Mit tartunk manapság a legfőbb politikai bűntettnek és mik a népirtás fogalmának problémás aspektusai? Mit jelent az, hogy a holokauszt a népirtások archetípusa, és miért is érdemes összehasonlítani a tömeges erőszak más eseteivel? Miként lehetne a szolidaritást tenni az emlékezés alapelvévé? Jelen írás e kérdésekre keres választ.

Az erőszak problémája

Az erőszak kérdése iránti fokozott érdeklődés és az erőszak különböző formáival való intenzív foglalkozás erősen meghatározza kortárs kultúránkat. Erőszakon eközben sokféle dolgot értünk: a tömeges háborús bűntettektől a mikroagresszióval kapcsolatos vitákig sok mindent és sokfélét lehet tárgyalni e kulcsfogalmon keresztül. Részben e tág spektrumnak is köszönhető, hogy az erőszak különböző formái elleni küzdelem manapság sokakat képes mozgósítani.

Miközben az erőszak problémájával való foglalkozás központi szerepet játszik kultúránkban, a demokratizálódás és a társadalmi emancipáció folyamata a legitimnek gondolt és elfogadtatott erőszakformák körét szemlátomást markánsan leszűkíti.

Manapság magától értetődőnek vesszük, hogy a tanár nem fenyítheti fizikálisan a diákot, ahogy a rendőr sem alkalmazhat fizikai erőszakot, csak a legszükségesebb esetben.

Szintén sok szó esik az erőszak reprezentációjának adekvát és egyúttal vállalható lehetőségeiről. Az erőszakmentes élet ideálja ugyanis arra is készteti a társadalmat, hogy az erőszak kulturális reprezentációit is visszaszorítsuk. A tömeges erőszak áldozatait nem igazán illik többé megmutatni a médiában, főleg nem meztelenül, ahogy lehetőleg a gyerekek se játsszanak háborúsdit a számítógépen.

Az erőszak történeti kutatása

Az erőszak kutatása a történettudományon belül is kiemelt helyet foglal el. Egyebek mellett az a kérdés, hogy az erőszak fogalmának jelentése idővel miként változott? Gondoljunk csak bele abba az ugyancsak meghökkentő ténybe, hogy amit ma konszenzuálisan tanári erőszaknak tartunk és nevezünk, arra korábban sokan a nevelés részeként tekintettek – vagy legalábbis ily módon próbálták azt racionalizálni.

A historizálás az effajta, helyenként éles változások felmérését és magyarázásuk kísérletét egyaránt jelenti.

E kísérletnek pedig része kell legyen az is, hogy a fogalom hatóköre miként tágult az erőszakkal szembeni tolerancia csökkenésével, ergo miként került számos, korábban bizony gyakran megtűrt jelenségre az erőszak bélyege.

E nélkülözhetetlen fogalmi reflexiókon túl a kortárs történettudomány kiemelten foglalkozik a szervezett, tömeges vagy akár extrém erőszak roppant nehéz kérdéseivel is. Az ilyen tettek elkövetői lehetnek elsősorban állami, vagy éppenséggel társadalmi szereplők. Az ilyen eseteket ugyanakkor jellemzően a politikai erőszak tág kategóriájába érdemes sorolnunk, megkülönböztetve többek között a társadalmi-mindennapos erőszaktól vagy a kulturális erőszak sokféle és gyakran vitatott státuszú formáitól. Utóbbi kapcsán gondoljunk csak a „megbotránkoztatás jogával” kapcsolatos kortárs nézeteltérésekre, arra például, hogy szabad-e Mohamed prófétáról karikatúrát közölni, hogy csak a legexplozívabb kérdések egyikét említsem itt.

A bűnök bűne

Politikai erőszakkal kapcsolatos gondolkozásunkat ugyanakkor különböző kategóriák szervezik, melyek az erőszak eltérő formái között próbálnak különbséget tenni. Egy sor releváns fogalmat lehetne itt említeni, így például a népirtás, az emberiesség elleni bűntett, a háborús bűnök, a tömeggyilkosság, a nemi erőszak, vagy az etnikai tisztogatás fogalmait. E kategóriák között egyfajta hierarchikus viszony áll fenn.

E kategóriarendszernek mondhatni a csúcsán található a népirtás fogalma, mely a legsúlyosabbnak ítélt politikai bűntett, mondhatni a „bűnök bűne.”

