2022 februárja óta szinte csak nők és gyerekek menekülnek az Ukrajnában kitört háború elől, a hadiállapot miatt ugyanis a 18 és 60 év közötti férfiak nem hagyhatják el az országot. A magyar kormány ennek ellenére a mai napig nem ismerte fel, hogy e két, több szempontból is sérülékeny csoportnak specifikus ellátásra lenne szüksége.

Az állami szervek nem közölnek részletes adatokat arról, hogy kik és milyen ellátásban részesülnek, illetve meddig és milyen körülmények között maradnak Magyarországon. Csupán annyit tudhatunk biztosan a rendőrség közleményeiből, hogy még egy évvel a háború kitörése után is kb. tízezer ember menekül át az ukrán-magyar, illetve a román-magyar határon naponta, sorsuk azonban ettől a pillanattól fogva ismeretlen előttünk. Helyzetükről legfeljebb az őket nagyrészt az állam helyett segítő civilek elmondásai alapján összeillesztett, apró mozaikokból kaphatunk még így is homályos foltokkal teli képet.

Hogyan bánnak egy nőgyógyászati vizsgálatra, várandósgondozásra, szülésre érkező, vagy épp fogamzásgátlót vagy abortuszt kérő menekült nővel egy olyan egészségügyi rendszerben, amely az itt élő nőket is rendszeresen bántalmazza? Milyen kihívásokkal néz szembe egy menekült nő Magyarországon? Hogyan érvényesülnek egy hátrányos helyzetű menekült roma nő reprodukciós jogai? Ki mire jogosult egyáltalán menekültként? Hogyan kezelhetők az elmúlt egy év traumái, és milyen kilátásai vannak a magyar menekültszállókon ragadtaknak? Többek közt ezekre a kérdésekre kerestünk válaszokat a menekült nőknek speciális segítséget nyújtó PATENT Egyesület és EMMA Egyesület munkatársaival, Kallós Lillával, Szalóki Ágnessel, Szabó Enikővel, Sárdi Annával és Molnár Elzával.

A két szervezet azonnal, közös erővel reagált az ukrajnai háború kitörésére, azt feltételezve, hogy a tömegével érkező nőknek a szállás és az élelem biztosításán túl is nagy szükségük van segítségre egy idegen országban, egy súlyos krízishelyzet közepette. A program sajátossága, hogy a hozzájuk forduló nőknek kisebb része érkezik Ukrajna belsőbb területeiről. Többségük magyar ajkú kárpátaljai roma, akiket – a magyarországi romákhoz hasonlóan – súlyos diszkrimináció fogad, és sok más mellett még menekülésük létjogosultságát is megkérdőjelezik azok, akiknek csak egy dolguk lenne: emberségesen bánni velük.

A hiánypótló projekt középpontjában elsősorban a szexuális egészség és a reprodukciós jogok állnak, amelyek megilletnek minden nőt – sok esetben mégis keményen meg kell harcolni értük. Míg előbbi eseteket a PATENT aktivistái kezelik, az EMMA Egyesület munkatársai kifejezetten várandós nőknek és kisgyermekes anyáknak nyújtanak segítséget.

„Hiába jár valami jogszabály alapján, ha nem kapod meg”

Legnépszerűbb szolgáltatásuk a különféle nőgyógyászati vizsgálatokra, beavatkozásokra való kísérés biztosítása – az időpontfoglalástól kezdve egészen az orvossal való találkozásig. Nem is csoda, hiszen az egészségügy útvesztőjében a magyar páciensek is könnyen eltévednek, nemhogy azok, akik számára teljesen ismeretlen a rendszer. A magyar állami egészségügyi ellátás ugyanis egyébként sem a kiszámíthatóságról, hozzáférhetőségéről és empátiájáról híres, a nőkkel való bánásmód (pl. nőgyógyászati vizsgálat vagy szülés során) pedig az esetek jelentős részében kifejezetten bántalmazó.

„Az egészségügy nagyon nehéz helyzetben van, a dolgozók nagyon leterheltek, jelentősnek tűnik a kiégések aránya, ahogy az is, hogy nincs elég megfelelően képzett, motivált és informált dolgozó. Ez olyan nőknél, akik még sérülékenyebbek, mint a magyar nők, mert mondjuk nem beszélnek magyarul, nem is ismerik a rendszert, vagy tudnak magyarul, de roma közösségből származnak, nehezebb”

– mondja Szabó Enikő.

