Taranto egykor Olaszország, sőt Európa-szerte az ott begyűjtött kagylóról, olajbogyóról, és más mezőgazdasági termékeiről híres, virágzó város volt az olasz csizma sarkán. A ‘60-as évektől ez megváltozott. Az acél- és vegyipar betelepítésével egyre nőtt a levegő, a talaj és a vizek szennyezése, gasztronómiai fővárosból a ‘80-as ‘90-es évekre „dioxin-főváros” vált, ahol szennyezettségük miatt rendszeresen megtiltották a kagyló és más helyi élelmiszerek forgalmazását. A 2010-es évekre Olaszország teljes dioxin-kibocsátásának 93%-a, az ólomszennyezés 67%-a Tarantóban összpontosult.

A szennyezés olyan mértékű, hogy a 2010-es évek elején 20 kilométeres körzetben megtiltották a legelők használatát, 2009-ben pedig 3.000 állat kényszervágását és megsemmisítését rendelték el a hatóságok, dioxin-szennyezettségük miatt. A városban az országos átlagnál 54%-kal magasabb a rákos megbetegedések száma, és 21%-kal a gyermekhalálozásoké. A felelős elsősorban az Ilva acélgyár, az 1960-as évek olasz iparosítási hullámának egyik büszkesége, de más nehéz- és vegyipari üzemek is hozzáteszik a magukét. A szennyezésekről mindenki tud, a hatóságok mégsem képesek hatékonyan fellépni: gazdasági szempontok, a munkahelyek elvesztésétől való félelem, a nagyvállalatok befolyása, politikai csoportok érdekei állnak az eredményes hatósági reakciók útjában.

A büntetések jelképesek, az ellenőrzések felületesek. Mindeközben a szennyezések miatt legalább ezer álláshely szűnt meg a mezőgazdaságban és a turizmusban.

Miért érdekes számunkra Taranto példája? Mert a magyar kormány elszánta magát, hogy az egész országot „tarantóizálja”. A távol-keleti akkumulátorgyárak tömeges idetelepítésével egy olyan gazdasági modell megvalósítása mellett tette le a voksot, amely megfelelő biztosítékok híján nagyon könnyen a Tarantóban megtapasztalt folyamatokat indíthatja be Magyarországon. A körülmények kísértetiesen hasonlóak: politikai akarattal megvalósuló iparfejlesztés, a tiltakozások semmibe vétele, a hatóságok tehetetlensége, az érintett cégek legmagasabb politikai körökig érő kapcsolatai. A magyar kormány állításai, melyek szerint a magyar szabályozás „szigorúbb mint az európai”, és ezt „szigorúan be fogják tartatni”, viccnek is gyengék. A magyar jogszabályok egyszerűen az uniós előírások átültetései, betartásukra pedig semmi remény – erre korábbi tapasztalatainkból következtethetünk.

A levegőszennyezési határértékek rendszeres megszegése miatt 13 éve kötelezettségszegési eljárás folyik Magyarország ellen, legutóbb az Európai Bíróság is elmarasztalta hazánkat, és jóváhagyta az Európai Bizottság által kiszabott büntetéseket. A kormány és a hatóságok a fülük botját sem mozdítják. A magyar zöldhatósági rendszer 20 éve folyamatos leépülésben van. A 2010-es kormányváltást követően a már meggyengült, de még működő hatóságok szisztematikus szétverése is megtörtént, a zöldhatóságok önállóságát megszüntették, olyan vezetőkkel erodálták az intézményeket, mint a doktori címéről, sőt a diplomájáról is hivatalos okiratban hazudozó Tolnai Jánosné dr. Szatmári Katalin, „Tüzépes Katika”, az egykori Országos Környezetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség igazgatója; a területi hatóságokat pedig egyszerűen beolvasztották a fideszes politikusok, pl. Sára Botond vagy Tarnai Richárd alá rendelt Kormányhivatalokba, oppardon, Főispánságokba.

A rendszerben sem pénz, sem kapacitás nincs már, fokozatosan a szakértelem is elfogy, ahogy a hozzáértő munkatársak a másfél évtizednyi reménytelen szélmalomharc, folyamatos pusztulás nyomán elszivárognak a környezetvédelmi igazgatásból.

Ma Magyarországon nincs működő környezetvédelmi intézményrendszer, ami betartathatna bármit, ha valaki mégis kísérletet tenne a környezeti szempontok megemlítésére, akkor pedig példás gyorsasággal bosszút állnak rajta, ahogyan az a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatójával, Kincses Dániellel történt, aki csupán arra figyelmeztetett, hogy a debreceni ivóvízrendszer nincs felkészülve a CATL ottani gyára jelentette jelentős vízigény kielégítésére. Jóformán még pontot sem tett a szakvéleménye végére, amikorra felmentették állásából.

