A státusztörvény megszavazása jó alkalom arra, hogy megkérdezzük: miért buknak el sorra a különböző kormánnyal kritikus csoportok tiltakozásai? A kormánykritikus közbeszédben rendkívül keveset reflektálunk erre, pedig most már igazán ideje lenne feltenni magunknak ezt a kérdést.

Jellemzően az alábbi két magyarázatot kínálják a kormánnyal kritikus, közélettel foglalkozó politikusok, újságírók, megmondóemberek és tapasztalatom szerint gyakran a hétköznapi emberek is:

1. A magyarok ilyenek, semmi nem érdekli őket, jó nekik ami van. „Birka nemzet vagyunk.”
2. A Fidesz bedarálta a jogállamot, leuralta az államigazgatást, a gazdaságot és a sajtót, ekkora ellenszélben nem lehet nyerni.

Ebben a cikkben egy harmadik választ is szeretnék felkínálni.

A kormánnyal kritikus politikai/civil csoportosulások azért sikertelenek, mert nem végeznek kellően kiterjedt és mélyreható szervező munkát. Másképp megfogalmazva: a kitűzött célok és a csoportok szervezettsége, beágyazottsága és mozgalmi tudása köszönőviszonyban sincsenek egymással. Az az állításom tehát, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek egy jelentős része egy jól működő jogállamban is elbukna.

Mielőtt ezt kifejteném, röviden válaszolok az első két magyarázatra.

1) Véleményem szerint semmilyen nép nem rendeltetett el sem kulturálisan, sem biológiailag ilyen vagy olyan politikai rendszer elviselésére, és erre az egyetemes- és magyar történelem is számtalan példát szolgáltat. Mély meggyőződésem, és utcai aktivistaként tapasztalatom is, hogy az emberek Magyarországon egyáltalán nem közömbösek a közélet kérdései iránt.

2) A NER mindenen áthajtó úthengere valós probléma. Kiterjedt kormányzati propaganda, karaktergyilkosságok, lejáratókampányok, gyűlöletkeltés, a politikai pártok állami finanszírozásának folyamatos csökkentése, civil szervezetek hatósági vegzálása, megfélemlítés, tudatosan épített függőségi viszonyok, kényszerű lojalitás, hallgatás és félelem. A szakszervezetek és a munkajog tudatos korlátozása és bomlasztása. A független állami intézmények beolvasztása és megfosztása vagyonuktól. A gazdaság teljes szektorainak oligarchák és strómanok kezébe helyezése. A rendszerszintű korrupció. A népszavazás intézményének megszüntetése. Az alkotmánybíróság és az ügyészség kiüresítése. Hosszú a lista.

Ezek a problémák valóban nagyon súlyosak.

Azonban ha csak ezekre a külső tényezőkre fókuszálunk, nem tudunk más következtetést levonni, mint hogy Magyarországon 1) semmilyen civil kezdeményezés a kormánnyal szemben nem fog tudni eredményt elérni, 2) választásokon nem lehet leváltani a Fideszt.

Sakk matt? Nem egészen.

Magyarország kormánnyal kritikus részének még mindig óriási erőforrásai vannak. Vannak baloldali, zöld értékek és programok. Még mindig van érdemi eléréssel rendelkező, minőségi és független média. Az akadémiai és tudományos világ szellemi tőkéje rendelkezésre áll – itt rengetegen kritikusak a kormánnyal, ahogy a kulturális és művészeti szférában is. Rengeteg független és ellenzéki önkormányzati képviselő van szerte az országban: teljes önkormányzatokat irányít az ellenzék – köztük szinte egész Budapestet. Működőképes mozgalmak és civil csoportosulások vannak kialakulóban. A szakszervezeti mozgalomban még mindig vannak szívvel-lélekkel küzdő és érdemi sikereket elérő csapatok. Még vannak valódi értékeket képviselő, hiteles politikusok és civil szervezeti vezetők. És rengeteg-rengeteg ember elégedetlen a Fidesz rendszerével. A 40 év alattiak körében kétszer annyi az ellenzéki szavazó, mint a fideszes, és ugyanez igaz a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körére. 2022-ben 2 millióan szavaztak az ellenzéki összefogásra a bénázás és a hiteltelen vezetők ellenére is. Ez még mindig egy óriási hátország, amelyből meríteni lehet.

