt, megválasztása esetén ő lehetne Ecuador első női elnöke. Már Rafael Correa elnöksége idején a correísta mozgalom „kötelékébe” tartozott,  kormányzati tisztségeket is betöltve ekkoriban (pl. a Turisztikai Minisztériumban). Az RC elnökjelöltjeként az elmúlt másfél hónapban rendre Correa szilárd szövetségeseként pozícionálta magát, és többször is arról beszélt, hogy a volt elnök lesz az „elsődleges tanácsadója”.

González főbb választási ígéreteit tekintve is leginkább a 2007 és 2017 közti időszakhoz nyúl vissza. Programjában a három legfontosabb szempontot a közbiztonság helyreállítása, a munkalehetőségek teremtése és a közszolgáltatások (pl. oktatás, egészségügy) színvonalának javítása jelentik, mely célok mindenképp magukban hordozzák az állami gazdasági szerepvállalást és a szociális kiadások újbóli növelését.

Utóbbiak kapcsán fontos megemlíteni, hogy az RC választási programja célul tűzi ki az ország „újraintézményesítését” és egy alkotmányozó gyűlés összehívását is. E törekvések jó eséllyel a correísták azon szándékát tükrözik, hogy megreformálják a mostani állami intézményrendszert, amelyben annak alulfinanszírozottsága és a szervezett bűnözéssel, illetve erőszakkal szembeni látható tehetetlensége miatt érezhetően megcsappant az ecuadoriak bizalma az utóbbi években. Elég csak arra gondolni, hogy a legutolsó felmérések szerint a potenciális szavazók csaknem 17 százaléka egyik jelöltet sem tervezi támogatni a vasárnapi voksoláson.

Egyelőre azonban kétséges, hogy Luisa González már az első fordulóban döntő győzelmet arat-e, így sok múlhat azon, hogy ki fut be a második helyre, azaz kivel kell az RC jelöltjének egy esetleges második fordulóban megmérkőznie. A konzervatív és centrista szavazatokért sokáig három fontosabb induló versengett: az időközben meggyilkolt Villavicencio, a főként a guayaquili pénzügyi elitet képviselő, jobbközép-centrista beállítottságú és Lenín Moreno alatt 2020-ig az alelnöki posztot is betöltő Otto Sonnenholzner, valamint a markánsabban jobboldali vállalkozó és korábbi zsoldos, Jan Topic.

Kérdés, hogy Villavicencio halála átrendezi-e az eddig inkább töredezett jobboldali térfelet. Az egykori újságíró jelöltségét ugyan pártja döntése értelmében egy másik jelölt vette át, nem zárható ki, hogy innen a szavazók egy része átpártol egy másik jobboldali jelölthöz.

González számára a lényegesen könnyebb ellenfél Otto Sonnenholzner lenne októberben, lévén, hogy a választók minden bizonnyal kisebb eséllyel voksolnának egy olyan jelöltre, akinek az elnöksége előreláthatóan nem hozna érdemi változást az előző két neoliberális kormányzathoz képest. Ennél valószínűbbnek tűnik, hogy a Villavicencio elleni merénylet a rendpárti Jan Topicot erősíti meg, aki a katonai múlttal rendelkező ,,erős emberként” kemény fellépést ígér a bűnszervezetekkel és az erőszakos bűncselekményekkel szemben, ez pedig okozhat még fejtörést az RC-nek. Nem volna ugyanis szerencsés, ha a baloldalnak a rendpárti retorikában kellene megpróbálnia rálicitálni a jobboldalra.

Maga Luisa González is a kezdetektől fogva szigorú intézkedéseket ígér az ecuadori emberek védelme érdekében, amit választók a jelen helyzetben valamennyi jelölttől el is várnak. Ám

a rendvédelmi eszközök önmagukban csak tüneti kezelésként szolgálnak, főleg, ha az erőszak és a bűnözés mögött olyan problémák húzódnak meg, mint a diszfunkcionális állami intézményrendszer, az anyagi kiszolgáltatottság vagy a megélhetési lehetőségek hiánya.

Gonzálezéknek mindenképpen utóbbiakra kell koncentrálniuk.

