Háború idején az első áldozat az igazság – szokták idézni sokan és sokszor; nemritkán a tavaly februárban kitört orosz-ukrán háború elemzésekor is. Az aforizma Hiram Johnson kaliforniai republikánus politikustól származik, aki a két világháború alatt és közben előbb kormányzó, majd pedig szenátor volt.

Az igazság túlélése bármely háború esetén több oknál fogva kerül veszélybe; ezek közül csak az egyik a szándékos torzítás és manipuláció, amely együtt jár a politikai polarizációval, a hadviselő oldalak közötti választás kényszerével, részleges igazságaik teljes igazságként történő elfogadásával. Sok esetben azonban arról is szó van, hogy a háború sokkja előhívja a mélyebb tudati rétegekből azokat az emlékképeket, formulákat, amelyek segítségével értelmet tudunk adni az egyébként értelmetlen öldöklésnek, pusztításnak. Az ukrajnai háború mindegyik jelenségre szolgál példákkal.

Propagandaháború – foglyul ejtett történelem

A háborúval járó érzelmi fűtöttség elkerülhetetlenül vezet leegyszerűsített elemzésekhez, képzetekhez, megnyilatkozásokhoz, aminek köszönhetően a napi politikai diskurzusban sokszor bukkannak fel történelmi utalások és analógiák. Mivel azonban a mai helyzet nem lehet semelyik korábbinak az egyszerű megismétlődése, a történelmi párhuzamok az esetek döntő többségében sántítanak. Mégis könnyen válnak a jelen körülményeit számba vevő elemzés helyettesítőjévé. Van úgy, hogy történelmi analógiákon keresztül minden könnyebben érthető, de ugyanakkor félreérthető is.

A leggyakrabban felbukkanó történelmi párhuzam, amely a háborút övező európai diskurzusban megjelenik, Putyint Hitlerhez, Oroszországot a Harmadik Birodalomhoz hasonlítja, és elítéli a Neville Chamberlain (1937–1940 közötti brit miniszterelnök) stratégiai diplomáciájához hasonlítható „megbékéltetési” kísérleteket, vagy akár gondolatokat. Értelemszerűen következik a második világháborús analógiából, hogy Oroszországgal szemben a feltétel nélküli megadás lehet az egyetlen követelés, és ennek érdekében Ukrajna nyugati támogatóinak semmi se lehet túl drága.

A megbékéltetést célzó diplomácia elítélése, Putyin Hitlerhez hasonlítása (ld. még „Putler”) néha olyan harsány motívuma a háborús diskurzusnak, mintha más háborúk nem is lettek volna a történelemben, amelyek a jelen esetre tanulságul szolgálhatnak. Pedig voltak ilyenek, szép számmal. Ott van mindjárt az első világháború, amelynek kirobbanása az osztrákok és a szerbek közötti rivalizálásra (Bosznia kormányzásáért) vezethető vissza. Abban az időben minden nagyhatalom alábecsülte, milyen pusztításhoz vezethet, ha ezt a helyi konfliktust nem elfojtják, hanem egy nagyobb összecsapás elindításához használják fel. Ott van továbbá a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk sora az 1990-es évekből, amely talán a legtöbb közvetlen tanulsággal szolgálhatna, amikor a korábban egy szövetségi államban élő szláv népek közötti háborúról van szó.

A csehek és szlovákok könnyen asszociálnak a Prágai Tavaszt eltipró szovjet (pontosabban: Varsói Szerződés Szervezete által elkövetett) beavatkozásra, és ebből meríthet erőt az Ukrajna iránti szolidaritásuk. Azok pedig, akik az Orbán-kormányt szeretnék kimozdítani Moszkva-barát pozíciójából, 1956 szellemét idézik meg, és erre hivatkozva próbálják ébresztgetni a magyarok oroszgyűlöletét.

