Száz éve, 1923. március 21-én született Nyers Rezső, a Magyar Szocialista Munkáspárt utolsó és a Magyar Szocialista Párt első elnöke. Tisztségében átvezette az állampártot a valódi párt állapotához. Az 1990 március-áprilisi kétfordulós többpárti országgyűlési választásokon pártja megbukott, és májusban az MSZP második kongresszusán átadta helyét Horn Gyulának. Jelölték elnöknek, de amikor Horn is jelöltette magát, a kongresszus színe előtt indoklás nélkül azonnal visszalépett.

1989. október 9-én az MSZP alakuló kongresszusának állásfoglalása szerint a párt egyaránt vállalta a szocialista és kommunista mozgalom időtálló hagyományait, reformkommunistaként, több platform szövetségeként, szocialista tömegmozgalomként határozta meg magát. Egyfajta hibridpárt volt, Nyers Rezső ugyan nem minősítette így, de a reformkommunista szereppel már korábban azonosult. Nos,

a reformkommunistaság bukott meg az 1990-es választásokon, és ezt világosan látta, ezért adta át másnak a stafétabotot.

Nem mintha ne látta volna be, hogy az MSZP-nek az utódpártiságból nem kellene tovább lépnie szociáldemokrata irányba, de erre már nem érezte alkalmasnak önmagát.

Nyers kései újrafelemelkedésében a reformkommunistaság játszotta a fő szerepet. Sosem volt kultusza, ehhez sem korábbi pozíciója, sem habitusa nem szolgált alapul. Volt viszont egy nimbusza, ami a hatvanas évek második felétől viselt szerepéhez – az első bukásához és az azt követő háttéremberi mivoltához volt köthető. Ne feledjük, hogy az 1972-es brezsnyevi fenyegetés után őt az első körben 1974 márciusában váltották le KB-titkári tisztségéből, és Aczél György áthelyezésével, Fehér Lajos nyugdíjazásával a gazdasági reform három húzóembere távozott a vezetésből. (Egy év múlva Nyers és Fehér a politikai bizottságból is kimaradt. Alig két hónapra rá bukott a miniszterelnök, Fock Jenő.)

Szövetségben a kommunistákkal

Nyers szinte belenőtt a szociáldemokrata világba. Nemcsak apja révén, de az erős kispesti közeg adta ezt a miliőt, a Kőbányával és Pestszentlőrinccel összenőtt rengeteg gyártelep munkása, a kocsmák és vendéglők közönsége, a focicsapat, a szocdem szövetkezeti bolt a Wekerle-telepen, a klubélet a Kispesti Munkásotthonban (még ma is így hívják!), a könyvtár, és amit ott a kezébe adtak; a brosúrák meg a Népszava és a Szocializmus címet viselő folyóirat. Minden ebbe az irányba vitte.

1939-től 16 évesen lett az ifjúmunkás csoport elnöke, a négy polgári osztály után nyomdásznak tanult, majd szakszervezeti tag és delegált lett az MSZDP Országos Ifjúsági Bizottságában. Mindenféle előadásra eljárt, a népieket is hallgatta, viszont a kommunisták nem épültek be a nyomdászok közé, így nem csoda, hogy immunis volt a bolsevizmus radikalizmusával szemben. A rádióban is Londont hallgatták, nem Moszkvát.

A háború befejeződésének mikéntjével nem számolt környezetében senki. Horthy Miklós szánalmas bukása, a nyilasok tombolása, a frontpusztítás lassúi végigvonulása az országon rettenetes tapasztalatokat hozott. A régi rendszer végsőkig kompromittálódott. Budapest ostroma katasztrófával végződött, a régi rezsim teljességgel kitakarítódott a szovjet megszállók egyeduralmát hozó felszabadulással. A régi szociáldemokrata vezetők, Peyer Károlyék úgy remélték, hogy polgárosodás és egyben demokratizálódás következik, a Horthy-rendszer angolbarát szárnyának átmentésével számoltak. Ehelyett koncentrációs tábort kaptak, épp hogy csak életben maradtak.