„Az, hogy nőgyógyászhoz eljusson egy nő, vagy hogy fogamzásgátláshoz jusson (ezek alapvető jogok), biztosítani kell az ellátást és a hozzáférést”

– így Szalóki Ágnes.

Csakhogy már a nulladik lépésnél egy rakás adminisztratív akadályba ütköznek a menekültek: először is, meg kell találni, hogy melyik intézménybe mehetnek egyáltalán, majd időpontot kell kérni, ami nehézkes, ha a vonal másik végén nem beszélnek ukránul. Van ugyan államilag biztosított tolmácsszolgálat, amit az egészségügyi dolgozók is igénybe vehetnek, de erről a legtöbben nem tudnak. Ha nyelvi akadály nincs is, egy hátrányos helyzetű kárpátaljai roma nőnek általában nincs lehetősége telefonálni. Ha valamilyen csoda folytán el is jutnak az időpontfoglalásig, megugorhatatlan akadálynak bizonyul a tajszám hiánya, ezt képtelen kezelni a rendszer.

„Milyen státusza van? Menedékes? Kettős állampolgár? Ukrán? Mire jogosult? Ezeket nagyon sokszor eseti jelleggel kell kideríteni, és még így sem biztos, hogy aki éppen a kórházban dolgozik, el is fogadja. Hiába jár valami jogszabály alapján, ha nem kapod meg”

– foglalja össze Szalóki.

Az EMMA munkatársai, Sárdi Anna és Molnár Elza is megerősítik: az ellátóknak elvileg tudniuk kellene, hogy mire jogosultak a különböző státuszú menekültek, mégis nagyon sokszor kórháza, vagy akár dolgozója válogatja, hogy ki mit fogad el, holott ez nem egyéni értelmezés kérdése. Egyértelmű, ma is hatályban lévő miniszteri utasítás és eljárásrend rögzíti a menekültek egészségügyi ellátáshoz fűződő jogait. Ennek ellenére az információ egy évvel az első menekültek érkezése után is elég esetlegesen terjed: a végtelenségig túlterhelt egészségügyi intézményekig vagy eljut, vagy nem. Így fordulhat elő például, hogy egy várandós nő Budapesten nem kap ingyenes ellátást, ezért egy debreceni kórházig kell utaznia, ahol viszont – mintha hirtelen egy másik országban találná magát – teljesen természetes, hogy ellátják.

Letegezve, lelacizva

Az aktivisták úgy érzik, minden menekülttel rendkívül rosszul bánik az állami egészségügy, mivel a hiányos információáramlás és az extrém túlterheltség miatt minden eset nyűg, amivel kicsit is több munka van, mint egy átlagos magyar pácienssel. A roma emberek hozzáférése pedig alapvetően is nagyon rossz az egészségügyi ellátáshoz Magyarországon. Az intézményi rasszizmus a mindennapjaik része – és ezzel most a Kárpátaljáról menekülő romák is szemben találják magukat.

„Sokszor nagyon méltatlan kommunikációs helyzetekbe is belefutunk. Például egy kiskorú abortuszos esetnél volt olyan egészségügyi asszisztens, aki konkrétan szitkozódni kezdett, hogy mi az, hogy neki ingyen jár az abortusz. Volt olyan is, hogy az egyik asszisztens behívta a kollégáját és az orvost is, és azon szörnyülködtek, hogy egy nőnek (akinek szintén abortuszra volt szüksége) hogy lehet, hogy már 9 gyereke van.”

Az is felmerül, hogy miért nem köttetik el magukat. Az a nő viszont, aki szeretne ilyen beavatkozást (sterilizációt – szerk. megj.), csak nagyon bonyolult módon juthat hozzá. A roma hozzátartozókat akkor is kizavarják az utcára, ha nincs betegforgalom, és nem ül senki a folyosón.

„Az, hogy kint ülök egy roma nővel, akinek rá van tetoválva a karjára a párjának a neve, és kijön az orvos, és azt mondja, hogy »na, Laci, te jössz«… letegezve, lelacizva… iszonyú sok ilyet tudnánk mesélni, rengeteg probléma van”

– buknak elő sorra az esetek.

