A polgári (burzsoá) forradalom (révolution bourgeoise/bourgeois revolution) teóriája sokáig a történelmi folyamatok leírásának közszájon forgó alapfogalmának számított: a történelemé, amelynek itt a fókuszában a feudális termelési módból a tőkés (kapitalista) termelési módba való átmenet áll. A „burzsoá (polgári) forradalmak” koncepciója erre az átmenetre kívánt és kíván valamiféle teóriát nyújtani.

A dolog elméleti hátterét a történelmi materializmus (a marxi történelemelmélet) nyújtja, amely szerint a termelési mód határozza meg egy-egy társadalmi formáció struktúráját, így a termelési mód változásai az egyik formációból a másikba való átmenetet. A gazdasági viszonyok domináló szerepét mindebben nyilvánvalóan csak abban az esetben feltételezhetjük, ha meg tudunk különböztetni egy olyan szektort, amit gazdaságnak hívunk (a javak termelése és elosztása) a politikától (autoritás, jogok, kötelességek, az ezeket alátámasztó ideológia). A feudalizmusban azonban nem létezett ilyen elkülönülés: a parasztság Nyugaton a XIII. század elejétől kezdve lényegében tulajdonosa a termelőeszközöknek (személyében szabad, a munkaeszközei a tulajdonában vannak, a földje lényegében örökölhető) – éppen ezért szükségesek a „gazdaságon kívüli kényszerek” (elsősorban a földesúr joghatósága és persze egyszerű politikai ereje, az állam, az ideológia stb.) a többlet elvonásához.

Ez azt is jelenti természetesen, hogy a feudalizmusban (szemben a tőkés rendszerrel, ahol csak gazdasági kényszerek állnak rendelkezésre a többlet elvonásához) az osztályviszonyok nem magyarázhatóak meg csupán az értéktöbblet kisajátítási módja révén.

Azaz a feudalizmusban nagyon is van osztályharc, de bonyolultabb, talán leginkább azt mondhatnánk, hogy az elnyomó/elnyomott rendek, kasztok duettje kiegészíti a kizsákmányoló/kizsákmányolt osztályok párosát a prekapitalista társadalmakban: ezek egymáshoz való viszonya bonyolult lehet.

Ez igen bizonytalanná teszi a „burzsoá forradalom” teóriáját is, hiszen annak eredeti, ortodox (ez esetben valóban Marxtól eredő) változata nem igen vetett számot ezzel a komplexitással. Az eredeti koncepció szerint a burzsoázia a polgári forradalmak (főszabály szerint a németalföldi, de különösen az angol és a francia) idején már mint tudatos (városi, kereskedelemből vagy manufakturális ipari termelésből élő) osztályként lépett fel, ezeknek a forradalmaknak a célja a feudalizmus réseiben már kialakult tőkés termelési viszonyok felszabadítása volt.

Ez pedig viharos, erőszakos eseménysor alatt ment végbe – ez maga a forradalom –, a végeredménye a kapitalizmus előtti korlátok lebontása, a burzsoázia osztályuralma, mely átveszi az állam irányítását is, azt fokozatosan valamiféle liberális, képviseleti, modern nemzetállammá alakítva. A burzsoá forradalmak egyszerre a kapitalizmus okai és következményei: Marx klasszikus leírásában az „era of social revolution”, amikor a termelőerők fejlődése a termelési viszonyok korlátaiba ütközik: a burzsoá forradalmak éppen azért különlegesek, mert ebben a társadalmi átmenetben (amely az egyik társadalmi formációból a másikba vezet) lezajló politikai forradalmak.

A teória útvesztői

Ez a elmélet egyre kevésbé állta ki a történelmi valóság próbáját, nem véletlen, hogy miközben a történelmi materializmus fontos összetevőjévé vált, egyszerre talán az egyik legtöbbet vitatott (a marxi történelemszemlélet hívei által is, nem is beszélve a kételkedőkről) kategóriájává is. A koncepció nagy ereje abban állott, hogy egy osztály forradalmi intencióit társadalmi változásokhoz kötötte (előbbiek révén új termelési mód jön létre és új politikai „szuperstruktúra”, azaz egy új társadalmi formáció), másrészt komoly teoretikus arzenált is jelentett rövid és hosszú távú folyamatok elméleti összekapcsolásához, sőt az elnyomott osztályok forradalmi kapacitásának történelmi bizonyítékát is biztosította. Azaz: a polgári forradalmak nem csak az egyetlen sikeres társadalmi forradalmakként tételeződtek a modern kori történelemben, hanem bevallva-bevallatlanul a proletárforradalmak „receptjét” is jelentették.