A fiatalabb generáció lépett színre, Nyers ebben az időben Bán Antalt tekintette mérvadónak, akinek egy merőben más demokrácia megteremtése volt a célja. Másként néztek a jobboldaliakra is. Új múltfeldolgozás kezdődött. Egyrészt erősen hatott a weimari szindróma – ha a kommunisták és a szocdemek szembekerültek egymással, abból nem származott semmi jó, sőt. Másrészt a polgári demokráciával szemben fenntartásokkal éltek. Harmadrészt a Szovjetunióról unos-untig ismételt negatív kép átszíneződött, elfelejtődtek az 1930-as évek perei, és megerősödött Sztálin tekintélye, elismerés illette a világháborús áldozatokat és a győzelmet. Sokak hinni akarták a szovjetek jóindulatát, mások meg is akarták nyerni. Egy példa: a fronton szolgáló édesapja megdöbbenve mesélte odahaza, hogy a szovjet iskolákban Marx és Engels képe függött a falakon.

Végül megmutatkozott a térségben – a távoli Nagy-Britanniát kivéve – a szociáldemokraták vajúdása. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában a kommunisták és szociáldemokraták összefogása révén kilátás nyílt a tőkés rendszer legyűrésére és a proletariátus felszabadítására, a végcél megközelítésére. Az álom, a csoda beteljesülni látszott.

Rákosiék ravaszkásan arcélük egyik oldalát mutatták még 1948-ban is. A mézesmadzag a „népi demokráciát!” jelszó volt.

Ez a szóösszetétel a népiek találmánya volt, amivel szemben a szocdemek szkepszissel viseltettek, de aztán beadták a derekukat, még Szakasits Árpád is elismerte igazát. (1949 elejére aztán a kommunisták úgy szűkítették a népi demokrácia fogalmát, hogy az a proletárdiktatúrával lett egyenlő.) Egyszóval a szociáldemokrata vezérkar a kommunistákkal való a szövetség mellett döntött. Hitt ebben a fiatal Nyers Rezső is.

„Halálos ölelés”

1947 első felében bizonytalanok voltak a szociáldemokrata vezetők, és persze ő is, hogy a szocializmus építését meg lehet-e kezdeni.

Aztán jött a nagy vízválasztó, az 1947-es választás. A szociáldemokraták azzal az illúzióval mentek ennek neki, hogy nyerhetnek.

Az eredmény óriási csalódás volt, düh és később tartós depresszió lett úrrá rajtuk. A kommunisták viszont törtek-zúztak. Nyers arra lett figyelmes Kispesten, hogy a kommunisták határozott magatartása kezdi meggyőzni a munkásokat. Egyre többen szivárogtak át az MKP-ba. A szocdemeknél pedig megindult az úgynevezett jobboldaliak és baloldaliak közötti harc, a kiszorítósdi.

Nyers Rezsőt ez már pártja központjában érte, Szakasits Árpád apparátusában. Személyes elkötelezettje lett Szakasitsnak, követte, szembekerül a jobbosokkal és közeledett a balosokhoz. 1948 februárjában a pártelnök visszaküldte Pest megyébe és az önfeladást hozó kongresszus után részt vett a helyi szociáldemokraták kiszórásában. Időskorában emiatt lelkiismeretfurdalása volt. A fiatal jóhiszeműség mentségeként – 25 éves volt – sok mindent elhihetett, például Rákosiék ekkor nem beszéltek proletárdiktatúráról, az váratott még magára egy fél évet. Idővel elszakadt Szakasitstól, egyéves magas szintű pártiskolára küldték, „agymosásra”, ifjú ambiciózus kommunistákkal. A legeszesebb kommunisták (Gerő Ernő, Rudas László, Lukács György, Andics Erzsébet stb.) komoly hatással voltak rá, Lenint meg Sztálint tanulmányozta az ő instrukcióik szerint. Nyomban ezután estin tanulhatott a Közgázon, miközben a Magyar Dolgozók Pártja központjának Agrár- és Szövetkezetpolitikai Osztályán az agrárpiaccal foglalkozó előadónak állították be. A felettesei fegyelmet követeltek, közben gimnáziumi évek hiánya okán nehezen ment az egyetemi tanulás.

Fiatal kommunisták között igyekezett helytállni. (Hegedüs András volt a főnöke.) Lelkesült a mezőgazdaság nagyszabású forradalmi átalakításáért, a modern termelési technikák alkalmazásáért. Ugyan látott falusi udvart és háztartást nagyszüleinél, akiknek Kőbányán voltak földjeik, de ennél több tapasztalata nemigen volt. Ekkor már kommunistának tartotta önmagát.