Ez az alulfinanszírozott rendszer kapacitás- és tudásdeficittel küzd, közvetlen politikai nyomás alatt működik.

Semmiféle biztosítékot nem nyújt arra, hogy a kormány központi gazdaságfejlesztési programjának környezeti kockázatait megfelelően felbecsülik, hogy az engedélyeket a kockázatbecslésekkel összhangban, az elővigyázatosság elvét szem előtt tartva adják ki, hogy a szabályok és előírások betartását szorosan nyomon követik, és megsértésük esetén azonnali és visszatartó erejű szankciókat alkalmaznak. Épp ellenkezőleg. A kormányzati állításokkal ellentétben biztosak lehetünk benne, hogy a környezeti kockázatokat és veszélyeket szisztematikusan figyelmen kívül hagyják, vagy alulbecsülik (ahogy a Recsk fölé telepített NER-es andezitbánya esetében); az engedélyek felületesek és bűnösen megengedőek (ahogy pl. a már említett CATL debreceni gyárának vízigényét illetően tapasztalhattuk); az ellenőrzések érintőlegesek (ahogy a Samsung gödi gyára esetében, ahol az ellenőrző kutakat a kutya sem ellenőrzi, sőt van, amit be is temettek); a bírságok pedig nevetségesek (ahogy a bátonyterenyei, rendszeresen baleseteket produkáló gyárnál láthattuk).

Igazából nincs is szükségünk jövőbe látó képességre, hogy pontosan tudjuk, mi várható a környezeti, egészségügyi és biztonsági kockázatokat hordozó akkumulátorgyárak tömeges idetelepülésével. Az elmúlt években a már megvalósult vagy megkezdett beruházások hajszálpontosan megmutatják, mennyit érnek a „hatósági szigort” ígérő Szijjártó Péter vagy Gulyás Gergely szavai.

A Magyarországon tevékenykedő akkumulátoripari cégek, érezve a kormányzati hátszelet maguk mögött, sorozatosan megszegik a legelemibb tájékoztatási, elővigyázatossági, jogszabályi követelményeket is, és ezt akárhányszor megtehetik, hiszen a hatóságok fellépése jelképesnek is alig mondható, a kormány kommunikációs (valamint pénzügyi) támogatását pedig maradéktalanul bírják, a balesetek, környezetszennyezések, lakossági tiltakozások dacára. Az újabb és újabb cégek ebbe a környezetbe érkeznek, ez az irányadó norma a számukra, ezt a működési kultúrát, szabálykövetési gyakorlatot teszik magukévá, hiszen a nagyvonalú engedélyek, a betartatlan szabályok, a filléres büntetések közvetlen profitot eredményeznek számukra.

Magyarország természeti környezetének, lakói egészségének kiárusítása ütemesen zajlik,

az érintettek tiltakozása, rúgkapálása vajmi kevéssé hatja meg a kormányt, amely könyörtelen hatékonysággal erőlteti keresztül zsákutcás gazdaságfejlesztési politikáját.

Pedig Taranto példája az Ilva acélgyárral és más ipari cégekkel tanulságos kéne, hogy legyen, megmutatja, hogy hova vezet, ha elhibázott gazdaságfejlesztési tervek, politikai érdekek elkezdik felülírni a fenntarthatóság, a környezetvédelem és a helyi lakosság érdekeit. A leghangzatosabb szólamokkal, legrózsaszínűbbre festett jövőképekkel is tönkre lehet tenni egy várost – vagy akár egy országot.

Moldova György 1995-ben jelentette meg Magyarország szennybemeneteléről írt riportkötetét, amelyben hazánk természeti környezetének sanyarú állapotáról számolt be. 2023-ból visszanézve az 1995-ös év a magyar környezetvédelem kegyelmi időszakának volt mondható, kiépülő, erősödő környezeti intézményrendszerrel, alapvető jelentőségű jogszabályok elfogadásával (pl. az 1995. évi LIII-as, környezet védelméről szóló törvény), szárba szökkenő civil szférával és számtalan reménnyel. Mára ezek közül talán csak a jogszabályok maradtak – betartatlanul, papíron –, az intézmények, a virágzó civil szféra és legfőképpen a remények régen múltéi. Ha ebbe beletörődünk, Magyarország Taranto sorsára jut. Most még dönthetünk, milyen jövőt szánunk gyerekeinknek, unokáinknak. Hogy a kormány mit kínál nekik, azt látjuk. Az akkumulátor iparág körüli konfliktusok valójában erről szólnak.