A burzsoá forradalom koncepciója tulajdonképpen egyidős a legklasszikusabbnak tartott esetével, a francia forradalommal: Barnave (a Forradalom liberális szakaszának talán legfontosabb szereplője) vont először párhuzamot a gazdasági-társadalmi változások és a politikai-társadalmi robbanás között. „Börtönfüzeteiben” úgy vélte, hogy a gazdagság termelésének megváltozott formái (azaz az ipar és a kereskedelem a földtulajdonlás helyett) hozták magukkal a politikai hatalom jellegének és a hatalmat birtoklók változását is (azaz a politikai szabadság uralmát és földbirtokos arisztokrácia helyett a „középosztály” uralmának eljöttét).

A nagy XIX. századi liberális történészek sem igen gondoltak mást, szinte osztályharcos nyelvezetben szóltak a „középosztály” diadaláról a régi rend és arisztokrácia felett – más kérdés, hogy természetesen múlt időben, azaz ez a harc lezárult a burzsoázia diadalával (magát a „révolution bourgeoise” kifejezést először 1839-ban használta a szocialista politikus és történetíró, Louis Blanc). Sőt: alapvető összefüggést és egymás utániságot feltételeztek (legalábbis az angol és a francia) forradalmak között, ahol a történeti egymás utániságuk egyben magyarázza az eltérő struktúrájukat, de az alapvető összetartozásukat is.

Ma már közhely, hogy ezeknek a liberális történészeknek a koncepciója döntő hatást gyakorolt a fiatal Marx nézeteire a burzsoá forradalmakról. A Kommunista Kiáltvány sokat emlegetett sorai helyett talán egy kevésbé ismert Marx-idézet a korból :

„Az 1648-as vagy az 1789-es forradalmak nem angol vagy francia forradalmak voltak, hanem európaiak. Nem egy meghatározott osztály győzelmét jelentették a régi rend felett, hanem az új politikai rend proklamációját az új európai társadalom számára. A burzsoázia győzött, de a burzsoázia győzelme egyben az új rend győzelme is volt: a burzsoá tulajdon győzelme a feudális felett; a nemzeti elvé a provincializmus; a versenyé a céhek; a szabad öröklésé az elsőszülöttségi jog; a föld feletti uralomé a föld által uralt emberek, a világosságé a babona; a családé a családi név; az iparé a hősies semmittevés; a polgári jogé a középkori privilégium felett. Az 1648-as forradalom a XVII. század győzelme volt a XVI. század, az 1789-es a XVIII. századé a XVII. felett. Ezek a forradalmak inkább a kor világának igényeit fejezték ki, mint egyszerűen Angliáét vagy Franciaországét, ahol végül is megtörténtek” (Neue Rheinische Zeitung, 1848. december 15.).

Azaz Marx kevés kételyt hagy afelől, hogy ezek a forradalmak ugyanahhoz a típushoz tartoznak, jelentőségük nem egyszerűen nemzeti, hanem jóval több annál, és persze: a burzsoázia uralomra kerülése és a kapitalizmus diadala alapvetően összefügg egymással. Jóllehet az is tény, hogy a hatalmas marxi korpuszban a burzsoá forradalmak koncepciója alighanem a teoretikusan legkevésbé kidolgozott meglátások közé tartozik: a fontos elméleti munkákból teljesen hiányzik (magunk is egy kiáltványt és egy újságcikket említettünk). Előbbiekben Marx nem nyújt számunkra igazi „tranzitológiai elméletet” a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenethez, hanem tulajdonképpen az utóbbi központi elemeinek (áru, tőke, felhalmozás stb.) valamiféle „genealógiai” leírásáról van szó csupán.

Később lényegében a dolog el is felejtődik, jellemző hogy mind Marx, mind Engels meglehetős közönnyel figyelik a burzsoá forradalmak ún. második hullámát (különösen 1848-as aktivitásukhoz képest), noha az olyan kulcsfontosságú országokban zajlik mint Németország, az Egyesült Államok vagy Olaszország.