Józanodás

1951 végén a Belkereskedelmi Minisztériumba helyezték át a Zöldség-gyümölcs Főosztály vezetőjének. Végre-valahára a kereskedelemmel foglalkozhatott, amit az egyetemen kitanult. Nem tetszett neki a túlfeszített begyűjtés és adóztatás, a parasztság alárendelt, a városiakat kiszolgáló szerepe, a küszködés a krónikus áruhiánnyal.

Erdei Ferenccel is ebben az időszakban került kapcsolatba, majd Nagy Imre felülkerekedésével az agrártermelés piacosítási hulláma lökte tovább, és a SZÖVOSZ (Szövetkezetek Országos Szövetsége) igazgatóságának elnökhelyettesévé nevezték ki. Az elnök Dégen Imre volt, Nagy Imre híve.

Dégen 1953 decemberében nagy lendülettel nekilátott a SZÖVOSZ radikális átszervezésének. Ide sodortak be minden olyan szerveződést, ami még valamelyest piaci, kereskedelmi alapon működött, például a földművesszövetkezeteket. Felmerült az elméleti kérdés, hogy ezek a formák tartósan fennmaradhatnak-e vagy sem? Ennek vizsgálatára szövetkezetelméleti társaságot szerveztek, de épp csak megkezdték a munkát, Rákosi ismét felülkerekedett, így a kiskereskedelmi szövetkezetek a maguk sajátosságaival együtt érdektelenné váltak, a kolhozvilág felé való átmenetben elszürkültek. Az akkor egy éve tartó átalakulást és bővítést azonban a vidéki kiskereskedelem összeomlása nélkül nem lehetett visszacsinálni.

A józanodó Nyers Rezsőnek 1955 májusában megjelent egy tanulmánya ezekről a speciális szövetkezetekről, amelyben ugyan átmenetiként írta le az intézményeket, viszont szembehelyezkedett a termékfölösleg állami felvásárlási rendszerének erőltetésével. Kijelentette, hogy a szektornak a részesedése az iparcikkforgalomban 1953-ban és 1954-ben jelentősen nőtt, sőt a téeszek is innen, vagyis a szabadpiacról szerezték be az eszközök, a nyersanyagok, és az alkatrészek jelentős részét.

Szorgalmazta a szövetkezeti mezőgazdasági szaküzlethálózat és a városi felhozatal bővítését. A háztáji ellátást is a szövetkezeti kiskereskedelemre bízta volna. Ezzel párhuzamosan a kisipari és a vendéglátóipari szövetkezetek fejlesztését is szükségesnek látta. Decentralizálta volna a forgalmat, és a megyék helyett nagy szerepet biztosított volna a járásoknak. A kötelező beadással és felvásárlással szemben a szabadpiaci forgalmazás mellett tette le a garast. A gazdaságosság elvének és a nyereségérdekeltség gyakorlatának érvényesülése mellett érvelt.

Meglepő ennek a „nagyimrés” szemléletű tanulmánynak a nyilvánosságra kerülése. Nem maradt azonban nyugton. Az SZKP nevezetes XX. kongresszusa, Sztálin leleplezése után, 1956 áprilisában a Társadalmi Szemlében most már követelőbb hangon ismételten kiemelte a földművesszövetkezetek jelentőségét, lelkén viselte önkormányzatuk fejlesztését, bírálta a falusi szövetkezetek körzetenkénti összevonását mondván, hogy

„A dolgozó parasztok mindenütt örömmel fogadják, ha községükben önálló földművesszövetkezet alakul.”

Nem tetszett neki a kollektív vezetés csonkasága, a fentről utasítgatás, és a vezető káderek kijelölése. Ostorozta az állami kereskedelmi forgalom túltengését, az erőszakos államosítást, hangsúlyozta, hogy nem-állami módszerekkel kell működniük a felvásárló-értékesítő szerveknek. Hibának nevezte a teljesen uniformozált alapszabály megalkotását, felvetette továbbá, hogy nem kellene-e az önsegélyezést bevezetni. A téeszesítés felé való haladás egyik eszközeként, mintegy „előiskolájaként” szorgalmazta az egy-egy munkára épülő úgynevezett földművesszövetekezeti termelési szakcsoportok alakítását. Fellépett az egyéni parasztsággal szembeni erőszakos, adminisztratív magatartással, ehelyett a termelési társulás előnyeit kínálta számukra. A cikk – bár szűntelen Leninre hivatkozott – az 1953 utáni „nagyimrés”, türelmes, empatikus mentalitást reprezentálta.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy megadatott számára Szakasits Árpáddal szembeni jóvátétel. A rehabilitációs perében ugyanis ülnök volt. Rákosi instrukciója szerint a „vádlottakat” nem bűncselekmény, hanem bizonyítottság hiányában kellett felmenteni. Szakasits esetében ráadásul a rendőrbesúgói vádat fenntartotta az ügyészség. A bekért bizonyítékok megvizsgálásakor Nyers jószemű nyomdászként észrevette, hogy a leleplező vallomás inkriminált oldalát más betűkkel gépelték, mint a többit. Ki is derült, hogy azt jóval később csinálták, vagyis hamisítvány volt. Szakasitsot végül minden vád alól tisztázták.