Figyelemreméltó tény, hogy e fogalom kialakítására csak a huszadik században, konkrétan a holokauszt idején került sor, és megalkotása gyakorlatilag egyetlen személy nevéhez kötődik: Raphael Lemkin lengyel zsidó jogász vezette be a népirtás (angolul: genocide) fogalmát ekkor, mely aztán néhány éven belül az újonnan létrehozott ENSZ Népirtás Egyezményének (angolul: Genocide Convention) tárgyává vált.

A népirtás fogalmának több jelentős funkciója is van. Egyrészt jogi kulcskérdés: tényállással kapcsolatos álláspontokat tárgyalótermekben adott esetben éveken át vitatnak élesen, e vitáknak pedig nagyon sokrétű és komoly tétje van. E fogalom eközben erősen át van politizálva. A nyilvános viták során gyakran használják a kifejezést, nem ritkán meglehetősen elnagyolt és polemikus módon. A népirtás ugyanakkor történet- és társadalomtudományos kulcsfogalom is, mely egy széleskörben intézményesített tudományos szakterület, a népirtáskutatás alapvető elemzői fogalma.

A népirtás fogalmának kritikái

Vitatható és vitatott is, hogy egy jogi kulcskategóriát mennyiben ildomos közvetlenül átvennie a történet- és társadalomtudományoknak. A definíció pontatlanságain túlmenően magát a fogalmat is legalább háromféle kritika érte és éri.

A legalapvetőbb ezek közül talán az, hogy a népirtás fogalma sajátos világképre – filozofikusabban fogalmazva: sajátos ontológiára – épül: e fogalom a népcsoportokat személyekhez hasonlatosnak láttatja, létüket mondhatni esszencializálja és így megölésüket is lehetségesnek tartja.

A népirtás fogalma által szuggerált világkép szerint a tömeges erőszak eleve létező népcsoportokat sújt.

Az elkövetők egy népet akarnak megsemmisíteni, e bűnök bűnének motivációs alapja pedig jellemzően a gyűlölet. A fogalom tehát azt sugallja, mintha nem az elkövetők jelölték volna ki általuk önkényesen felállított kritériumok alapján áldozataikat, akikkel szemben aztán tömeges erőszakot alkalmaztak. Témánk szempontjából közvetlenül releváns példával élve: a népirtás fogalma szerint a német nácik és tettestársaik nem az általuk zsidónak minősített ártatlan áldozataikat üldözték a második világháború során, hanem a mondhatni objektíve és eleve létező zsidó népet próbálták megsemmisíteni.

Az átfedés e két koncepció között a gyakorlatban természetesen nagyon jelentős. Nem utolsósorban azért van ez így, mert a nácik által zsidónak minősített és ily módon megbélyegzett emberek jelentős hányada magát zsidónak tartotta – bár ennek természetesen teljesen másmilyen jelentést tulajdonított, mint a náci üldözők. A különbség a két meghatározás között ugyanakkor nagyon is fontos.

Az előbbi meghatározás jóval pontosabban írja le, hogy miként került sor a tömeges zsidóellenes erőszakra: a nácik által önkényesen kijelölt kritériumok alapján.

Az első problémát úgy lehetne tehát összefoglalni, hogy a népirtás fogalma esszencializálja az áldozati csoportot, amikor valójában inkább az áldozati csoport elkövetők általi önkényes megkonstruálása és rettenetes üldöztetése zajlik.

A másik alapvető kritika a népirtás fogalommal szemben nem más mint hogy a bűnök bűneként tételezi magát, és így erősen hierarchizál. Ráadásul mivel az elkövetői szándék, mondhatni a „bűnös elme” bizonyítását követeli, a népirtás tényállása jogilag eleve csak rendkívül nehezen bizonyítható. E szimbolikus hierarchiának, melynek legfelső kategóriájába a gyakorlatban csak néhány kivételes eset kerül, pedig kifejezetten szerencsétlen következményei is vannak. A fogalom sikertelen alkalmazása ily módon ugyanis rendkívül súlyos bűntetteteket mintegy szimbolikusan lefokoz, „másodrangúságukat” sugallja.