Számukra a fő probléma nem a feudalizmusból a kapitalizmusba, hanem a kapitalizmusból a kommunizmusban való átmenet, azaz nem a burzsoá-, hanem a proletárforradalmak.

A váratlan fordulatot a valódi, tömeges munkásmozgalom megjelenése hozta el, melynek legfontosabb azonnali, reformista követelése az általános választójog, a „demokrácia” („le nom mélodieux du parlementarisme” – Alain Badiou szép kifejezésével) volt. Hirtelen a „demokrácia” a klasszikus burzsoá forradalmak mintegy természetesen folytatásaként jelentkezett, amit végül a korban igen fontos orosz szociáldemokrácia teorizált a „burzsoá-demokratiktus forradalom” koncepciójában.

Eddig ilyesmiről szó sem volt, hiszen a klasszikus burzsoá forradalmak a kapitalizmust hozták el, nem a demokráciát: utóbbi nem szerepelt a programjukban, sőt a „tulajdonosok uralmának” a képe kimondottan ellentétben állt vele. Mindenesetre a dolog taktikai előnyei nyilvánvalóak voltak: a munkásmozgalom felszerelkezett a burzsoá forradalmak „people story”-jának tradícióival (a levellerektől a jakobinusokon át a sans-culotte-okig), preszocialista, preproletár elemeivel, mindez sok tekintetben a győztesek auráját nyújtotta neki, az elnyomottak hagyománya mellett – nem véletlen, hogy a II. Internacionálé lényegében inkorporálta a teóriát (már az alapítási év is erre utalt: 1889, azaz a nagy forradalom centenáriuma).

A koncepció Plehanov, Lenin, majd Gramsci révén lesz a marxizmus igen fontos összetevője, végül a sztálinizmusban kapta meg az ortodox olvasata a végleges képét. A lényeg mégis az volt, hogy a burzsoá forradalom egyértelműen a proletárforradalom előképe lett. Így az „előző átmenetben” is két osztálynak kellett szemben állnia egymással (a nemességnek és a burzsoáziának), ahogy az akkoriban napirenden levő harcokban állt szemben egymással a burzsoázia és a munkásosztály.

Az állatorvosi ló: a francia forradalom

A történettudományba végül is a XX. század derekán érkezett meg az elképzelés (őszintén szólva leginkább a sztálinista változatából), hogy a kapitalizmus dominánssá válása és a XVII-XVIII. századi politikai-társadalmi forradalmak valamiképpen összefüggenek egymással. Ha belegondolunk egészen a múlt század derekáig nem igen voltak „marxista történészek” (talán Christopher Hillt és Georges Lefebvre-t tekinthetjük az elsőknek), azaz olyan tudósok, akik a történettudomány kutatási eredményeit a marxi burzsoá-polgári forradalom teoretikus keretébe ágyazták volna.

Lényegében a már említett régi liberális szerzőktől ered a Forradalom ún. klasszikus vagy szociális olvasata,  amely a nevét is onnan nyerte, hogy a Forradalom eredetének, okainak, lefolyási módjának, következményeinek társadalmi magyarázatát kereste. Ez természetesen az évszázados professzionális történelemtudományi kutatások után összehasonlíthatatlanul bonyolultabb olvasattá vált, mint a XIX. századi szerzők tollán, félelmetes kutatási anyagot halmozott fel és beemelte előbb a paraszti, majd a városi néprétegek küzdelmeit is a burzsoá forradalom koncepciójába – így lett a dologból „radikális burzsoá forradalom” vagy „burzsoá-paraszti forradalom”, ahol a vidéki és városi népi rétegek aktívan részt vettek a feudalizmus lebontásában, azaz a burzsoá forradalom céljait népi támogatással érte el, mintegy „alulról” jövő mozgalom révén.

Nem véletlen, hogy a burzsoá forradalom körüli történészi perpatvar természetesen politikai jelentéssel is bírt (végül is a célpont a marxista történelemszemlélet volt, azaz az események szociális olvasata és a proletárforradalmak árnya) – de alig tagadható tény: a (későbbi elnevezéssel) „revizionista” történészek nem érkeztek fegyvertelenül a harcba. Csak Franciaországról és csak a teoretikus kérdésekről szólván:

vajon az ancien régime-ben valóban létezett ilyen osztálytudatos és kapitalista burzsoázia; tényleg kapitalista burzsoák „csinálták”, vagy akár csak vezették a Forradalmat; a „burzsoázia” vajon osztályuralomra jutott volna a Forradalom révén?