Kádárral szövetségben

Rákosi bukása után Nyers életében nagy előrelépés történt. 1956. július 30-án kinevezték miniszterré, az Élelmiszeripari Minisztérium vezetését bízták rá, magyarul a közellátást. Alig látott azonban munkához, itt volt a népfelkelés.

Nagy Imréhez húzott, járta az utcákat, kiment a Budafoki útra az ottani gépgyárba egy munkásgyűlésre, ahol letartóztatták, de a munkástanács jóvoltából szabadon engedték. Hivatalosan eltűnt a kormányból, de a közellátást továbbra is ő irányította. Nem keresték meg a szerveződő Szociáldemokrata Pártból, azonnal belépett a születő kommunista pártba, az MSZMP-be, akkor mint a Nagy Imre kormány vezető tisztviselője. Pár napra rá Kádárék felkérésére is tovább vállalta a közellátási kormánybiztosi feladatokat. Innen indult az a folyamat, aminek részese és áldozata is egy személyben. November 4-e előtt és után kompromisszumokat kötött a munkástanácsokkal, az újjászerveződő vöröskereszttel, így a keményvonalasok támadásának egyik célpontjává vált, le kellett mondani kormánybiztosi teendőiről, de az Élelmiszeripari Minisztérium megbízott vezetőjeként kitartott.

1956 végétől folyt a legfelső államigazgatás struktúráját és az egész gazdaságirányítást újragondoló munka a korábbi reformerek bevonásával, Varga István, egy volt kisgazdapárti közgazdász professzor vezetésével. Nyers Rezső és Ajtai Miklós irányította a könnyű- és élelmiszeripari albizottságot, de a javaslatokat a pártvezetés nem tartotta időszerűnek. A reform néhány hónap alatt megbukott. A visszarendeződés jeleinek erősödése következtében Nyers 1957 áprilisában lemondott, de nem helyezkedett szembe a kurzussal, maradt a Központi Bizottság tagja és visszavonulásként vállalta a SZÖVOSZ elnöki tisztségét. Ebből a pozícióból igyekezett fenntartani a piaci, szövetkezeti reform maradványait.

Vajon hogyan magyarázta Nyers Rezső saját magatartását a Nagy Imre kivégzéséhez vezető döntésekben? Miként keresett mentségeket?

A politikai pozíció feladása nem vetődött fel benne, és a KB-tagságot, a SZÖVOSZ elnöki tisztét meg akarta tartani. Az MSZMP Központi Bizottsága viszont döntött a Nagy Imre csoport „bűneiről”, bár a határozatban a halálos ítéletről nem esett szó, csak a jogszolgáltatásnak engedtek szabad folyást, illetve a Politikai Bizottságnak engedték át a döntést, aminek következtében ő újsághíradásból szerzett értesülést Nagy Imre kivégzéséről. De ekkor sem vonult vissza, maradt a második vonalban.

A rendszerváltás után tizennégy évvel arról beszélt, hogy úgymond belesodródott, hogy zavart lelkiállapotban volt, hogy csontropogtató idők voltak az 1957–1959 közötti évek, azt viszont tagadta, hogy Nagy Imre agrárpolitikai nézeteit revizionistának tekintette volna. Ezzel együtt az önkéntes alávetettséget utólag „bűnbe esésnek” nevezte.

Reformkommunista születik

Hogyan lehetett ezt jóvá tenni? A másként politizálás szerepében? A másfajta szocializmus kipróbálása, bevezetése melletti kitartásban? Nagy Imre gazdasági reformjának csendes folytatásában? A politikai helyett valamifajta gazdasági demokrácia megteremtésében? Mert a Varsói Szerződésből való kilépést, a függetlenséget már 1956 októberében, novemberében irreálisnak tekintette. Ennyiben sosem ment Nagy Imre után.