E problémára például hozható, hogy Vietnam többmillió áldozatot követelő amerikai háborús bombázása vagy a Mao idején bekövetkező tömeges kínai éhínség az érvényes definíció szerint nem számítanak népirtásnak. Gondoljunk bele, hogy utóbbi a huszadik század valószínűleg legtöbb halálos áldozattal járó, egyetlen országon belüli, politikai döntéshozatalból eredeztethető kataklizmája volt, mégsem kategorizálható népirtásként. Úgy gondolom, e tény önmagában is jelzi, hogy meglehetősen sajátos hierarchizálással van dolgunk.

Az imént tárgyalt ontológiával kapcsolatos a népirtás fogalmával szemben felvethető harmadik súlyos kifogás is: e fogalom a népirtás áldozatául eső csoportokat úgy határozza meg, hogy kizárja a politikai ellenfelek üldözésekor alkalmazott erőszakot – bármilyen súlyos is legyen, és célozza akár a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítését. Konkrétabban fogalmazva: a politikailag meghatározott csoportok, így például a kommunisták vagy az antikommunisták szisztematikus üldöztetése a jogi definíció szerint eleve nem minősülhet népirtásnak.

Jellemző következménye ennek, hogy a sztálini rendszer rettenetes bűntettei kapcsán a népirtás kérdését szinte csak etnikai alapon lehet felvetni. Ennek közismert következménye, hogy a szovjetunióbeli, az első ötéves terv megvalósításakor bekövetkező tömeges és több uniós területre kiterjedő éhínséget etnikai élű, így például ukránok elleni népirtásként szükséges értelmezni ahhoz, hogy népirtásként való elfogadtatása egyáltalán felmerülhessen.

Úgy vélem, hogy e kérdéskör akkor válik igazán ellentmondásossá, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a tömeges erőszakot számos ízben alkalmazó sztálini Szovjetunió vagy atombombát 1945-ben két japán városra is ledobó Egyesült Államok képviselői egyaránt részt vállaltak a népirtás jogi kategóriájának bevezetésében és a fogalom hatókörének lehatárolásában. Egyes kritikusok szerint a „bűnök bűnét” önérdekből tudatosan úgy definiálták, hogy az legfőbb bűneikre ne vonatkozhasson.

A népirtás fogalmát érő kritikák szerint tehát e fogalom sajátos elvek alapján esszencializálja az áldozatok csoportját, nehezen igazolható hierarchiát állít fel a tömeges erőszak különböző formái között, és eleve sajátos módon szelektál közülük.

A népirtások archetípusa

E korántsem problémamentes fogalom ugyanakkor az elmúlt évtizedek során a tudomány világában is széleskörben intézményesült. Az intézményesülés a világ számos táján Holokauszt és Népirtás Tanulmányok, angolul Holocaust and Genocide Studies néven történt. Számos egyetemen van ilyen elnevezésű tanulmányi program manapság, Amszterdamtól Uppsaláig vagy a melbourni Monash Egyetemtől a new jersey-i Stocktonig. Figyelemreméltó adalék, hogy még a United States Holocaust Memorial Museum tudományos folyóiratát is épp így hívják.

E bevett névvel kapcsolatban felvethető, hogy némileg sajátos módon egy eset megnevezése mögé teszi az analitikus fogalmat. Az elnevezés olyan tehát, mintha azt mondanánk, hogy „az 1848-as forradalommal és a forradalmakkal kapcsolatos tanulmányok” vagy „az első világháború és a háborúk történetének kutatása.” Könnyen belátható módon azt jeleznénk e megnevezésekkel, hogy az előbbi események az utóbbi kategóriába tartozó, ugyanakkor kiemelt jelentőségű esetek.

Úgy vélem, hogy a holokauszt és a népirtás fogalmai között is épp ilyen viszonyt állít az elterjedt fogalompár: a holokauszt nem különálló jelenség, hanem sajátos és bizonyos tekintetben kiemelkedő esete egy általánosabb történeti jelenségnek.

