Tavasszal mutatták be, de néhány mozi jelenleg is műsorán tartja az utóbbi évek minden kétséget kizáróan egyik megrendítőbb magyar filmjét, a Hat hetet. Egy várandós, gyermekének életet adó, majd a kicsit örökbefogadó szülők gondjára bízó fiatal lány (Zsófi) története kapcsán egy általános ajánlóban azt olvashatjuk, hogy az alkotásban az előbbi folyamattal járó „fizikai és érzelmi hullámvasutat” látjuk viszont. Annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedben rendkívüli érdeklődés mutatkozik az önismereti (szak)irodalom iránt, az idézet mégiscsak jellemző. Mármint jellemző érzéketlenség. Ami az ajánlóban ugyanis elnagyolt leegyszerűsítés, az Szakonyi Noémi Veronika munkájában érzelmi sebekkel, fájdalmakkal és majd (felnőttkori) kötődési zavarokkal járó egzisztenciális helyzet. Ebben pedig nem csak a főszereplő és családi környezete vannak, hanem sok millió magyar is.

Írom ezt annak ellenére, hogy meglehet, sokan vannak, akik azt gondolják, ez nem az ő történetük. És könnyen lehet, hogy ebben tévednek.

Ez a film ugyanis mindazoké, akiknek a gyerekkori fényképeiket nézegetve megfeszül a hasfaluk, mintha egy karikát nyeltek volna le.

Magukra ismernek azok, akik felnőttként sem találják a könnyedség-érzését, akik a nyugalmat rövid időre megtalálva is, folyamatos érzelmi készenlétben állnak. Azok filmje is, akik gyermekként úgy érezték, (érzéseikkel) egyedül vannak a világon, és ez az egyedüllétük felnőtt nőként és férfiként sem oldódott, hiába van mellettük társ vagy közösség.

Zsófinak hat hét áll rendelkezésre arra, hogy az örökbe adásra vonatkozó döntést megváltoztassa, de a 90 perces filmidő túlmutat ezen, abból egy évek óta fennálló mentálisan sérülékeny és alkoholhasználati zavarokkal („alkoholbeteg”) küzdő anyának (Bea), illetve lányának (lányainak) a viszonyát is megismerhetjük. Az, hogy a tárgyalt ajánló az „érzelmi hullámvasút” kifejezésével írta le ezt a családi rendszert, szemlélteti is, hogy kifelé mennyire nem elbeszéltek a függőséggel és a mentális sérülékenységgel kapcsolatos tapasztalatok (utóbbiról, illetve kapcsolatáról bővebben például itt), továbbá hogy a nyilvánosság jelentős részében is a leegyszerűsítéstől a társadalmi közöny „érvényesítéséig” terjed az interpretációs horizont.

A filmben a fiatal felnőtt – érettségi előtt álló Zsófi – és az alkoholbeteg, mentális zavarokkal küzdő anya kapcsolata döntő annak megértéséhez, hogy előbbi hogyan (nem) viszonyul leendő gyermekéhez, illetve dolgozza fel (azaz hasítja le) magában saját családjának viszonyrendszerét a tabusítástól kezdve a szégyen megéléséig. Az anya mentális betegsége – mint általában a valóságban – ugyanis családi és társadalmi titkok formájában hordozódik (az ismert „nem beszélünk róla” gyakorlat). Ez a titok és mindannak tartalma pedig a főszereplőre és húgára nézve is olyan érzelmi következményekkel járnak, amelyek felnőttkorukban is kísérik őket.

A szenvedélybeteg családokra jellemző, a határok és felelősségek egyértelmű kijelölésének hiánya okozta káoszt ugyanis egy gyermek csak elszenvedni tudja, feldolgozni kevéssé – leginkább felnőtt önismereti munka révén nyílik erre lehetősége. Az ilyen diszfunkcionális családokban senki nem tudja érzelmileg megnyugtatóan elrendezni magában, hogy mi folyik otthon, jelen esetben, hogy mi történik az anyával. Bár Zsófi észleli az anya betegségének tüneteit (pl. zugivászat, üres üvegek, részeg állapot, elbocsátás a munkahelyről), de nyílt információközlés híján, azaz az anya és a lánya közötti ki- és megbeszélés hiánya, sőt, annak (le)tiltottsága miatt, nincs számára sem megfelelő megélési és megítélési lehetőség, továbbá az anyához, és saját érzelmi helyzetéhez sincs lehetősége biztonságosan kapcsolódni, közeledni. Így a film egészében Zsófi – akárcsak a testvére – magára vannak hagyva saját tapasztalataikkal és fantáziájukkal, az anya feléjük történő közeledése pedig nem a gyerek, hanem előbbi azonnali érzelmi szükségletei kielégítésének jegyében történik – dacára felnőtt létének pont úgy, ahogyan egy gyerek igényelné, azaz rögtön és leginkább saját magára vonatkoztatva.

Egy gyerek az ehhez hasonló családokban alapvetően kaotikus, sérült, kifelé merev, befelé rugalmatlan családi működést szenved el, melyben az érzelmi működést a szenvedélybeteg családokra jellemző hamis biztonságérzetek dominálják.

Ebben a rendszerben mindenkinek megvan az előbbiekhez „illeszkedő” szerepe. A Hat hétben az örökbefogadást „választó” lány a megmentő szerepet veszi fel. Ez különösen a parentifikációban nyilvánul meg, és a film is szemléletesen ábrázolja, ahogyan a nagyobbik lány a háztartás egyben tartása mellett többek között kisebbik húgának gondozását, annak érzelmi szükségleteinek és igényeinek a „kielégítését” is magára veszi – természetesen az anya helyett, így a kielégítés valóban „tüneti kezelés”, hiszen nem ott és nem az elégíti ki, akinek azt kellene.