Óriási szükség lenne a nők biztonságérzetét és önrendelkezési jogát biztosító, traumatudatos ellátásra (természetesen nem csak a menekült nők esetében), ennek teljes hiányában viszont komoly szerepe van azoknak a kísérőknek, akik végig segítik a nőket az ellátás különböző állomásain.

„Sokszor szó szerint ki kell harcolni az ellátásokat, mert elutasítják vagy kifizettetik, még ha a családvédelmi szolgálatnál ki is választja a térítésmentességet a védőnő, akkor is nekiállnak ezzel vitatkozni, akár vezető klinikákon is”

– mondja Molnár Elza. Sárdi Anna hozzáteszi: többen vannak, akik saját dolguk megkönnyítése érdekében hajlandóak lennének taj-hozzájárulást fizetni, de ahhoz egy éve bejelentett lakcímen kellene Magyarországon élniük, „ami nonszensz, ez rengeteg idő, és egy csomóan nem tudják megugrani.”

„Egy várandós nő most azért kért segítséget, mert elment a kórházba, ahol senki nem tudott vele kommunikálni. Mondták, hogy menjen el a védőnőjéhez, és ott érdeklődjön, hogy tud-e ukránul beszélő orvost. A védőnő azt mondta, hogy akkor jöjjön vissza, hogyha hoz egy tolmácsot. Ezt az ellátónak kell biztosítania. A nő ezért itt keringett a levegőben”

– folytatja. De az elmúlt egy évben láttak már példát arra is, hogy életmentő műtétet is ki akartak fizettetni egy nővel, mert nem volt tajszáma.

„Addig nem hajtották végre rajta a műtétet, amíg a párja oda nem ment, és készpénzzel be nem fizetett közel 100 ezer forintot. Ez minden szinten megterhelő amellett, hogy jogszerűtlen is. Az alapellátás és az életmentő ellátás mindenkinek jár”

– hangsúlyozza Szalóki Ágnes.

Úgy látják, a jelenlegi helyzetben más alapvető szükségletekhez képest sajnos háttérbe szorul a fogamzásgátlás, miközben nem elvárható egy menekülő nőtől, hogy gyereket vállaljon. Ha így is tesz, az lehessen az ő döntése.

„A nők számára sorsfordító, hogy születik-e még egy gyermekük ebben a bizonytalan helyzetben vagy sem, és hogy tudnak-e a saját testük és életük felett irányítást gyakorolni”

– mondja Kallós Lilla.

A rossz bánásmód és a kiszolgáltatottság ahhoz is vezet, hogy sokan inkább visszajárnak Ukrajnába gyógyszerekért, fogamzásgátlóért, vagy akár abortuszra is. Ott ugyanis más – és legalább a nők által már ismert – protokollok vannak, ezeket azonban kevésbé tartják biztonságosnak a nőjogi aktivisták.

„Hallottunk már olyat, hogy, ha valaki meg szeretné szakítani a terhességét, akkor gyakorlatilag befizeti az összeget az ukrán klinikán, másnap visszamegy, és nincsen semmilyen ultrahang vagy előzetes vizsgálat, úgy hajtják végre rajta a műtétet.”

Ehhez képest sok szempontból megterhelőbb végigjárni a magyar procedúrát, amihez két kötelező konzultáción részt kell venni, nehéz időpontot foglalni, nem tudni biztosan, kell-e fizetni, és a magzati szívhangot is kötelező meghallgatni. Ugyanakkor a civilek úgy vélik, maga az eljárás még mindig biztonságosabb itt.

Magyarról magyarra

Mint azt a számtalan példa is szemlélteti tehát, a legtöbb állami egészségügyi intézményben csak egy sokadik teher a menekültek ellátása a kizsigerelt dolgozók vállán, és ezt általában a tudtukra is adják. Míg a várandós nőket kísérő EMMA munkatársai minden esetben az állami ellátás viszontagságaival küzdenek, a PATENT által kísért nőgyógyászati vizsgálatokkal, fogamzásgátlással kapcsolatos esetek egy részét igyekeznek a magánegészségügyben intézni. Ez sokkal egyszerűbb, gyorsabb és kíméletesebb – ettől függetlenül itt sem hagyják magukra a nőket.