A holokauszt egyik legelterjedtebb értelmezése szerint éppenséggel a népirtás archetípusának tekinthető. Ezen értelmezést talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a holokauszt sajátos gyűlöletből, az antiszemitizmusból fakadó, minden politikai racionalitást nélkülöző módon egy nép, a zsidó nép megsemmisítésére tett szándékos, előre eltervezett kísérlet, mely eszközeiben és szisztematikusságában radikálisabbnak nevezhető más, amúgy azonos kategóriába sorolható bűntetteknél, ily módon tetőpontja a náci német erőszaktörténetnek, mely kiemelt figyelemben részesítendő a tömeges erőszak további, szintén rettenetes példáihoz képest. Ezen értelmezés szerint tehát a holokauszt a legextrémebb, a népirtás kritériumainak legradikálisabb módon megfelelő tömeges erőszak közkeletű neve – a népirtások archetípusa.

A holokauszt ezen értelmezés szerint ideologikus-szisztematikus-kontinentális bűntett, melyet Saul Friedlaender történész szerint az is mutat, hogy az elkövetők még az apró görög szigetek zsidónak bélyegzett lakosait is deportálták, majd megölték. Friedlaender ezen ideologikus-szisztematikus-kontinentális erőszak magyarázati kísérlete során vezeti be a „megváltó antiszemitizmus” (angolul: redemptive antisemitism) fogalmát, mely szerint a nácik az európai zsidóság elpusztítására teljesen perverz üdvtörténeti koncepciójuk megvalósításaként gondoltak. Míg tömeges erőszak jellemzően konfliktusos helyzetekben, így nemzetközi vagy polgárháborús szituációkban kerül alkalmazásra (gondoljunk csak az örmények vagy a tuszik elleni, lentebb tárgyalandó esetekre), addig a holokauszt teljesen aszimmetrikus, egyoldalú, ideologikus jellegű program megvalósítását jelentette a második világháború örve alatt, mondhatni fantomháború volt ez, a végsőkig, szól a gyakran felvetett érv.

Az imént elmondottokból könnyen kikövetkeztethető, hogy a holokauszt a népirtás archetípusaként való efféle értelmezése a népirtás fogalom mindhárom kritizálható aspektusát magában foglalja: esszencializál, hierarchizál, és szelektál is. Esszencializál, amennyiben nem abból indul ki, hogy a náci üldözők miként konstruálták meg, teljesen önkényesen, úgynevezett „faji” alapon az általuk üldözött „zsidók” kategóriáját, hanem úgy vélekedik, hogy a nácik az eleve és objektíve létező zsidóságot üldözték. Nyíltan hierarchizál, amennyiben a radikalitás fokai között explicite különbséget tesz. És bizony szelektál is, amennyiben úgy részesíti kiemelt figyelemben a zsidó holokauszt rettenetes és mélyen traumatikus központi fejezetét, hogy azt elválasztja még a náci erőszaktörténet további nagy fejezeteitől is, a náci német háborús erőszak különböző formáitól, a szovjet hadifoglyok milliós éhhalálra ítélésétől, a romák és szintik üldözésétől, a fogyatékkal élők tömeges legyilkolásától, Leningrád kiéheztetésétől, Varsó lerombolásától, és így tovább.

A holokauszt sokrétű historiográfiájának ismerői azzal is tisztában vannak, hogy a népirtás e archetípusának képe az ún. intencionalista iskola holokauszt-értelmezését követi, mely szerint a holokausztot a nácik és kiemelt módon Adolf Hitler már jóval bekövetkezte előtt eltervezték, megvalósításának pedig – ennek megfelelően – elsősorban ideológiai okai voltak. Friedlaender imént idézett „megváltó antiszemitizmus” koncepciója is az intencionalista nézetekhez áll közelebb, bár a szerző főművében azoknál összetettebb és szofisztikáltabban módon érvel.

Az összehasonlítás lehetősége

A holokauszt történelmi eseményének természetesen voltak egyedi jellemzői. A történelemmel kapcsolatos modern felfogásunk szerint eleve semmi sem ismétlődik azonos formában – minden történelmi esemény egyedi. Kifejezetten alacsony mércének számít tehát, ha az egyediség fogalmát így értelmezzük, nem pedig egyfajta „abszolút” egyediségként. A holokausztnak voltak azonban példátlan jellemzői is: a halálgyárak üzemeltetése, a gázkamrák nagy volumenű alkalmazása, akárcsak az elkövetők által zsidónak bélyegzett gyerekek nagy területre kiterjedő és módfelett szisztematikus elpusztítása feltétlenül említendők e ponton.

