A színművész Gálvölgyi Jánossal családja kétségbeesett beszámolója szerint ugyanaz történt, mint megannyi honfitársával eshet meg nap mint nap: egy olyan egyszerű sürgősségi szolgáltatás is elérhetetlenné vált számára, mint a mentő. Az egészségügy súlyos szétesését már alig lehetséges titkolni, azonnali beavatkozásra van szükség.
Súlyos tünetekkel szállították kórházba május 10-én, szerda reggel Gálvölgyi János színművészt. A férfi légzési nehézségekkel küzdött, és félrebeszélt – adta hírül a magyar sajtó. Nem sokkal a rövid, de aggasztó hírek után meglepő fordulat állt be. Gálvölgyi felesége és lányai még aznap éjszaka megszólaltak, és nemcsak privát fájdalmukat osztották meg, hanem olyan élményekről számoltak be, melyek a reggel történteket az egész társadalom ügyévé tették.
Gálvölgyi Dóra szerint nővére 9:40-kor hívott mentőautót a színészhez, és tudatta a mentőkkel, hogy apja nem kap rendesen levegőt és félrebeszél. A mentő azonban több mint fél óra elteltével sem érkezett ki a II. kerületi házhoz.
„Felhívtam a mentőket, hogy hol van a mentőautó, mert az édesapám láthatóan tényleg nagyon rossz állapotban van. Azt mondták, hogy még nem sikerült elindítaniuk az autót”
– nyilatkozta Gálvölgyi lánya az RTL híradójának.
„Megpróbált az úriember beszélni velem, hogy hogy érzi magát az édesapám, de elmondtam neki, hogy nem értek hozzá, hiszen nem vagyok orvos, azt látom, hogy nem kap rendesen levegőt és félrebeszél. Valóban emelt hangon mondtam mindezt. Ekkor közölte, hogy velem nincs mit beszélnie, és rám tette a telefont.”
Gálvölgyi gyermekei így maguk voltak kénytelenek apjukat kórházba szállítani – több orvos ismerősük tanácsát megfogadva. Gálvölgyi Jánost a legközelebbi Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára vitték, ahol az intenzív osztályra került, állapota azóta is súlyos.
„Gyakorlatilag úgy hoztam át a városon, hogy mellettem ült az anyósülésen, hogy mi tartottuk két oldalról a nővéremmel vezetés közben, merthogy annyira rosszul érezte magát.”
Gálvölgyi Jánost egy időben szinte mindennap láthattuk a tévében népszerű paródiák szereplőjeként vagy éppen a politikai színezetű Heti Hetesben – így egy generációnyi magyar számára olyan kicsit, mintha személyes ismerős, távoli rokon lenne. Ugyanakkor az ügy nem csupán ezért keltett óriási felháborodást. Nem elszigetelt esetről van szó, magyarok sokasága ismerhetett magára a történetben: élt már át hasonló kétségbeesést és kiszolgáltatottságot az elmúlt években.
Nem lehet annál méltóságon alulibb, rosszabb helyzetbe képzelni magunkat, mint hogy az élet és halál között lebegő szülőnket mi támogatjuk vezetés közben fél kézzel, mert nem jutunk orvosi segítséghez. Sok-sok magyar közelebbi, olykor pedig legközelebbi rokona válik a szétesőben lévő, értelmetlen és kegyetlen új szolgálati viszonnyal is terhelt egészségügyi rendszer áldozatává.
Emlékezetes, éppen pár hete keveredett abból is – talán a mostaninál kisebb – sajtóbotrány, hogy Spányik András volt mentőorvos megosztotta történetét. Reggel 7:30-kor hívta fel édesanyja, hogy férje rosszul lett, „lefittyed a szájzuga”. Spányik értesítette a budaörsi ügyeletes kollégáit, akik néhány percen belül kiérkeztek a helyszínre, riasztották a mentőszolgálatot, „vénát biztosítottak”, és vigyáztak a betegre. A mentő azonban nem jelent meg negyed óra elteltével sem – pedig az „időablakos stroke”-nál minden perc számít. A budaörsi mentőkocsik a garázsban álltak, körülbelül egy kilométerre a betegtől, mert az állomás vezetőjének nincsen joga elindítani az esetkocsit, a központból kell érkeznie az utasításnak. Spányik András tiszteletét és elismerését fejezte ki kollégái felé, szerinte „minden kollégája egyenként nagyszerűen szerepelt, remek munkát végzett”. A súlyos rendszerhiba mellett azonban nem lehet elmenni, így feltette a kérdést:
„a rendszerben mindenki képzett és jót akar. De mi történt akkor? Miért vettek el 40 perc esélyt egy ember életéből szervezési hibák? Ki felel az elpusztult, meg nem mentett idegsejtekért?”
Érdemes visszaidézni az április végi esetet is, amikor a súlyosan vérző beteghez 52 percig nem érkezett ki a mentőautó, a nő pedig a mentőben meghalt. A mentőszolgálat tagadja, hogy indokolatlan késlekedés történt volna, szerintük az ügyeletes orvos – aki háromszor is hívta a mentőket – nem jelezte megfelelően, mekkora a baj.
Ki felel az elpusztult, meg nem mentett idegsejtekért?
A választ azt hiszem, ahogyan a Gálvölgyi-eset jól mutatja, nem az Országos Mentőszolgálat vagy a Belügyminisztérium fogja megadni.