„Nem azért, mert azt feltételezzük, hogy nem tudnák feltalálni magukat. Hogyha valaki jelzi, hogy neki nincs szüksége se nyelvi közvetítőre, se kísérőre, elfogadjuk. A többség viszont boldogan veszi ezt igénybe, mert nagyon nehéz a nőgyógyászati igényekről kommunikálni, és sok eltérés van az ukrajnai ellátáshoz képest. Nagyon jó, amikor ott van valaki, és el tudja mondani, hogy mi történik”

– mondja Szabó Enikő.

A magánellátásban pontosan értik és elismerik a kísérők szerepét, az állami intézményekben viszont kulcsfontosságú az érdekérvényesítés:

„Nagyon sokszor nagyon agresszívan, elutasítóan állnak hozzánk, sokszor zavarja az egészségügyi személyzetet a plusz egy ember jelenléte. Nagyon nagy szerepe van annak, hogy felkészült kísérőket küldünk – minden esetben megpróbálunk egy pozitív, közvetítői jelenlétet képezni az orvosok, ápolók és a nők között.”

A legfontosabb, hogy minden úgy történjen, hogy a nők a lehető legnagyobb biztonságban érezzék magukat, értsék, hogy mi történik velük, és maguk dönthessenek a testükről.

A kísérők már a vizsgálat előtti beszélgetések során igyekeznek minél több információt megtudni az igényeikről, félelmeikről, esetleges traumáikról, és mindezt maximálisan figyelembe véve, empatikusan igyekeznek egyengetni az útjukat. A kísérő fontos feladata, hogy érthetően elmagyarázza, miből fog állni az adott vizsgálat, ott legyen végig, ha a nő igényli (és be is engedik), és azt is jelezheti az orvosnak, hogy milyen vizsgálattól tart a nő.

Gyakori kérés például menekült nők részéről, hogy ne hüvelyi úton ultrahangozzák meg őket, illetve szívesebben fordulnak női nőgyógyászhoz. Ennek Szabó szerint sokféle oka lehet, különböző traumák vagy kulturális különbségek is előidézhetik. A lényeg, hogy mindig figyelembe vegyék a nők kérését.

„Amikor vannak olyan vizsgálatok, amiket még soha nem éltek át, fontos, hogy a kísérőink tudják, hogy mi fog történni, és a vizsgálat előtti beszélgetésen elmondják azon a nyelvezeten, ami látják, hogy működik az általuk kísért nővel. Van olyan, aki életében először megy nőgyógyászhoz. Neki elmondják, hogy néz ki a szoba, milyen ruhát kell majd levenni, hogyan kell felülni egy ilyen asztalra”

– magyarázza. Tapasztalatuk szerint sokszor magyarról magyarra kell fordítaniuk orvos és páciens között, ami részben a kárpátaljai roma közösség szóhasználatából adódik, ugyanakkor ez általános jelenség is:

a magyar egészségügyben valójában bárkivel előfordulhat, hogy az orvosa érthetetlen szakmai nyelvezetet használ,

nem magyaráz el mindent részletesen, és nem nyitott a páciens kérdéseire annak ellenére, hogy mindenkinek törvényben rögzített joga az érthető tájékoztatás.

„Magyar nőként is nagyon kevés mozgásterünk van abban, hogy jelezzük, mi az, ami nekünk oké, és mi nem. Nagyon sok olyan orvosi gyakorlat van, ami megkérdőjelezhetetlen dologként hat, márpedig valójában nagyon sok esetben sokkal több lehetőség van arra, hogy kevésbé invazív legyen egy vizsgálat”

– teszi hozzá a PATENT munkatársa.

Emberként bánni emberekkel

A rengeteg rossz tapasztalat ellenére azért látni egy kis reménysugarat is az állami ellátórendszerben. A két szervezet már a krízis elején információs anyagokat készített orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, a szállókon dolgozó szociális munkásoknak, önkénteseknek is arról, hogyan érdemes olyan nőket ellátni, akik feltételezhetően traumákon estek át. Az egészségügyi dolgozóknak szóló anyagból készült egy hosszabb és egy rövidebb verzió is, miután azt a visszajelzést kapták, hogy egy „pisiszünetben elolvasható”, amolyan „ezt tedd, ezt ne tedd” útmutatóra lenne igény. Emellett olyan protokollokat is kidolgoztak, amelyek biztosítják, hogy a különféle szervezeteknél dolgozó munkatársak, önkéntesek ne kövessenek el visszaélést vagy erőszakot a menekültekkel szemben.