A holokauszt ugyanakkor történettudományos szempontból nagyon is összehasonlítható, mivelhogy az összehasonlítás egy önmagában teljesen semleges elemzői módszer, nem pedig értékelési mód vagy ítélet. E tudományos módszer lényege a hasonlóságok és különbségek számbavétele, valamint azok magyarázati kísérlete. Az összehasonlítás célja pedig az analitikus haszon szerzése. Közérthetőbben: mit tudhatunk meg az összehasonlítás által, amit az esetek egymástól független vizsgálata által nem tudtunk volna meg? Még konkrétabban: mit érthetünk meg jobban a holokauszt történetéből azáltal, hogy összevetjük más, hasonlóan rettenetes bűntettekkel? Értelemszerű, hogy a holokauszt példátlan jellemzőinek felmérése is csak ilyesfajta, analitikus célú összehasonlítások által lehetséges, és nem következhet az eset önmagában való vizsgálatából.

Ezáltal azt is állítom, hogy az egyediség tézisének abszolutizálása, mely mondhatni a holokauszt összehasonlíthatatlanságát tételezi, a szó szigorú értelmében nem nevezhető tudományos tézisnek. E tézisnek sokkal inkább politikai vagy teológiai jelentése van, leginkább politikai vagy teológiai érvként alkalmazható – és alkalmazzák is rendszeresen, alkalmanként alapvetően tudományos jellegű viták során is.

E ponton érdemes idéznem Dan Stone kiváló brit történész bölcs szavait is, aki szerint „a ruandai vagy az örmény népirtással való összehasonlítás csak abban az esetben minősülhet a holokauszt lekicsinylésének, ha valaki e rettenetes eseményeket próbálja lekicsinyelni.”

Igaz ugyanakkor, hogy a tömeges erőszak különböző esetei során meggyilkolt áldozatok és a túlélő egykori üldözöttek személyes tapasztalataihoz nem férhetünk hozzá közvetlenül. Ily módon nem is lehetünk képesek érdemben összehasonlítani őket egymással. Szerencsénkre nem tudhatjuk testünkben és lelkünkben, hogy milyen volt a haláltáborokban röviden időzni majd megöletni, a sztálini rendszerben megkínoztatni, Ruandában lemészároltatni, a sivatagban éhen halni. Effajta zavarba ejtő, akár morbidnak is nevezhető összehasonítási kísérletekre viszont eleve nincs is szükség.

A népirtáskutatás agendái

A népirtáskutatás tágabb szakterületének eközben óriási szüksége van a holokauszt kutatása során felhalmozott tudásra. Azt lehet ugyanis mondani, hogy a holokauszt a legrészletesebben dokumentált, egyúttal a legtöbbet kutatott népirtás is. A holokausztot illetően mostanra olyan részletes és mély szaktudás halmozódott fel, melyre más népirtások kutatásakor nagyon is érdemes lehet hivatkozni, illetve amellyel kapcsolatos sokrétű tudományos kérdésfeltevések más esetekkel kapcsolatos további kutatásokat is inspirálhatnak.

Mely esetekről is van szó? Némileg leegyszerűsítve a helyzetet, érdemes különbséget tennünk a viszonylag szűk és a jóval tágabb esetkatalógus között.

A viszonylag szűk fókusszal művelt népirtáskutatás olyan esetekkel foglalkozik mint az Oszmán Birodalom által az első világháború során az örmények ellen elkövetett népirtás, a rövidéletű kambodzsai extrémista Pol Pot-rezsim hetvenes évekbeli népirtó forradalma, illetve a hutuk és tuszik közötti véres polgárháború örve alatt az előbbiek által az utóbbiakkal szemben 1994 tavaszán és nyarán elkövetett sebes és módfelett brutális népirtás.

Ennek sebessége és elképesztő brutalitása leginkább épp a holokauszt 1944 tavaszán és nyarán (tehát pont ötven évvel korábban) elkövetett magyar nagyfejezetéhez hasonlítható.

E három, a világ különböző tájain elkövetett huszadik századi bűntettet egyaránt összeköti tömegességük és nagyfokú szisztematikusságuk, politikai-ideológiai motiváltságuk, a jelentős és számos formát öltő társadalmi részvétel, az áldozatok az előbbiekből következő rendkívül magas száma és aránya, akárcsak elkövetésük véres konfliktusokkal terhelt tágabb kontextusa. Felesleges külön hangsúlyoznom, hogy az imént említett alaptényezők nemcsak ezt a három esetet teszik egymáshoz hasonlatossá, hanem a holokausztot is hozzájuk. Érdemi összehasonlító kutatásuk ily módon komoly elemzői haszonnal kecsegtet.