A fentiek közül egy erőforrást külön szeretnék kiemelni: a Magyarországon élő, kormánnyal kritikus embermilliókat. Nem túlzás állítani: a kormánykritikus csoportok építkezéséhez csaknem végtelen emberi erőforrás áll rendelkezésre.

Akkor mégis miért veszítenek állandóan a kormánnyal kritikus civil mozgalmak és a politikai pártok?

Azért, mert nem végeznek kellően kiterjedt és mélyreható szervező munkát.

Hogyan kell elképzelni a kiterjedt szervezőmunkát végző, politikai győzelmekre képes mozgalmakat? Mondok néhány példát ilyen mozgalmak képességeire:

• Fél év alatt háromszor le tudnak kopogtatni 80 egyéni választókerületet – benne minden házat és lakást.
• Le tudnak vezényelni egy két hetes országos sztrájkot 75% feletti részvétellel.
• Több ezer kiképzett aktivistával el tudnak foglalni és leblokkolni egy építkezést.
• Egy tömegtüntetésre 450 busszal hoznak vidékről embereket.
• Egy kampány keretében telefonon felhívnak 1 millió embert.
• Országszerte 300 helyszínen tartanak félpályás útlezárást.
• Évi 600 millió forintot összegyűjtenek egy szakszervezeti és mozgalmi szervezőket képző országos oktatási hálózatra.

Ezek elképesztően nehéz feladatok.

Az összes esetben több tízezer ember átfogó koordinációjára van szükség. Mindezt pedig szinte csak önkéntesekkel, azaz külön anyagi ellentételezés nélkül lehet elérni.

Nézzünk meg néhány konkrét, rövid példát magyarországi, kormánykritikus csoportok működésére.

Számoljuk ki, hogy egy politikai pártnak mennyi aktivistára lenne szüksége, ha egy kampányban 2 hónap alatt végig szeretne kopogtatni egy egyéni választókerületet. Egy egyéni választókerületben 80 000 ember él, ami kb. 30 000 háztartást jelent. Két aktivista 1 óra alatt 15 háztartást kopogtat le. Egy nap 3 órát tudnak menni, 1 ember átlag heti egyszer jön el, és az aktivista bázis 70%-át tudják mozgósítani. Ez 185 elkötelezett embert jelent választókerületenként. Ugyanez egy országos kampányban 10-20 ezer aktivistát jelent.

Ehhez képest nézzünk meg egy 15 éve országos szinten politizáló ellenzéki pártot. Bár 106 egyéni választókerület és 145 tízezer főnél népesebb város van az országban, az LMP mintegy 20 ténylegesen létező helyi szervezettel rendelkezik, darabonként 5-10-15 aktív taggal, és 600 fős országos tagsággal.

E számokat a példával összevetve látható, hogy az LMP-nek a fennállása óta soha nem volt esélye önállóan országos kampányt folytatni. Mégis, 10-12 évig ez volt a politikai stratégiájuk alapja.

Teljesen nyilvánvaló, hogy országos politikai jelenléthez szükséges emberi erőforrások soha nem álltak az LMP rendelkezésére – ennek ellenére az LMP működése nem célozta ezek megszerzését.

