Június 14-én Görögország partjainál elsüllyedt egy halászhajó, amely több száz, Európába tartó embert szállított. E sorok írásáig a beszámolók szerint 104 embert sikerült kimenteni és 81 holttestet találtak. Ötszáz embert továbbra is keresnek. Oknyomozó újságírók és emberi jogi jogvédők még mindig vizsgálják, hogy pontosan mi történt, de néhány dolog már világos.

Világos, hogy ezt a tragédiát el lehetett volna kerülni. Az Alarm Phone aktivistacsoport órákkal azelőtt értesítette a görög hatóságokat a bajba jutott hajóról, hogy az felborult volna. A görög parti őrség kapcsolatba lépett a hajó fedélzetén utazókkal, és a nemzetközi törvények értelmében köteles lett volna közbeavatkozni, mivel a hajó nyilvánvalóan túlzsúfolt és tengeri közlekedésre alkalmatlan volt.

Világos, hogy a katasztrófa politikai döntések eredménye volt. Görögország és az Európai Unió – egyebek között határ- és partvédelmi ügynökségén, a Frontexen keresztül – az embercsempészeket hibáztatta a katasztrófáért. Azonban az emberek nem az embercsempészek miatt választanak rendkívül veszélyes útvonalakat annak reményében, hogy eljutnak az EU-ba. Mindaddig, amíg nincsenek biztonságos, legális és hozzáférhető útvonalak, amelyeken az emberek elmenekülhetnének a konfliktusok és a klímaváltozás hatásai elől, eljuthatnának szeretteikhez, hogy újra együtt élhessenek, vagy elindulhatnának, hogy jobb életet keressenek, addig az embercsempészeknek lesznek kliensei. Csak az államoknak áll módjukban megnyitni a biztonságos és legális útvonalakat. De úgy döntöttek, hogy ezt nem teszik meg.

Világos, hogy az EU és tagállamai készek elfogadni, hogy emberek halnak meg Európa határain.

Nem ez az első hajótörés az EU határán – távolról sem! 2013 októberében legalább 400 ember meghalt, amikor két hajó elsüllyedt Olaszország partjainál, Lampedusa közelében. Válaszként az Európai Bizottság akkori elnöke, José Manuel Barroso azt mondta: „úgy gondoljuk, hogy az Európai Unió nem fogadhatja el, hogy emberek ezrei halnak meg a határain”. Az olasz kormány elindította a Mare Nostrum kutatási-mentési műveletet, amelyben több mint 150 000 embert mentettek meg, ám a program mindössze egy év után véget ért. Azóta több mint 24 000 ember halt meg, amikor megpróbált átkelni a Földközi-tengeren. Közülük 18 380-an a középső részén át vezető útvonalon vesztették életüket.

Az elszámoltathatóság hiánya

Mindeközben az EU keresési-mentési kapacitását leépítették, a szolidaritást – egyebek között a civil keresési és mentési műveleteket – pedig visszaszorították. És míg az úgynevezett embercsempészeket büntetőeljárás alá vonják, addig az emberi jogok tömeges megsértéséért senkit nem számoltatnak el. Ezek nem balesetek. A szisztematikus visszakényszerítések mellett ezeket a bűncselekményeket is büntetlenül követik el.

Az emberi jogok védelmezői, akik nem hajlandók elfogadni ezt a helyzetet, évek óta szolidáris fellépéssel segítik a migránsokat, menekülteket és menedékkérőket szerte az EU-ban és annak határainál. Munkájuk életeket ment, és védi az emberi méltóságot. Fellépésüket mégis elnyomják, aláássák és akadályozzák az államok – magukat a segítőket pedig kriminalizálják, rágalmazzák és fenyegetik.

Miért történik mindez?

Az EU a migrációt és a nemzetközi védelmet a biztonság és az ellenőrzés paradigmája alá vonta, alig vagy egyáltalán nem hagyva teret az emberi jogi szempontoknak

Ez világosan látszik abból a megállapodásból, amelyet a tagállamok nemrég kötöttek a menedékjogra vonatkozó új álláspontról. Ha ez a megállapodás törvényerőre emelkedik, azzal megszilárdítja az EU jelenlegi menedékjogi rendszerének több rendkívül problémás elemét, nevezetesen a dublini szabályokat – amelyek a menedékjog igénylését a belépés helyéhez kötik –, valamint a határon folytatott eljárásokat. Emellett a meglévők mellé olyan új szabályokat vezet be, amelyek arra szolgálnak, hogy eltántorítsák az embereket az EU-ba történő belépéstől, és megkönnyítsék visszaküldésüket.