A revizionizmus lényegében mindenoldalú támadást intézett a szociális olvasat burzsoá forradalom képe ellen – véleményük szerint a burzsoázia távolról sem akarta felszámolni a feudális rendet (tekintve, hogy maga is földet és hivatalt vásárolt: azaz behajtotta a feudális járadékokat, mint szerződéses kötelezettségeket vagy adóbérlőként az állami adókat); a burzsoázia azon része, amely részt vett tőkés jellegű termelésben a lehető legkevésbé volt forradalmi (és vice versa); harmadrészt maga a Forradalom inkább gazdasági katasztrófa volt, mint sem a kapitalista fejlődés szálláscsinálója.

A Forradalom alapproblémája nem a kapitalizmus, hanem a földkérdés volt: a Forradalom semmilyen kapcsolatban sincs a kapitalizmussal, legfontosabb társadalmi eredménye a hivatali burzsoázia földhöz juttatása volt és összefonódása a nemességgel a XIX. század uralkodó osztálya szerepében. Az egész esemény más megvilágításba kerül, ha belátjuk, hogy a földbirtokos réteg megerősödése lett az eredménye, nem valamiféle tőkés átmenet: innen a Forradalom utáni francia társadalom mély konzervativizmusa, erős kapitalizmusellenessége és gazdasági mozdulatlansága.

Mint láthatjuk a revizionizmus ezen iskolájában a feudalizmus lényegében megszűnt már a Forradalom előtt, a feudális és a szerződéses kisajátítás megkülönböztethetetlen volt már XVIII. századi Franciaországban, a Forradalom tulajdonképpen csak minden különbséget megszüntetett köztük, de nem volt célja a tulajdonviszonyok megváltoztatása (ezt csak a paraszti mozgalmak érték el – egyébként nemcsak a nemesség, hanem a burzsoázia ellenében is).

A revizionizmus másik iskolája éppen az ellenkezőjét állítja. Azaz, hogy sosem volt kapitalizmus az ancien régime „réseiben”, nem volt mit felszabadítani – itt a Forradalom ezért nem lehetett a kapitalizmust elhozó burzsoá forradalom. A francia vidék lényegében mozdulatlan maradt, a földesúri rendszer nem csak ereje teljében volt, hanem a burzsoáziát is kooptálta, melynek másik részét az abszolút állam tette hivatalokká – a burzsoázia nem is igen értelmes társadalmi kategória a korban: mint a nemességtől jogilag megkülönböztethető réteg létezett ugyan, de nagy részben éppúgy feudális módon jutott jövedelemhez mint a nemesség: aligha véletlen, hogy nem is vettek részt tevőlegesen a Forradalomban.

A két revizionista iskolában közös, hogy valamiféle társadalmi magyarázatot keresnek a Forradalomra, a klasszikus olvasat kategóriáit tartják inadekvátnak, a teóriával egyetemben, melyből erednek (ez a burzsoá forradalom elmélete, de lényegeben az egész történelmi materializmus), de nem gondolják, hogy ezeknek a politikai kategóriáknak semmiféle magyarázó ereje sem lenne.

Ezzel szemben a rövid ideig (Magyarországon máig) tündöklő François Furet-féle revizionizmus legnagyobb gondja éppen az volt a klasszikus olvasattal, hogy szociális volt: azaz társadalmi-politikai jelenségekre társadalmi magyarázatokat keresett. Ezen olvasat számára a fenti történelmi kategóriáknak lényegében csak ideológiai-diszkurzív jelentésük volt már a korban is: valójában a nemes (az arisztokrata) és a burzsoá lényegében ugyanazt a réteget jelentette, az egységes felvilágosult elitet. Ez a felvilágosult elit vitte végbe 1789 forradalmát és 1791-ig irányította az eseményeket, létrehozott egy alkotmányos monarchiát, kompromisszumot a nemesség és burzsoázia között a Felvilágosodás elvei nevében. A Forradalomra talán nem is lett volna szükség, de ha már az események sajnálatos alakulása miatt mégis megtörtént, akkor 1791-ben „be kellett volna fejezni” – utána az események nem csak az elit kezéből csúsztak ki, hanem a rendes kerékvágásból is: ennek a következménye lett a Forradalom népi mozgalmának a barbársága és a terror.