A szolidaritás egyfajta megnyilatkozása volt, hogy a múlt év végén a német, majd pedig az európai parlament (és nemrégiben a belga is) úgy döntött, hogy az 1932-34-es ukrajnai éhínség („holodomor”) népirtás volt. Amint az köztudott, az áldozatok számáról, de a milliós nagyságrendű éhhalál konkrét okairól is vita zajlik a történészek körében. Függetlenül attól, hogy a népirtás megjelölés mögött mekkora valóságtartalom áll, valószínűleg nem helyes, ha politikai testületek, és nem tudományos kutatók mondják ki, mi a helyénvaló értelmezés.

Putyin egyébként maga járt élen abban, hogy a történelmet beszéltesse a konkrét helyzet konkrét elemzése helyett.

Ismeretes, hogy 2021 júliusában hosszú dolgozatot publikált az orosz, ukrán és belarusz népek viszonyáról. A későbbiekben hol Nagy Katalinra, hol Nagy Péterre hivatkozott, amivel jórészt azokat igazolta, akik a 2022-es inváziót, sőt Putyin egész működését a neoimperializmus jegyében értelmezték (mivel hogy ez a két 18. századi uralkodó játszott döntő szerepet abban, hogy az Orosz  Birodalom magába integrálta a ma ukránnak tekintett területek javát, kiszorítva onnan a svéd, lengyel és oszmán birodalmi ambíciókat).

Végletes álláspontok – és a nagy átlag

A háború nem egyszerűen felébresztette, de egyenesen traumatizálta Európát. Mindez leginkább azokban az országokban figyelhetők meg, amelyek súlyos történelmi konfliktusok emlékét őrzik, és egyszer vagy többször, részben vagy egészben be lettek építve az Orosz Birodalomba vagy a Szovjetunióba. Vonatkozik ez elsősorban Lengyelországra és a három kisebb balti államra (Észtország, Lettország, Litvánia), valamint Finnországra is.

Ami a háború kitörése óta megfigyelhető, hogy ezeket az országokat nem egyszerűen a mai helyzetre adott reakció, hanem történelmi revansvágy fűti.

Szakértőik – saját történelmi tapasztalataikból kiindulva – örök veszélyforrásnak tekintik Oroszországot, az európai civilizációtól idegennek ítélik. Ami pedig a mai háborús helyzettel kapcsolatos megnyilatkozásaikat illeti, nem jellemző rájuk a nagyobb nyugati hatalmak részéről tapasztalható egyensúlykeresés az Ukrajnával vállalt szolidaritás és a világháború elkerülésére való törekvés között. Leginkább a lengyelek, észtek, lettek és litvánok körében jellemző a folyamatos eszkalációra való törekvés, a mind intenzívebb háború kockázatainak és költségeinek felmérése nélkül.

A baltiak tehát lelkes vezérszurkolói egy olyan háborúnak, amelyben az emberáldozatokat nem nekik kell meghozni, hanem a megtámadott Ukrajna katonaságának és lakosságának. Lengyelország esetében ez nem egyszerűen egy önzetlen segítségnyújtásról szól, hanem egy olyan alkalomról, amely a nemzetközi politika porondján való felértékelődéshez, egyfajta alsó-középhatalmi státushoz vezet (amely felé egyébként Lengyelország már az Irak elleni 2003-as illegális invázióban való részvétellel elindult). A lengyel agilitás mögött látható a (17. századra visszanyúló) hegemonista rivalizálás Oroszországgal, a törekvés az ún. „intermárium” projekt kiteljesítésére, mint ahogy Románia számára Oroszország meggyengülése a Moldova fölötti befolyás megerősítését kínálja.

Szemben a balti csoporttal, az EU-n belül létezik egy ellentétes pólus is, amelyet lényegében Orbán Viktor egy személyben alkot. Az európai állam és kormányfők nagy többségével szemben ő nem látogatott el Kijevbe, viszont ő az egyetlen, akinek Putyin újévi üdvözletet küldött. Az ő külügyminisztere az egyetlen az EU-ban, aki nem találkozott ukrán kollégájával 2022-ben. Orbán médiája jellemzően nem tesz különbséget agresszor és áldozat között, ami akkor is kifogásolható, ha az áprilisi választások alkalmával Orbán erős választói felhatalmazást kapott arra, hogy a békét és biztonságot szem előtt tartó politikát folytasson. A Moszkvabarát álláspontnak egyetlen látható pozitívuma volt megfigyelhető, amikor is Orbán – uniós kollégáival ellentétben – elutazott Moszkvába a 91 éves korában elhunyt Mihail Gorbacsov temetésére.