„Szinte minden kórházban, védőnőnél, orvosnál azzal kezdik, hogy megkérdezik, miért vannak itt, Kárpátalján nincs is háború. És akkor elmondjuk, hogy azért, mert oké, hogy nem lőnek, de nincsen áram, nincsen melegvíz, nincsen étel, drága minden, nincsen munka”

– meséli Molnár Elza, aki szerint nagyon nagy szerepük van az egészségügyi dolgozók informálásában és szociális érzékenyítésében, aminek már kézzelfogható eredménye is van olykor.

„Ahova rendszeresen járunk, ott nagyon szépen látszik, hogyan érzékenyülnek ezek az orvosok, asszisztensek és nőgyógyászok, hogyan értik meg a dolgokat, és egyre kedvesebben és emberibben viszonyulnak azokhoz a nőkhöz, akiket beviszünk. Nem mindig van ez így, de láthatóan változik az általános hozzáállás, és azt remélem, hogy egymás közt is beszélnek az ilyen esetekről. Eddig csak azt érdekelte az érzékenyítés, aki egyébként is fogékony volt erre. Most van először lehetőség bemenni, és tanítani őket arról, hogyan kell emberként bánni emberekkel.”

Az aktivisták beszámolói alapján kiderül, hogy nagyon változó a hozzáállás: a várandósokkal és anyákkal foglalkozó emmások arról számolnak be, hogy legtöbbször beengedik őket a nőkkel a vizsgálatokra, sőt van, aki kifejezetten örül nekik, és általában az értetlenkedőkkel is sikerül elfogadtatni, hogy a kísérők a páciens érdekét szolgálják. A PATENT munkatársai viszont sokkal borúsabban látják a helyzetet, nem igazán éreznek pozitív változást az ellátók hozzáállásában – ebben feltételezhetően az is közrejátszik, hogy más típusú vizsgálatokra kísérik a nőket, mint az EMMA munkatársai, akik a várandósgondozásban több alkalommal is ugyanazokkal a szakemberekkel találkoznak, így esetükben nagyobb hatása lehet az érzékenyítő munkának.

Valódi biztonság itt sem adatik meg sokaknak

A háború sokak számára furcsa fordulatot hozott: van, akinek épp ez tette lehetővé, hogy kellő földrajzi távolságba kerüljön a bántalmazójától. Ugyanakkor vannak, akik itt esnek bántalmazás áldozatául, vagy a bántalmazójukkal menekültek Magyarországra, valamelyik szállón élnek összezárva, és nem biztos, hogy az ott dolgozó szociális munkásoknak vannak eszközeik a nők elleni erőszak felismeréséhez és kezeléséhez.

„Konkrét tereptapasztalatunk, hogy »balhés párokként« kezelik azokat az eseteket, amikor a férfi bántalmazza a nőt.”

– mondja Szalóki Ágnes.

Az is promléma, hogy a menekültszállók nem nő- és gyermekbarátok, nincs elkülönülési lehetőség, sokszor nincsenek biztonságban nők és gyerekek, kitettebbek a bántalmazásoknak. Az is a magyar ellátórendszer csődjéről árulkodik, hogy ha be is azonosítanak egy áldozatot, tajszám híján nem menekülhet a bántalmazója elől menedékházba.

„Minél marginalizáltabb valaki, az még nehezebbé teszi, hogy egy bántalmazó kapcsolatból ki tudjon szállni, miközben tudjuk, hogy ez alapvetően a diplomás magyar nőnek is nagyon nehéz”

– teszi hozzá a PATENT munkatársa.

A kárpátaljai roma nők helyzetének egyik sajátossága, hogy sokuknak eleve Magyarországon dolgozott a férje vagy a barátja, így a menekülésből családegyesítés lett, ami ugyanúgy lehet örömteli, ahogy nagyon konfliktusos is. Bár sok család épp a háború hatására egyesült, szinte mindenkinek vannak Ukrajnában családtagjai, például olyan fiúk, akik épp elmúltak 18 évesek, ezért már nem jöhettek át a határon, így a rokonok egy része is velük maradt.  Mindenki aggódik a családjáért és az otthonáért – tudják, hogy sok elhagyatott házat kifosztanak vagy elfoglalnak. Mindenki vágyakozik haza, visszatérnének már a megszokott életükbe a családjukhoz, de nem tehetik meg.