El lehet képzelni, hogy ennek az olvasatnak a burzsoá forradalom teóriája sem a kedvence: ha volt valamiféle burzsoá forradalomnak nevezhető jelenség (persze csak mint politikai forradalom, semmiféle összefüggésben a kapitalizmussal), az vagy lezajlott 1791-re, vagy ha társadalmi átmenetként tekintünk rá, akkor a XVI. és a XIX. század közötti hosszútávú folyamatokat érthetjük rajta. Ezen túl számukra a szociális olvasat tévedéseinek csimborasszója a burzsoá forradalom teóriája: valamiféle metafizikai szörny, egyszerre kinyilatkoztatása és az alapja az olvasat elméletének, mely a három szint (a társadalom, a politika és a gazdaság egy koncepcióban való kezelésével) megfojtja a történelmi realitást.

Forradalom és burzsoá rend

Egyébként igaz, ami igaz: a szociális olvasat domináns szerepének eltűnte óta nemigen van globális olvasat a francia forradalomról (a burzsoá forradalmak teóriája nélkül pedig nehéz ilyesmit elképzelnünk a XVII-XVIII. századi társadalmi átalakulásokat illetően is).

A valamiféle felvilágosult egységes elit koncepciója már a feltűnésekor is inkább a Forradalom (és előbb-utóbb minden forradalom) feleslegessége beláttatásának történészi-ideológiai konstrukciójának tűnt (magyarországi népszerűsége nem véletlen), mint valamiféle komolyan vehető teóriának. Ugyanis a nemesi privilégium nem valami félreértés volt, hanem az ancien régime társadalmának alapvető strukturáló tényezője.

A nemesség egy része lehet, hogy igen felvilágosult volt, de egyben egy centiméter engedményre sem volt hajlandó: a privilégiumait illetően finoman szólva sem hajlott semmiféle kompromisszumra. Ezzel a harmadik rend is pillanatok alatt tisztába jött még a rendi gyűlés idején: a harmadik rend elitjét mély szociológiai-kulturális határvonal választotta el a nemességtől, melynek gyűlölete (gondoljunk Sieyès abbé híres pamfletjére) egyre inkább általánossá vált a Forradalomban, sőt annak alapvető dinamikáját képezte. A Forradalom elsősorban mégis a privilégiumok nélküli rétegek harca volt a régi rend uralkodó osztálya ellen – valamiféle egységes elitről beszélni megakadályozza azt, hogy akár csak szemrevételezzük is ezt az alapvető harcot.

Ezzel függ össze ezen revizionizmus a Forradalom kicsúszásáról („dérapage”) szóló teóriája is, hiszen ha az „eliten” belüli konfliktus nem is létezett, vagy legalábbis egy kompromisszummal nagyobb gond nélkül áthidalható lett volna, akkor természetesen a harmadik rendet támogató népi mozgalom valóban feleslegesnek, kicsúszásnak tűnhet.

Azonban ennek élesen ellentmondanak a történelmi tények: a Forradalomnak a kezdetétől szüksége volt a népi nyomásra, a Bastille-elfoglalásától (ez mentette meg a király hadseregétől az Alkotmányozó Nemzetgyűlést), a „nagy félelmen”, azaz az első parasztlázadáson át (ennek köszönhetjük a feudalizmus végét), az „asszonyok menetéig” (ennek pedig egy olyan apróságot, mint az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata). Nem is beszélve a későbbi fejleményekről, amikor nem a kompromisszum volt jellemző az elitek között, hanem a visszarendeződéssel fenyegető (külső és belső) ellenforradalom, melyet újra és újra a népi mozgalom segítségével gyűrtek le,

azaz a népi mozgalom nélkül elképzelhetetlen lett volna a burzsoá forradalom – nem kicsúszás volt ez, hanem maga a Forradalom.