Az európai országok többsége e két véglet között navigálva alakítja ki álláspontját az Ukrajnával vállalt szolidaritás, a menekültek, a fegyverszállítások, a szankciók, az ukrán nacionalisták által szorgalmazott kulturális háború és más fontos kérdések tekintetében.

Helyi háború – globális keretezésben

Az orosz-ukrán háború önmagán túlmutató jelentőségével mindenki tisztában van. A világ nagyjából helyi értékén kezelte a 2008-as, összesen 11 napig tartó orosz-grúz háborút, és – ma már ez egyértelműnek tűnik – a jelentőségéhez képest kevés súlyt adott a 2013-14-es ukrán válságnak, amely lényegében Ukrajna addigi politikai rendjének összeomlásával, és a Krím Oroszország általi elcsatolásával járt, illetve a Donyec-medencében vívott, rövid idő alatt nemzetköziesedett polgárháború kezdetét hozta.

Ma gyakran hallható, hogy ez a háború kihívást jelent a szabályalapú nemzetközi rendnek (SZNR, angol eredetiben „rules-based international order”), vagy akár véget is vet neki. A probléma az, hogy ennek az SZNR-nek a definícióját sehol sem találjuk, korábban senki nem beszélt róla, nem tudni, mikor és ki hozta létre, ki vagy mi tartotta fenn eddig. Hogy a nemzetközi jogot sérti az orosz invázió, az egyértelműen kijelenthető. Hogy az európai békét (vagy békerendet) ez a háború felforgatta, az is világos. Innentől kezdve azonban nagyon sok ad hoc és inkonzisztens teoretizálás zajlik a nemzetközi viszonyokról, ami előbb vagy utóbb helyet kell, hogy adjon egy tisztább, világosabb gondolkodásnak és szóhasználatnak.

Az Ukrajnát támogatók körében Oroszország revizionista hatalomként tűnik fel, mivel erőszakkal nyomja le a környezetében azokat a nemzeteket, amelyek elvileg a szabadságot kellene, hogy élvezzék a Szovjetunió felbomlása óta. Oroszország szemében viszont a Nyugat, de még pontosabban az USA a revizionista, mivel egyre intenzívebben van jelen olyan országokban, amelyek a Szovjetunió felbomlása után a Független Államok Közösségéhez csatlakoztak, vagy azzal együttműködtek. A hidegháború lezárását követő helyzethez képest revizionizmusnak tűnhet fel a NATO keleti kiterjesztése, és az Egyesült Államok kilépése olyan nemzetközi szerződésekből, mint az 1987-ben aláírt, a Közép- és Rövidebb Hatótávolságú Rakéták Megszüntetéséről Szóló Szerződés (INF Treaty), amelyet az USA 2019-ben mondott fel.

A The Economist nevű liberális brit hetilap azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az ukrajnai háború a világnak, az invázió évfordulóján így fogalmazott: „a konfliktus kimenetele fogja meghatározni a Nyugat autoritását”. A The Economist meghatározása elég pontos, és kevésbé idealista, mint az SZNR-re való hivatkozások. Egyben magyarázatot is ad arra, hogy az ún. Globális Dél nem zárkózik fel a Nyugathoz az Oroszország elleni egységfront kialakítására. Tartózkodásuk nem jelent szimpátiát az Ukrajna elleni agresszió iránt, de jelzi a bizalmatlanságot a nemzetközi jogot alkalomszerűen áthágó, a multilateralizmust a nyugati autoritásnak alárendelő, kettős mércét előszeretettel alkalmazó országokkal szemben.