A méltóság tiszteletben tartása

Holott az EU az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletbe tartásának értékein alapul. Az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke kimondja, hogy itt „a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség” érvényesül. Az összes tagállamra nézve kötelező az emberi jogok európai egyezménye. A tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amely egyebek mellett a menedékkérelemhez való jogot is védi. Emellett az összes tagállam aláírta a főbb nemzetközi emberi jogi egyezményeket.

Az emberi jogi jogvédők Unió-szerte ragaszkodnak az e megállapodásokból eredő kötelezettségekhez: hogy az emberi jogokat tiszteletben kell tartani, védeni kell, és érvényt kell szerezni nekik, amikor rendszeresen és szenvtelenül megsértik és figyelmen kívül hagyják őket. És ehhez megvan a jogalapjuk.

Az ENSZ emberi jogi jogvédők helyzetével foglalkozó különleges jelentéstevőjeként az a feladatom, hogy támogassam a jogvédőket azáltal, hogy előmozdítom az ENSZ emberijog-védőkről szóló nyilatkozatának végrehajtását. A nyilatkozatot 25 évvel ezelőtt az ENSZ Közgyűlésének valamennyi tagállama elfogadta. A nyilatkozat 1. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van az emberi jogok védelmére és megvalósítására törekedni. A 12. cikk (1) bekezdése megerősíti ezt, és kimondja az emberi jogok megsértése elleni békés fellépés jogát.

Az emberi jogi jogvédők kriminalizálása

Az Európai Unió tagállamai az emberi jogi jogvédők és az emberijog-védőkről szóló nyilatkozat legerősebb támogatói közé tartoznak. Mégis, mióta három éve átvettem megbízatásomat, a migránsok jogainak védelmezőivel szembeni megtorlások eseteit kellett formálisan Görögország, Olaszország, Lengyelország, Lettország, Ciprus és Észtország kormányai elé tárnom.

Az esetek többsége a kriminalizáláshoz kapcsolódott; ez alatt egyrészt a jogvédők elleni bűnügyi nyomozások és büntetőeljárások megindítása értendő, másrészt munkájuk szándékos, szisztematikus összemosása a bűnözéssel a közbeszéd alakítása és médiaszivárogtatások révén.

Más esetek a szervezetekre kirótt adminisztratív korlátozásokhoz vagy szankciókhoz kapcsolódtak; ezek is részei annak a kriminalizáló narratívának, amellyel a jogvédők szembesülnek. Ismét más esetek az olyan jogszabályi változásokat érintették, amelyek megnehezítik – vagy egyenesen ellehetetlenítik – a migránsok jogaival foglalkozó csoportok munkáját.

Bár ezeket a megtorlásokat egyes államok hajtják végre, mindezt nem lehet az egyes nemzeti kontextusokra redukálni. A jogvédők kriminalizálására leggyakrabban alkalmazott jogszabályok az EU „elősegítésről szóló csomagjából” származnak, vagyis abból az EU által 2002-ben elfogadott jogi keretrendszerből, amely meghatározza az EU területére történő jogellenes beutazás, átutazás, illetve ott tartózkodás elősegítésének bűncselekményét, valamint a kapcsolódó büntetőjogi szankciókat. Miközben ez a keretrendszer az embercsempészettel kíván foglalkozni, jelentős mértékben összeegyeztethetetlen a nemzetközi normákkal, és alapot szolgáltat a szolidaritás kriminalizálására.

Az emberjogvédőkről szóló nyilatkozat 12. cikkének (2) bekezdése arra kötelezi az államokat, hogy védjék az e jogokat gyakorló személyeket a megtorlásoktól. A migránsok jogainak védői esetében azonban az EU tagállamai – az uniós intézmények általános hallgatólagos beleegyezésével – ennek épp az ellenkezőjét teszik. A migránsok, menekültek és menedékkérők jogainak megsértése óriási méreteket ölt. Ahogy Dunja Mijatović, az Európa Tanács emberi jogi biztosa tegnap [június 19-én – szerk.] kijelentette:

ezek a jogsértések ma „annyira gyakoriak, hogy a köztudat alig vesz tudomást róluk”.

Úgy tűnik, hogy legalábbis néhány uniós tagállam számára mindez rendjén van. És hogy a dolgok ne változzanak, azt az emberi jogi jogvédők elhallgattatásának és besározásának taktikája segít biztosítani.