A SZÖVOSZ elnökeként írta egyetlen önálló monográfiáját a szövetkezeti mozgalomról, amely 1959 és 1962-ben két kiadást is megért. A könyv, ha nem is a magángazdálkodás, ha nem is a téeszek ellen, de az egyszerűbb szövetkezés mellett íródott, és a piaci viszonyokat népszerűsítette. (A háttérben a Szövetkezetelméleti Bizottság húzódott, amelyet ő szervezett, vezetőjének megnyerte Erdei Ferencet, tagja volt többek között Gyenes Antal és Fekete Ferenc.)

Az épp pénzügyminiszterré kinevezett Nyers könyvét egy nyilvánosságot is kapott vitán elismerésben részesítették Erdei Ferenc hathatós közreműködésével. Ez jelezte pozícióját az agrárgazdasági viták közepette, a kolhozosító dogmatikus miniszterrel, Dögei Imrével szemben a rugalmas reformot akaró Fehér Lajos mellett. A könyv a szövetkezeti mozgalmat a régi szocialisták, aztán a kommunisták közös alkotásának tekintette, amennyiben az a személyes társulásra és közös tulajdonra épülő nonprofit gazdálkodási forma, és az önkéntes, demokratikus elvre alapozódott.

„Tevékenységükre érvényesülnek a vállalatokra jellemző olyan kategóriák, mint a vállalati önelszámolás, a nyereség, sőt bizonyos fokig a kockázatvállalás is.”

Szövetkezetivé, ha nem is az egész gazdaságot, de minden olyan területet át lehet szervezni, ahol a tagok közvetlen érdekeltsége fennáll.

A cél, hogy a társadalomban erős szövetkezeti szektor jöjjön létre, hogy az emberek ezen keresztül érvényesíthessék ellenőrzésüket a gazdaság egészében. Ez jelenti a társadalmasított gazdasági életet. A szerző értékesnek és részben követendőnek tartotta az alapítók XIX. századi elveit, különösen azokat, amelyek a nyitott tagságra, a demokratikus igazgatásra és a korlátozott tőkekamat érvényesítésére vonatkoznak.

A földművesszövetkezetek kiskereskedelmi boltokat és vendéglátóipari egységeket üzemeltetnek, mezőgazdasági termékeket vásárolnak fel és értékesítenek, gépeket, munkaeszközöket adnak-vesznek, és kisegítő ipari munkákat vállalnak.

1956-tól a SZÖVOSZ önálló szövetkezeteket is alakított, amelyek közül legnagyobb számban a takarékszövetkezetek jöttek létre. Nyers Rezső jól vette észre, hogy

a téeszesítés ellenére a földművesszövetkezetek jelentősége, kiterjedtsége nem csökkent, így létszámuk 1960-ban meghaladta az 1,6 millió főt, vagyis a vidéki felnőtt lakosság többségét magukba foglalták.

A magánkereskedelem csökkenésével a kiskereskedelmi forgalom egy részét – mindenekelőtt vidéken – nem az állam, hanem a szövetkezetek vették át.

Ez nemcsak az egyéni, de a közösen gazdálkodó téeszekre is érvényes perspektívát jelentett, aminek következtében 1966-ra meg lehetett csinálni a mezőgazdasági reformot. A téeszek bért fizettek, nagyobb lett a mozgásterük, járulékos tevékenységet folytathattak, integrálódhattak, olykor még önálló külkereskedelmi jogot is kaptak, s mindez sikeres lett, szemben a Szovjetunióval.

A reform embere

1960 januárjában kinevezték pénzügyminiszternek. Ezzel bekerült a politikai elitbe, ráláthatott az egész gazdaságra. Első dolga volt, hogy maga mellé vegye a minisztérium legtehetségesebb embereit, Tímár Mátyást, Madaras Attilát és Augusztinovics Máriát. A Nemzeti Bank információi alapján maguknak úgynevezett összevont pénzügyi mérleget készítettek. Alig néhányan, de végre látták az ország tényleges és folyamatos deficitjét, a jövedelmezőség megoldatlanságából adódó válságjeleket, a vállalati centralizáció értelmetlenségét. Megindult a kiút keresése. Régi meggyőződését sem felejtette el. Prosperáló mezőgazdaságot akart, ezért támogatta Fehér Lajos elgondolásait.