Sárdi Anna szerint idővel látványosan változott a kárpátaljai nők lelkiállapota. Tavaly tavasszal és nyáron még gyakrabban jártak haza, és akkor még azt gondolták, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak, ez csak egy átmeneti állapot. De ahogy egyre telt az idő, egyre nehezebb volt visszamenni és otthon lenni úgy, hogy nincs áram, élelmiszer, egyre kilátástalanabbá vált a helyzetük.

„A nagy honvágyat kicsit elaltatta az a lehetőség, hogy haza tudtak járni töltekezni. Éreztem egy mélypontot december környékén, amikor rájöttek, hogy nincs hova visszamenni, itt kell maradni, és itt kell berendezkedni, elkezdeni boldogulni, munkát vállalni.”

Ez viszont mindennél nehezebbnek bizonyul. A férfiak általában az építőiparban dolgoznak, és az ő fizetésükből próbál boldogulni az egész család. Nagyon sok nő panaszkodik arra, hogy nekik otthon van egy háztartásuk, itt viszont „szobanövény-üzemmódban” kell ülniük, ráadásul nincs kitörési lehetőség a menekültszállókról. Hiába is szeretnének munkát vállalni, ezt szinte teljesen ellehetetleníti, hogy roma származásuk miatt nem akarják foglalkoztatni őket, és hogy nem tudják a szállón hagyni a gyerekeket. Ha a férfi fizetése esetleg még elég is lenne egy albérletre, szinte mindenki küld haza Ukrajnába pénzt a rokonoknak. A férfiak ráadásul jellemzően feketén dolgoznak az építőiparban, így, ha bármilyen baleset történik, nincs bevétele a családnak.

„Ilyenre is volt példa, leesett az apuka a tetőről az építkezésen, 2 hónapig meg se tudott mozdulni. Csak az volt a szerencséjük, hogy olyan szállón voltak, ahol biztosították nekik az étkezést. Két hónapig nem volt semmilyen bevételük, miközben az anyuka éppen várandós volt”

– idézi fel Molnár Elza.

Az anyaság univerzális kapcsolódási pont

A menekült nők hosszú távú boldogulását az is súlyosan nehezíti, hogy az újabb és újabb, gyorsan megoldandó nehézségek mellett nincs lehetőség és idő feldolgozni azt az alapvető traumát, hogy el kellett hagyniuk az otthonukat, most pedig minden eddiginél bizonytalanabb helyzetben vannak. És erre valószínűleg soha nem is lesz lehetőségük.

„Mi már az erre rárakódott rétegekkel foglalkozunk, például az anyasággal kapcsolatos nehézségekkel, vagy mondjuk egy szülészeti erőszak élménnyel. Rakódnak egymásra a rétegek, pikk-pakk, és nincs, aki foglalkozna velük”

– meséli Sárdi, az EMMA Egyesülettel ugyanis a kísérés mellett úgynevezett pszichoszociális ellátást is nyújtanak a menekült anyáknak.

„Leülünk, és beszélgetünk. Időt és teret szánunk arra, hogy elmondhassák, mi az, ami nehéz, miben vannak. Nem pszichológusok vagyunk, ezek segítő beszélgetések. Ilyenkor is visszajelezzük azt, hogy igazuk van, és nem oké, ahogy velük bánnak. Nem egy világmegváltás, de nagyon fontos, hogy validáljuk a problémáikat.”

A beszélgetések során rengeteg bensőséges információt, érzést osztanak meg a nők a civilekkel, amire nem biztos, hogy lenne mással lehetőségük.

„Mi igyekszünk a sok helyen elterjedt alá-fölérendelt segítői kapcsolatok helyett partneri, mellérendelő kapcsolatot fenntartani az általunk kísért nőkkel. Ez a fajta kapcsolódás lehetővé teszi, hogy ne tartsunk nagy távolságot egymás között. Egyfajta sorstárs segítőként én is meg tudom osztani, hogy nekem mi volt nehéz anyaként. Olyan jó, hogy van egy olyan szint, ami közös. Az anyasággal kapcsolatos megélés egy univerzális kapcsolódási pont közöttünk.”