Vagy vegyük a tanárok esetét. Az elmúlt két év tiltakozáshullámaiban a szakszervezetek egyetlen egyszer sem tartottak 1 naposnál hosszabb sztrájkot 15%-ot meghaladó részvétellel. Ez pedig nagyjából egyezik a tanári szakszervezetek lefedettségi arányával. A tanárok és az őket támogató csoportok egyetlen érdemi kényszerítő erővel bíró megmozdulást sem voltak képesek produkálni. Bár egy országos sztrájkhoz milliárdos nagyságrendű sztrájkalapra lenne szükség, a PDSZ évtizedek óta gyakorlatilag semmilyen formában nem foglalkozik közösségi adományszervezéssel. Szó nincs arról, hogy fizetett és tapasztalt kommunikációs és adományszervező munkatársak több tízezer kontakttal feltöltött CRM rendszerrel és modern levelező szoftverrel professzionális adománygyűjtő kampányokat folytatnának.

És egy utolsó példa. Karácsony Gergely 2021-es előválasztási kampányában elém került a kampányt koordinálni hivatott 99 Mozgalom egy álláshirdetése. Egy aktivista koordinátort kerestek – egy olyan személyt, aki toborozza, betanítja és irányítja a kampányban részt vevő aktivistákat. Az álláshirdetést 9 nappal a szavazás kezdete előtt adták fel. Ez azt jelenti, hogy a legesélyesebbnek tartott ellenzéki miniszterelnök-jelölt stábjában (akit az MSZP, az LMP és a Párbeszéd is támogatott) nem volt egyetlen egy olyan ember sem, aki előre gondolkodott volna arról, hogy hogyan építik fel a kampányt és hogyan szervezik meg a kampányban dolgozó önkénteseket.

Nem Karácsony Gergelyt, a PDSZ-t vagy az LMP-t szeretném bántani. Azt sem szeretném mondani, hogy kis méretű politikai és civil szervezeteknek nincs létjogosultsága. Az alapvető probléma, hogy Magyarországon a kormánnyal kritikus csoportok szisztematikusan irreális célokat tűznek ki maguk elé, és az ellenzéki közvélemény szisztematikusan irreális eredményeket vár el tőlük. Mindeközben gyakran a legalapvetőbb mozgalomépítéshez szükséges tudások sincsenek meg ezeknél a szervezeteknél. Sokszor teljesen hiányzik a stratégiai tervezés gyakorlata, és a legnyilvánvalóbb lépések sem történnek meg a különböző erőforrások becsatornázása érdekében.

Ezért veszítenek állandóan a kormánnyal kritikus civil mozgalmak és politikai pártok.

Ez egy kijózanító gondolat, amely számomra új perspektívát nyit a magyarországi politizálásban. A valódi kérdés nem az, hogy a Fidesz antidemokratikus intézkedései ellenében lehet-e nyerni, hanem az, hogy a kormánnyal kritikus csoportok elvégzik-e azt a szervezőmunkát, amely lehetővé teszi a cselekvésre kész emberek olajozott bevonását – a legkisebb cselekvési szinttől a legnagyobbig.

Ez a győzelem kulcsa: eszközöket adni az emberek kezébe, hogy saját és közösségük boldogulásának lehetőségét megteremtsék.

Innentől kezdve nem az a dolgunk, hogy Orbán Viktor újabb intézkedésén dühöngjünk tehetetlenül. Az a kérdés, hogy belépünk-e a szakszervezetbe. Az a kérdés, hogy elmegyünk-e egy aktivista képzésre, hogy felszólalunk-e a közmeghallgatáson, hogy bedobjuk-e a szórólapot az utcánkban a postaládákba. Az a kérdés, hogy támogatjuk-e pénzzel fontos ügyeinket, hogy belépünk-e egy civil szervezetbe, hogy buzdítjuk-e a barátainkat. Az a kérdés, hogy felismerjük-e a nekünk jutó szerepeket.

És mindenek fölött az a kérdés, hogy támogatjuk-e azokat a vezetőket, akik képesek a valódi szervezőmunkára, és hogy végre kőkeményen számon kérjük-e azokat, akik nem.

És mikor több millió embernek ez az attitűdje egy országban, akkor van demokrácia.

Ez az az attitűd, amivel nyerni lehet.

Szeretném megnézni, milyen, ha egyszer istenigazából megpróbáljuk.