Győrfi Pál mentősceleb és állami szóvivő a Balázsék című reggeli rádiós műsorban úgy nyilatkozott, sajnálják, ami történt, és kivizsgálják az ügyet, de a mentőellátásban nem az számít, hogy ki híres ember; annak kell döntenie, hogy ki van súlyosabb állapotban. Nem minősülhet minden hívás automatikusan életveszélyesnek, gazdálkodni kell a mentőegységek számával. A fenti eseteket elnézve (légzési nehézség, stroke, súlyos vérzés) ez nagyjából annyit tesz, hogy Gálvölgyi hiába híres, nem jár neki külön eljárás, ugyanúgy nem érkezik ki hozzá időben a mentő, mintha a szomszédjáról lenne szó, mindenki nyugodjon meg. (Győrfi a Telex megkeresére reagált Spányik András Facebook-bejegyzésére is, a kritikát visszautasította, és azt rótta fel a volt mentősnek, hogy alaptalanul megingatja a betegek bizalmát. A felvetett kérdésekre azonban nem válaszolt.)
Úgy tűnik, még a gyakorlott Győrfi Pál – aki egyik utolsó képviselője azoknak a sajtósoknak, akikből a 2000-es években, a public relations hajnalán, a kor médiaviszonyai és az ifjú kereskedelmi médiumok sztárt csináltak, és aki közszolgaként 2020-ban a karanténvédekezés, majd a bezárás lecsengésével egy utazási iroda reklámarca lett – sem tudja elfedni a tényeket.
Az az egészségügy, amely az egyébként képzett és jót akaró kollégákat arra kényszeríti, hogy az életveszélyes helyzeteket ne oldják meg, ahol egy orvosi képzettséggel nem rendelkező diszpécser eldöntheti azt, hogy ki élhet és kinek kell meghalnia… nos, az az egészségügyi rendszer egyszerűen nem működik.
Győrfi helyzetértékelésével még maga a kormány sem lehetett elégedett. Mi sem mutatja jobban ezt, hogy hamarosan már „exkluzív információként” hozta le a kormánypárti Magyar Nemzet: foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt rendeltek el nyomozást Gálvölgyi ügyében. Ezt követte bejelentés az OMSZ belső vizsgálatáról, majd a belügyminisztériumi vizsgálatról is. Valóságos akcióba léptek tehát az állam kommunikációs célból intézkedést mímelő szervei.
Egy fél napra azonban pőrén állt előttünk a valóság: a válságot, melyet a magyar állam okozott, csak a szőnyeg alá söprik megoldatlanul – hiába sugall mást képviselőik és a mentősceleb tevékenysége.
Mindez persze, ahogyan azt bejegyzésében Spányik András volt mentőorvos is megjegyezte, nem a mentőorvos, mentőápoló, kórházi személyzet hibája. Olyat viszont, Lengyel Tibort, a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének alelnökét idézve,
„soha nem láthattuk még, hogy egy vezető a mentőszolgálat részéről előállt volna, és azt mondta igen hibáztunk, a rendszerben van esetleg hiba. Tehát ez soha nem kerülhet szóba, mindig egy dolgozóban találják meg a hibát”.
Azt, hogy idáig eljutottunk, az egészségügy dolgozói számtalanszor jelezték, eleinte a szakmai elit rosszallásának ellenére is mozgalmakat, tüntetés-sorozatokat szerveztek, sztrájkokat ígértek be. Világosan megfogalmazták: bérrendezéssel, az orvosi és szakdolgozói elvándorlás megállításának legalább kísérletével a helyzet súlyossága mérsékelhető lenne. Legutóbb a Magyar Orvosi Kamara lázadt fel a legújabb, kizsákmányoló kormányzati „szolgálati reform” ellen, igen sikeresen. Más, szakszervezeti próbálkozások ugyan ennél sokkal gyengébbre sikerültek, és általában az orvosok nyomasztóan nagyobb lobbiereje az egészségügyi dolgozókkal szemben évekig rányomta a bélyegét a szakma ellenállására.
Azonban ne felejtsük, a valódi hibás az állam szétesését folyamatosan balhé nélkül menedzselni akaró, kifárasztásra játszó és az összeomlás tényét egyre kevésbé titkolni tudó kormányzat.
A TB-jogok szűkítése 2020-ban még akár sokak számára jelentéktelennek is tetszhetett: hiszen lakással nem rendelkező vagy pénztelen emberekről volt szó, „mi ránk ez nem vonatkozik”. Most itt állunk 2023-ban, és rájöhetünk, hogy dehogynem. Tényleg mindannyian olyanok vagyunk, mint Gálvölgyi János, minket is otthagyhat a mentő. A sürgősségi ellátás meg rossz üzlet, ezért fizetős magán-sürgősségi osztályok még nincsenek, de akár ez a disztópia is valósággá válhat a közeljövőben: ha fizetsz, megmentünk, ha nem, várj egy órát az állami mentőre.
A kielégítő és gyors megoldást már számtalanszor megakadályozták a magyar állami ellátásban, a társadalmi ellenállás főbb formáit letörték, az ellenzék pedig mint sok más ügynek, ennek a hosszú távú képviseletére is alkalmatlannak bizonyult. Így jutottunk abba a helyzetbe, hogy komoly változás nélkül hamarosan lehet, hogy a segélyhívásunkat sem fogadják többé, még azért sem, hogy elcsevegjenek velünk.