Ezáltal a törődés is kölcsönössé vált:

„Nekem nincsen saját gyerekem, viszont rengeteget beszélgetünk arről, hogy miért nincsen. Rengeteget tanítanak nekem a gyerekekhez való viszonyulásról, és mindig megígérik, hogy »ha majd te leszel várandós, majd én kísérlek téged, és én leszek ott a te szülésednél!«”

– meséli Molnár Elza. Mint mondja, végső soron az is fontos cél, hogy az általuk kísért nők idővel önállóbbak legyenek, megtanulják, hogyan tudják segíteni magukat is.

Nem fenntartani akarják ezt a kiszolgáltatott helyzetet, hanem tanulásként tekinteni a kísérés folyamatára, aminek a végén már el mernek menni egyedül is kórházba a nők.

Láthatatlanul maradó áldozatok

Az orosz katonák által elkövetett szexuális erőszakról szóló hírek nyomán mindenkiben felmerül a kérdés: mi mindent élhettek át az Ukrajna belsőbb területeiről érkező nők, és milyen további veszélyeknek, traumáknak lehettek kitéve a menekülés során, vagy akár Magyarországra érkezésük után is, és ki segít nekik mindezek feldolgozásában. Maguk a civilek is arra számítottak, hogy sok ilyen esettel fognak találkozni, ezért specifikusan készültek is az áldozatok ellátására. Idővel azonban kiderült, hogy nem feltétlenül nyíltan, tömegével érkeznek hozzájuk a túlélők, hanem más útvonalakon, sokszor indirektebben derül fény egy-egy ilyen jellegű súlyos traumára.

Fontos hozzátenni, hogy az áldozatok láthatatlanságát és magára maradását segíti elő a magyar ellátórendszer is, amely alapvető szükségletek sem képes kielégíteni, így sokkal nehezebb specifikált ellátást ajánlani az érintetteknek.

„A nőket igenis éri nemi erőszak, illetve az utazásuk során is lehetnek visszaéléseknek kitéve, valamint a fogadó országban is rengeteg kiszolgáltatott helyzetben visszaélnek velük, de ameddig nincs hol aludniuk, nincs mivel etetni a gyerekeiket, nem tudják, hogy maradhatnak-e még egy hetet vagy egy hónapot az adott szálláson, ezekkel az érintettségeikkel kevésbé fognak előállni. Az ellátórendszer nem elégséges ahhoz, hogy ezeket az igényeket párhuzamosan kielégítse.”

Mivel Ukrajna alapvetően is az emberkereskedelem egyik forrása a térségben, ezen a téren is erős fellendülésre készültek a civil szervezetek.

„A nők elleni erőszakot és az emberkereskedelem jelenlétét nagyon radikálisan növeli bármiféle humanitárius katasztrófa. Azt feltételezzük, hogy nagyon sok az emberkereskedelemnek kitett gyerek és nő, viszont az ellátórendszer és a jelzőrendszer annyira nem összehangolt, hogy alig látunk eseteket. De amikor különböző szervezetek be is azonosítanak egy potenciális áldozatot, nagyon nehéz feltérképezni, hogy hol kaphat az illető megfelelő ellátást, vagy hogy mik a következő lépések.”

– mondja Szalóki Ágnes. A helyzetet nehezíti, hogy

Magyarországon is virágzik az emberkereskedelem, ennek ellenére nagyon alacsony azoknak a száma, akik áldozataként meg is jelennek a statisztikákban.

A környező országokban is hasonló a helyzet, az országok közötti együttműködés, esetkezelés is nagyon gyenge.

„A nők elleni erőszak témáját sose »rányomulósan« prezentáljuk, hiszen feltételezzük, hogy a többség érintett lehet. Sok ukrán nőtől hallottam azt, hogy a legnagyobb bántalmazó Oroszország. Tehát amikor a bántalmazás témaköre feljön, az erőszakot egy teljesen más póluson értelmezik. Sokkal több, ráhangolt, kulturálisan érzékeny munka kell ahhoz, hogy megnyíljanak. És egyébként megnyílnak”

– mondja Szabó Enikő.