Kádár János is belátta a helyzet tarthatatlanságát, és 1962-ben gazdasági szakemberrel erősítette meg a vezetést, így lett Nyers Rezső KB-titkár, aki 1963-ban egy informális agytrösztöt hozott létre a „tizenkét dühös embert”, no meg egy legális szakértői bizottságot 20–25 fővel. Ehhez kapcsolódott a Közgazdaságtudományi Intézet a maga még nagyobb apparátusával. Az előkészületeket segítette az operatív titkárság, mégpedig egy nagyimrés, ’56-ban „kompromittálódott” közgazdásszal, a reformer Nagy Tamással.

1964-ben sikerül elérni, hogy a párt hivatalos és döntéshozó szerve, a Gazdaságpolitikai Bizottság is reformerekből tevődjön össze, vezetője Nyers lett. Az Országos Tervhivatalban is volt emberük, Vályi Péter elnökhelyettes, később pénzügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes. Mintegy 150 szakember munkáját irányította. Az építmény többszörös szűrőrendszerrel rendelkezett. Egyedülálló módon hatalmas szellemi energiákat volt képes egy irányba vezérelni. Ezzel megteremtette a reform előkészítő apparátusát.

Továbblépés vagy megtorpanás?

Az új gazdasági mechanizmusra nem térnék ki, mert korábban egy kiváló cikk már szólt erről.

Csak egy elemét emelném ki ennek a folyamatnak: 1969-ben egy nagyon jelentős területen is sikerült előre lépni. A magyar vezetés Nyers Rezsővel az élen a csehszlovákiai bevonulás ellenére vállalta a KGST reformprogramját. Kádár János és a PB támogatásával a háta mögött Nyers ismertette ország-világ előtt ezt az önállóan kidolgozott nagyszabású kezdeményezést 1969. január 23-án, az MSZMP Politikai Akadémiáján. A KGST tagállamok között és a szélesebb világban is piaci mércék működését helyezte kilátásba. A vállalatok ebben a logikában lehetőséget kapnak nemzetközi szinten is az önállóságra, új bank és hitelrendszer segíti működésüket. Közös és konvertibilis valutát és vámokat kívánt bevezetni. Az összefüggő rendszer szerinte tíz év alatt megvalósítható volt. Az elgondolás azonban, amit több éves munkával a magyar közgazdász társadalom legjobbjai dolgoztak ki 1970-re megbukott.

A belgazdasági reformot – mint közismert – Brezsnyev szovjet pártvezető 1972. február közepi éles szemrehányásai állították meg, pontosabban a Nyers Rezső, Fock Jenő és Fehér Lajos, Aczél György által fémjelzett csoportosulás ezt követően elvesztette Kádár János támogatását a másik „frakció”, a Komócsin Zoltán, Biszku Béla, Gáspár Sándor, Pullai Árpád csoporttal szemben az MSZMP Politikai Bizottságában. A becenevén „munkásista” társaság azt hangoztatta, hogy túlzott a nyereségcentrikusság, a proli a bérek és jövedelmek differenciálódása során rosszul jár, stabil árak nélkül lehetetlen a tervezés, vagyis vissza kell térni a fogyasztói árak teljes befagyasztásához, mai szóval a totális ársapkázáshoz. Nyersék időt akartak nyerni, de ez még rontott is a helyzeten. Például a helyi tanácsok gazdasági szerepének növelésében már nem sikerült áttörést elérni, a helyi szervek pénzügyi önállósága nem nőtt, a tanácsi vállalatok száma még csökkent is.

Nyers utólag úgy látta, hogy a gazdaságon kívül is voltak támogatók, de ez nem állt össze olyan kulturális tömbbé, társadalmi mozgalommá, ami érdemi támasz lett volna a számukra.

Tartalékban

Már 1972 elején kiderült, el akarják távolítani mind a négyüket a vezetésből. Természetesen a második vonal is távozásra kényszerült például Ajtai Miklós, Dimény Imre vagy Tímár Mátyás. Nyers és társai defenzívába szorultak, védekeztek, mentették, ami menthető. 1974-ben a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatói székében kötött ki. A legkiválóbb szakemberekkel megőrizte a kritikai, újító szellemet. Az ellenzék akkori nagy tekintélyét, Donáth Ferencet is munkatársai között tudhatta. Fontos szerepet vállalt a kutatóintézetek feladatainak összehangolásában az úgynevezett kutatási főirányok meghatározásában, a szélesebb tudományos szféra reformpártiságának kialakításában.