A jobboldalnál is meghatározóbb szereppel bírhat ugyanakkor a választás kimenetelében  a nagyjából 1 millió főt számláló őslakosság, illetve az a Yaku Pérez, aki 2021-ben kevesebb mint 1%-kal végzett a harmadik helyen Lasso mögött, lecsúszva így a második fordulóról. Mint utóbb kiderült, ez az eredmény egyúttal Andrés Arauz győzelmi esélyeit is megpecsételte, mivel az őslakos származású Yaku Pérezt támogatók a második fordulóban vagy egyáltalán nem szavaztak, vagy egyenesen Lassóra voksoltak az akkori correísta jelölttel szemben. Ennek okai főként az andoki országbeli indián szervezetek és mozgalmak – elsősorban az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek Konföderációja (CONAIE) és annak politikai szárnya, a Pachakutik –, valamint a correísta baloldal közti konfliktusos viszonyban keresendők.

A Rafael Correa idején domináns extraktivista (vagyis a nyersanyagok kitermelésére és értékesítésére épülő) gazdaságpolitika környezetromboló hatásai, s az ezt elutasító őslakos szervezetek ellen nem ritkán autoriter eszközökkel történő fellépés egy olyan örökség, amely továbbra is negatívan határozza meg az ecuadori baloldal és az andoki ország őslakosságának kapcsolatát.

Yaku Pérez – aki csaknem másfél évtizede küzd a vizek védelméért, illetve a bányászat és az olajkitermelés ellen – a most vasárnapi voksoláson újfent megméretteti magát a Claro que se puede (kb. ‘Persze, hogy lehetséges’) nevű koalíció élén, emellett ismét beállt mögé – egy átmeneti belső vitát követően – a Pachakutik is. Programjában egy posztextraktivista és fenntartható, ökológiai szempontok mentén kialakított gazdasági modellt képzel el, továbbá nagy hangsúlyt helyez az őslakos közösségek és az Ecuador amazóniai területein elhelyezkedő Yasuní Nemzeti Park védelmére. (Utóbbi kapcsán ugyanis a mostani választásokkal párhuzamosan egy népszavazásra is sor kerül, amelynek során az ecuadoriak arról dönthetnek, hogy folytatódjon-e a jövőben az olajfeltárás és -kitermelés a nemzeti park területén.)

Yaku Pérez indulása és az őslakossággal meglévő terhelt viszony azonban másodszorra is könnyen a correísták Achilles-sarkának bizonyulhat. Ha Pérez megszerezné a második helyet González mögött, úgy igen érdekes második forduló elé néznénk, ahonnak kiszorulnának a neoliberális/jobboldali erők. Ellenkező esetben viszont – 2021-hez hasonlóan – reális veszély a baloldal számára, hogy az anticorreísta Yaku Pérez és az őt támogató őslakos csoportok nem állnak be Gonzálezék mögé a második fordulóban, ami megint csak egy neoliberális/jobboldali jelöltet hozna helyzetbe.

E téren tehát

komoly mulasztásnak tekinthető, hogy 2021 óta – de minimum az őslakosság tavaly júniusi tiltakozásokban játszott szerepe után – nem történt érdemi kísérlet a neoliberalizmust elutasító társadalmi erők kibékítésére, vagy akár egy közös szövetségbe tömörítésére.

Összegzésként elmondható, hogy bár a vasárnapi ecuadori választások első fordulójában kétségkívül Luisa González és az RC a favorit, a correísták győzelme nincs kőbe vésve.

A rendpárti jobboldal, Yaku Pérez szereplése és a lehetséges második forduló még tartogathatnak kellemetlen meglepetéseket a baloldal számára. Gonzálezékre ráadásul egy sikeres választás után várna csak az igazán nagy feladat: hozzákezdeni programjuk megvalósításához, és megfelelő válaszokat kínálni az Ecuadort napjainkban sújtó komplex, többdimenziós válságra.

S miután az ország törvényei szerint a mostani voksoláson győztes politikai erő csupán Guillermo Lasso eredeti mandátumának végéig, 2025-ig kap felhatalmazást a kormányzásra, így a correístáknak igen kevés idejük van, hogy a következő választásokig konkrét eredményeket mutassanak fel, ha nem akarják, hogy a baloldali visszatérés csupán kérészéletű legyen.