A népirtás összehasonlító kutatását ugyanakkor lehet tágabb merítéssel is folytatni, mely időben is távolabbra tekint vissza. Míg maga a népirtás fogalma, mint már jeleztem, huszadik századi eredetű, és az imént említett négy esetet szintén mind a huszadik században követték el (bár az örmények elleni idején a genocide fogalomként még nem került megalkotásra), születtek jelentős tudományos kísérletek e fogalom akár évezredes távlatokban való, visszamenőleges alkalmazására. Ben Kiernan történész például „Spártától Darfurig” írta meg a népirtások letaglózó világtörténetét.

E tágabb kutatások egyik legfőbb csomópontja pedig a kolonializmus, illetve konkrétabban a telepes kolonizáció és a népirtás, azaz az ún. őslakos népek kiirtása közti összefüggések vizsgálata.

Széles körben ismert tény, hogy az európai gyarmatosítók gyakorlatilag globális kiterjedésű hódításai rengeteg erőszakkal és teljes népcsoportok eltűnésével – durvábban mondva: kiirtásával – jártak.

Ez történt a hatalmas területű Ausztrália több nagyrégiójában, átfogó jelleggel elsőként a Tasmaniára átkeresztelt déli szigeten. Az őslakosok száma Norman Naimark adatai szerint alig több mint egy évszázad alatt nagyjából 97%-kal (!) csökkent, mintegy egymillió lakos helyett maradt 31.000. Kisebb mértékben ugyan, de hasonló bűntettekre került sor többek között a mai Dél-Afrika fokföldi területén vagy Kalifornia északi részén. Előbbinek a szanok, utóbbinak az ún. yuki indiánok estek áldozatul tömegesen. Fontos hangsúlyozni, hogy ezekben az esetekben az erőszak elkövetői jellemzően nem terjeszkedő birodalmak állami képviselői voltak, hanem olyan telepesek, akik az állami hatalom helyi gyengesége mellett vagy akár teljes hiányában követték el tömeges bűntetteiket.

Az elmúlt évek egyik legtöbbet vitatott kérdése, hogy az európaiak Európán kívüli gyarmatosítása során a helyiek ellen rasszista alapon elkövetett tömeges erőszak milyen viszonyban is áll a náci német terjeszkedés során, legfőképpen kelet-európai területeken elkövetett kolosszális bűnökkel. E kérdésnek különös relevanciát ad, hogy a Német Birodalom a mai Namíbia területén lévő gyarmatán a német gyarmatosítók már a 20. század elején elkövettek népirtást, melynek a hererók és a námák estek áldozatul. Ahogy Jürgen Zimmerer fogalmazott, miként a népirtás kigondolói később Kelet-Európában, úgy már Délnyugat-Afrikában is gazdaságilag teljesen újra kívántak strukturálni egy Németországnál jóval nagyobb térséget, mely a helyiek jogainak csaknem teljes figyelmen kívül hagyásával járt együtt.

Az 1904-07-es tömeges bűntetteket megelőzően a hererók száma mintegy 80–100 000 volt, a námáké pedig 15–20 000. A hereróknak mintegy 70–80%-a, a námáknak pedig körülbelül a fele halálozott el néhány éven belül, utóbbiak egy része már az újonnan létrehozott koncentrációs táborokban. Figyelemreméltó adalék továbbá, hogy a német gyarmatosítók felvetették a helyiek tetoválásának ötletét is: már a huszadik század első éveiben szerettek volna jól látható számokat írni a helyiek bőrébe, bár ebben az esetben ez végül nem valósult meg. Az imént elmondottak alapján a nácik népirtó gyakorlatait a huszadik század második német népirtásának nevezhetjük.

Az egyik kulcskérdés ezek után, hogy milyen kapcsolat áll fent a Délnyugat-Afrikában és a mintegy negyven évvel később Kelet-Európában elkövetett tömeges erőszak között, azaz milyen ideológiai, gyakorlati, személyi és egyéb fajtájú folytonosságokat vagy éppenséggel változásokat lehet kimutatni. A hasonlóságok és különbségek vizsgálatán túl immár a történeti kapcsolat közvetlenségének kérdése is komoly figyelemben részesült az elmúlt évek során.