Pont olyan esetleges a rendszer, mint egy éve

A több mint egy éve futó programot a PATENT és az EMMA maroknyi aktivistája viszi a hátán, hiánypótló szolgáltatást nyújtva a női szolidaritás jegyében. Ahhoz, hogy egyáltalán megtalálják és megismerjék a menekült nőket, rengeteg terepmunkára volt és van is szükség, az eredmény viszont megér minden beszélgetéssel vagy épp a kórházi dolgozók érzékenyítésével töltött percet. A szolgáltatás fogadtatása nagyon pozitív mind a nők, mind a többi, menekültekkel foglalkozó civil szervezet részéről, akik nagyrészt az állam helyett dolgoznak, és nem tudnak minden igénynek eleget tenni. Mint azt Kallós Lilla terepmunkás tapasztalatai alapján elmondja, a menekült nők nem találkoznak azzal a hangvétellel, hogy a reproduktív jogok alapjogok, a menstruációs termékek és fogamzásgátlás pedig nem részei az alapvető ellátásuknak.

„Azt tapasztaljuk, hogy annak ellenére, hogy ez egy túlnyomó részt nőket érintő krízis, nagyon kevés a női szempont. Ahol mégis meglenne a szempont, ott nagyon nagy a leterheltség”

– mondja Szalóki. Úgy látják, a szociális munkások nagyon örülnek, ha van valaki, aki közvetlenül tud a nőkkel beszélni a szexuális egészségről, sokan nem tudják ugyanis, hogyan hozakodjanak elő egyáltalán ezzel a témával.

„Sokan már akkor kapva kapnak az alkalmon, amikor megemlítjük a nőgyógyászt, de vannak olyan igények, élethelyzetek is, amelyekről nehezebb beszélni”

– fűzi hozzá Kallós.

Szerinte látványos a civil szféra kifáradása, ami már régóta tart, de a koronavírus-járvány tovább súlyosbította a helyzetet, és az egy éve tartó menekültválság is újabb tehertétel, a kormánynak pedig láthatóan nagyon kényelmes, hogy nem sok mindent kell tennie.

„Vannak példás civil összefogások, de nagyon nehéz, hogy ad hoc módon működik az ellátás. Nincs átlátható rendszere annak, hogy ki, hol, milyen szolgáltatáshoz tud jutni. Egy éve tart ez a helyzet. Most már hosszú távú integrációval, jólléttel kapcsolatban is felmerülnek igények, amelyekre nincsen állami válasz. Nem látom azt, hogy a szolgáltatások stabilizálódnának, a benne lévők és a menekültek is hozzászoktak ezeknek az esetlegességéhez.”

Szabó Enikő szerint nagyon nehéz bármilyen együttműködést várni az államtól,

„mert a nők elleni erőszak, a reprodukciós jogok, az abortusz nemcsak marginalizált, hanem szinte üldözött témák most már Magyarországon, nem lehet túl sok jóra számítani.”

Persze már az is jó lenne, ha hagynák, hadd végezzék a civilek a munkájukat: ha az általuk termelt tudás beépülne hosszú távon az ellátásba, és nem kellene extra munkát fektetni az ellátókkal való harcba – teszi hozzá Szalóki Ágnes.

Kijelenthetjük tehát: a magyar kormány számára addig voltak érdekesek az Ukrajnából menekülők, ameddig a választási kampányban lehetett fotózkodni velük a határon,

Magyarország határokat nem ismerő segítőkészségét és profi menekültellátó rendszerét dicsérve.

A valóság azonban az, hogy sokak helyzete kilátástalan, amin nem sokat segít, hogy a nem épp gránitszilárdságú szociális, egészségügyi és menekültügyi ellátás minden rendszerszintű hibáját és igazságtalanságát százszorosan veri le a menekült nőkön és gyermekeiken. Az Ukrajnából naponta ezrével hazánkba menekülők csak számok a hírekben, eszközök a politikában, nemkívánatos személyek az összeomló ellátórendszerben, és csupán néhány tucat civil számára hús-vér emberi lények. Változásra aligha van esély. Hiszen miért is bánna jól épp a menekült nőkkel az a kormány, amely a „sajátjait” is semmibe veszi, jogaikat lábbal tiporja, és rendszeresen asszisztál a bántalmazásukhoz.