Éppen  a francia forradalom egyik központi elemét jelentő paraszti mozgalmak léte teszi igen valószínűtlenné a revizionista iskola feltételezését a feudalizmus már a Forradalom előtti végéről. Ha a „seigneurie”, a földesúri rendszer nem  képezte volna  az értéktöbblet kisajátításának alapvető intézményi-jogi-gazdasági-politikai keretét, akkor vajon mi ellen lázadtak volna a francia parasztok 1789 és 1793 között lényegében megállás nélkül? A társadalmi privilégiumok és a privilegizált rendek erejét pedig mi mutatná jobban, mint az ancien régime utolsó évtizedei reformjainak bukása az arisztokrácia és/vagy a hivatali nemesség (a parlamentek) ellenállásán? Alighanem nagyon is voltak „széttépendő kötelékek”, „szétrombolandó viszonyok” – ahogy a Kiáltvány tartotta.

Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy nehezen tartható az ortodox elképzelés az ancien régime réseiben élő kapitalista burzsoáziáról, amely (akár népi segítséggel) valamiféle tudatos tőkés programmal a kezében megdöntötte volna a feudális rendszert.

Hiszen nem hogy tőkés burzsoákat nem találunk a Forradalom vezetői között, de még olyanokat is igen keveset, akik „ideológiailag” kapitalisták lettek volna (ha voltak is ilyenek, mint Necker, Barnave vagy a girondi Isnard – őket gyorsan marginalizálta a Forradalom), főszabály szerint a Forradalom élcsapatat értelmiségiek és hivatalnokok alkották, akik eszmeileg is inkább voltak XVIII. századi moralisták, mint prométheuszi kapitalisták.

Ma már a burzsoá forradalom teóriájának a francia forradalommal foglalkozó történész hívei is igen közel kerültek az ún. „consequentialism” felfogásához^[1], nem is csak arról van szó, hogy végül is nem először és utoljára fordult elő a történelemben, hogy egy forradalomból nem azok profitáltak, akik csinálták (és az sem igen egyedi, hogy a forradalom következményeként kialakult társadalmi rend igen keveset mond arról, hogy melyek voltak a forradalom kitörését előidéző tényezők), inkább arról, hogy

a burzsoá forradalom leginkább azt jelenti, hogy a következménye a régi (feudális) rend lerombolása és a kapitalizmus teljes kifejlődése előtti út megnyitása lett.

Azt mondhatjuk, hogy valamiféle hódító, forradalmi burzsoáziáról valóban aligha beszélhetünk, talán inkább úgy festhetjük le a Forradalom társadalmi hatásait, hogy általa a burzsoázia „magáért való osztállyá” vált (noha szerepe jóval fontosabb magában a Forradalomban is mint említeni szokás: az ancien régime összeomlása utáni, 1789 nyári-őszi, ún. municipális forradalom után a városok irányítása előbb spontánul, később választásokon is megerősítve teljesen a helyi burzsoázia kezébe ment át).

Végezetül az, hogy a burzsoázia lett a Forradalom nagy haszonélvezője, nehezen vitatható ténykérdés: a tulajdonviszonyok alapos átalakítása a javára (az egyházi és az emigráns nemesi földek és ingatlanok kiárusításának első számú haszonélvezője lett: a dolog nagyságrendje példátlan tulajdoni átrendezést jelentett a történelemben, elsősorban persze a földbirtokokat, de az ingatlanokat illetően is: Párizsban az ingatlanok több mint harmada váltott tulajdonost a Forradalom alatt), a társadalmi hegemonisztikus ideológia egyértelműen a „tulajdonosok társadalma” lett, az „állami ideológiai apparátusok” (elsősorban a jog és az oktatás) burzsoá karaktert kaptak, a panaszfüzetek Franciaországa egyszerűen össze sem volt hasonlítható a Code civil országával.

Nem a burzsoázia hozta létre a Forradalmat, de a Forradalom hozta létre (és juttatta uralomra) a burzsoáziát – leginkább egy egységes, a nemességgel lassan összeforrott új uralkodó osztály képében: ezek a híres-hírhedt notables-ok, annyi XIX. századi nagy francia regény szereplői. Egy új társadalmi képzeletvilág jött létre, egy új társadalmi rend, amely lassan láthatóvá is vált.

Saint-Just világa véget ért – Julien Sorelé jött el.