E kutatások mostanáig leginkább azt bizonyították, hogy a személyi folytonosság mértéke nem volt magas, az ideológiai alapelemek folytonossága viszont – amit az imént röviden illusztrálni próbáltam – több ponton is megdöbbentő formákat öltött.

E folytonosságok pedig mindmáig csak kevéssé ismertek és tudatosítottak.

Történettudomány és szolidáris emlékezés

Zárásként még szeretném röviden kifejteni, hogy milyen fontos lenne megkülönböztetnünk a történettudomány analitikus módszerét és a szolidáris emlékezés etikájának kérdését.

A történettudomány analitikus módszere az esetek közti hasonlóságokra és különbségekre egyaránt tekintettel van. Az elemző történész jogosan vetheti fel, hogy a népirtásként kategorizált események között fontos különbségek is vannak: a zsidóellenes népirtás jellege nem egyezett meg az örményellenessel, a kambodzsaival, a ruandaival, a tasmániaival vagy a namíbiaival. E különbségeket az összehasonlító népirtáskutatás keretében valóban fontos hangsúlyozni, vizsgálni, értelmezni.

Amennyiben azonban az emlékezés etikussá és szolidárisabbá tételére törekszünk, akkor nem e különbségekre, hanem inkább a tömeges erőszak esetei közti nyilvánvaló hasonlóságokra, illetve a különböző esetek közti, olykor közvetlen összefüggésekre érdemes rávilágítanunk.

Az atlanti rabszolgaság, a zsidó holokauszt és a dekolonizációs folyamat között eleve nem csak mi próbálunk manapság kutatóként kapcsolatot teremteni, hanem erre az áldozatok maguk is figyelemreméltó kísérleteket tettek a múltban. Az antiszemita és a rasszista jellegű elnyomás és üldöztetés közti összefüggések (a releváns eltérések mellett) számos súlyosan érintett kortársnak is feltűnt már; az effajta összefüggéseket számos szerző vizsgálta már gondolatgazdag módon, kortárs vitáinkat jóval megelőzően.

Amennyiben tehát az emlékezés célja az etikusság és a szolidaritás növelése és ezáltal egy erőszakmentes világ kialakítása, akkor nem annyira a holokauszt az erőszak globális történetében megfigyelhető sajátosságait érdemes kiemelnünk, hanem éppen azt a számos aspektust érdemes előtérbe állítanunk – így az elkövetők felsőbbrendűség-tudatát, rasszista gondolkodásmódjukat és paranoid világképüket, a morális kettős mércék általuk való alkalmazását, az áldozatok traumáit és küzdelmeit az elismerését – ami a holokausztot az erőszak globális történetének rettenetes és nagyon is integráns részévé teszi.

---

Írásom hat fő tézis mellett próbált érvelni.

Elsőként azt fogalmaztam meg, hogy az erőszak kultúránk egyik kulcskérdése, melynek tanulmányozása komoly tudományos kihívásokat is rejt. Azt állítottam másodjára, hogy a tömeges erőszak tanulmányozásakor a népirtás távolról sem problémátlan fogalma került a hierarchia csúcsára, vált a bűnök bűnének kortárs szinonimájává. Amellett is hoztam érveket, hogy a holokauszt közismert, ugyanakkor vitatható értelmezése a holokausztot a népirtás archetípusaként ábrázolja. Negyedikként amellett foglaltam állást, hogy a holokausztot lehet és érdemes is összehasonlítani a tömeges erőszak további eseteivel. Ötödikként vázoltam a népirtások kutatásának egy szűkebb és egy tágabb agendáját, mégpedig leginkább azért, hogy felvethessem miért is oly fontos az Európán kívüli gyarmati és az Európán belüli náci erőszak közti összefüggések vizsgálata. Végezetül pedig arra világítottam rá, hogy a történettudomány releváns megkülönböztetéseket kell, hogy tegyen, az etikus emlékezésnek azonban inkább az áldozatok közti szolidaritást kifejező és elősegítő közös tényezőket lenne érdemes előtérbe helyeznie.