Egy további nem kívánatos következménye az ilyen rendszernek, hogy – mint a filmben – a főszereplő az anyai szerep magára vállalásával maga is bevonódik szülője tüneteibe, és nem csak a parentifikációval, hanem az utóbbi részéről „érkező” elhanyagolás és az anya téveszméibe való berántások révén is. A gyerekek ilyenkor már nem a saját érzelmi igényeikre keresnek kielégülést, hanem az adott szülőére, ezzel pedig nem is a saját érzelmi igazságukat élik és képviselik. Másképpen fogalmazva, a mentálisan sérülékeny és függő anya/apa „képein” és érzelmi igényein keresztül tapasztalják meg a világot, sajátítják el az ahhoz való kapcsolódás sémáját. A világ pedig jellemző módon egy fenyegető, minden áron kontrollálni szükséges, veszedelmes (érzelmi) térként van jelen, és így raktározódik el a testükben. A bizonytalanság és bizalmatlanság transzgenerációs módon épül tovább.

Az anya igény-megélésnek egy szemléletes jelenete az a visszatérő kép, amikor is a nagyobbik lány a „körülményeire tekintettel” örökbe kívánja adni gyermekét, az anyja viszont folyamatosan a megtartás mellett „érvel”. Utóbbit azért is tettem idézőjelbe, mert mindez az anya részéről nem adekvát módon kerül kifejtésre, sőt, valójában „érvelése” is hangulat- és érzelemszabályozási zavarokba érkezik meg. Számára lánya leendő gyermeke a magáról való figyelem elterelésének, illetve saját szorongása „kezelésének” eszközeként is értelmezhető. Nehéz képek és felismerés lehet ez, de nem szükséges a filmben megtapasztalt képi és érzelmi megküzdési „gyakorlatok” ilyen intenzitását megtapasztalni ahhoz, hogy el tudjuk gondolni, mennyi család működésének sajátossága ez – például gyermekvállalás- és nevelés(i tanácsok) idején.

Mindezekhez kapcsolódóan a Hat hét egészén végigvonul a kötődés problémája. Ebben a tekintetben is megszólíthat a film szerfüggő szülős családi érintettséggel bírókat, akikre különösen jellemzőek az ambivalens és elkerülő kötődés „rítusai”. Akárcsak az, hogy hasonlóan a film főszereplőjéhez, az alkoholista szülők gyerekére sok más mellett jellemző tud lenni a megmentő szerep, és az ahhoz „adaptálódó” perfekcionizmus – a főszereplő lány utóbbit a sport (pingpong) területén mutatja fel.

Egy szerfüggő családban felnőve az egyén olyan mentális reprezentációkat alakíthat ki magáról, a kötődési személyekről és a külvilágról, amelyek felnőttként aztán elakadásokat eredményezhetnek, és amelyek majd gyermekkorban gyökerező, hiányzó kötődési biztonságára való reflexiót kívánnak meg tőle. Az írás címében a „de hány év” fordulat is ezt kívánja felhangosítani: bár hat hét állt rendelkezésre a főszereplőnek, hogy örökbe adásra vonatkozó döntését megváltoztassa, de év(tizedek)be telhet majd megszakítania a transzgenerációs, nemzedékeken átívelő hatásokat, továbbá, hogy az én-hatékonyságát javítsa, és tehetetlenségérzését megdolgozza.

A filmnek ezen metaüzenete ezért sokak személyes(sé lett) története is. Főszereplője is azt a feladatot kapta az élettől, hogy olyan érzelmi kommunikációs tereket létesítsen magában és maga körül, amelyekben az érzelmi interakciók kölcsönösek, koordináltak, egymásra figyelő folyamatok által állnak elő, és így transzparensek. Könnyű ezt így leírni vagy feladatba adni, sok nekirugaszkodás és megtorpanás, majd újra elindulás után még több (ön)tanulás kell ennek érvényesítéséhez. Nem lehet és nem is kell tökéletesen csinálni, „csak” csinálni kell.

A filmben ennek az új biztonságos térnek még kevéssé látjuk a nyomait, a Hat hét az előbbiek helyett inkább a szabályozatlan, sok esetben az erősebb (a szülő) érdekeinek megfelelő kötődési kapcsolatot mutatja fel, hatalmi kötődést. Nagy kérdése az ilyen rendszerből gyógyulni akaróknak, hogy a gyermekkori elszenvedések feldolgozásával párhuzamosan helyreállítható-e a szülői kötődési kapcsolat, mindenesetre saját életükre nézve egy másfajta, és tudatosabb érzelmi kapcsolódási rendszer kialakításának igenis megvan a lehetősége.

A Hat hét ennek folyamatszerűségében nem ad feloldozást főszereplőjének és a nézőknek – tekintettel arra is, hogy egy diszfunkcionálisan működő család hat hetét látjuk. Ugyanakkor sok, hasonló érintettségű egyén (gyógyulási) élményeinek ismeretében megfogalmazhatjuk, hogy az alkotás másként „olvasása” mégiscsak az értelmes élet megtalálásának és megélésének lehetőségét, illetve reményét erősítheti.

Együttérezhetünk nem csak a lánnyal, hanem kishúgával és anyjával is. S bár a film utolsó képeit nézve nem könnyű felszabadultságot érezni – a gyermekének elvesztésével és saját magányával szembesülő lány jellemző módon vidámparki, azaz gyermeki szórakozásával –, de a Hat hét sokaknak segítség lehet abban, hogy elfogadják magukat és hálásak legyenek (magunknak is), hogy annyi év után is lehetséges megtörni a láncolatot, és saját életet élni.

Sok „hat hét” kell ahhoz, hogy sok szép és értelmes évtizedünk legyen.