Már 1977-ben és 1978-ban hallatta hangját, bár csak a tudományos folyóiratokban. A gazdaságpolitika stratégiai megalapozásában fejtette ki véleményét (Tardos Mártonnal közösen) és a reformhoz való visszatérést ajánlotta. Arról írtak, hogy legalább közép- és hosszútávon szakítani kell a központi beavatkozásokkal. A többszektorú szövetkezeti, melléküzemági és magán, kis- és középüzemekre érdemes koncentrálni, amit olyan menedzserek vezetnének, akik széles látókörrel, nagyfokú önállósággal rendelkeznek. Hozzátették azonban, hogy ahol lehet, kollektív vezetésre érdemes törekedni. Az árak értékarányosítani, a szabályozást normatívvá kellene tenni, a beruházásokat decentralizálni kell. A munkaerőmozgás elősegítése érdekében a kereseteket tényleges teljesítményekhez ajánlatos igazítani. Az elgondolás exportorientált és versenypárti volt.

Nyers, a divatos

Teltek az évek, és a gazdaság állapota nemhogy javult volna, hanem romlott. 1984-ben egy interjúban arról beszéltek, hogy Nyers Rezső egyre jobban divatba jött. Talán mert már erősebb, türelmetlenebb szavakat használt.

„Alapvetően másként kell megszerveznünk a szocializmus gazdasági rendszerét”,

„a kelet-európai szocializmusépítés sajátos sorsforduló időszakában van”, „válaszúton vagyunk”, „ideológiai megújulásra is szükség van” stb. stb. Kommunistának vallotta magát, pártosan, belülről volt elégedetlen, az MSZMP konzervativizmusát ostorozta, az állampárt reformszárnyát bíztatgatta.

A neoliberális értelmiségnek rózsaszín, a pártvezetésnek túlzó reformer volt, egyik fél sem fogadta el, megtűrték.

Ezzel együtt megszólalásai a nyolcvanas évek első felében az átalakítás híveit erősítette. A korszellemmel ment együtt, egyre piacpártibb lett, de a menedzserszocializmus mellé hangsúlyosan helyezte a munkásrészvétel eszméjét. A közvéleményben fokozatosan nőtt a népszerűsége.

Nyers egészen a ’80-as évek végéig a régi sárkányokkal, démonokkal küzdött. A konzervatív kommunistákkal, az alig mozduló kádáristákkal, és a Szovjetunió túlterjeszkedő hatalmával, a brezsnyevi politikai degenerációjával.

Önállóbb mozgásteret akart a kelet-európai országoknak; mindenki sajátosságainak megfelelően építhesse a szocializmust, ne legyenek azonos sémák, szabad mozgás Nyugat felé – hangoztatta.

A határon túli kisebbségi kérdés iránt azonban nem volt igazán érzéke, történelemlátása régies maradt, Trianon, 1956 esetében nem volt újító. 1989-ben belátta, hogy a többpártrendszert el kellett fogadni, a politikai szövetséget újjá kell építeni, az MSZMP meghatározó szerepével. Közös műként képzelte el az átmenetet. Többekkel együtt az Új Márciusi Fronttal kísérletezett, hiába. Modellváltásban, demokratikus szocializmusban remélte megtalálni azt a legkisebb közös többszöröst, ami egy koalícióhoz elég kell legyen, de ez álomnak bizonyult. A nemzetközi szociáldemokraták partnerként fogadták el, az itthoniaknak azonban csak a kisebb része. Nem is beszélve a liberálisokról, konzervatívokról.

Végül is mit ért el? Övéit egy demokratikus munkáspártban kívánta átvinni a Rubiconon. Egy olyan pártban, amelyet a reformkommunisták és szociáldemokraták együtt alkotnak. Tisztán politikai eszközöket használt, őszinte magatartást tanúsított.

Tisztességes volt, mint a régi szociáldemokraták. És ez nem volt kevés. Az átmenet, a hatalomváltás vér nélkül békésen lezajlott, és ez azoknak a reformkommunistáknak volt köszönhető,

akik – nem kis számban – az államszocialista rendszer emberséges oldalán álltak, bíztak és cselekedtek annak humanizálásáért. Közöttük az egyik első számú ember Nyers Rezső volt.

Ideje belátni ezt liberálisoknak, konzervatívoknak, a politikai paletta valamennyi szereplőjének.