Az egészségügyi rendszerben a járóbeteg-szakrendelők központosítása újra témává vált. A kormány a szakrendelők eszközállományában, illetve a jól képzett szakorvosok átcsoportosításában reménykedik, de szakértők szerint a központosítás nem garancia a betegellátás minőségének a javítására. A nagyrészt nyugdíj előtt álló munkaerő ugyanis elhagyná így a pályát, és az ellátás átbürokratizálásához vezetne:

nehezebben reagálhatna így az amúgy is terhelt egészségügyi rendszer a betegek igényeire.

2013-ban először, majd tavaly nyáron vetődött fel újra a kérdés. Ahogy akkor is, most is a helyhatóságok döntenek, hogy átadják-e szakrendelőiket az államnak. Olyan lényeges kérdések merülnek fel, mint hogy az önkormányzat vagy inkább az állam tudja biztosítani a helyieknek megfelelő ellátást, hogy biztosít-e a központosítás a betegek számára könnyebb hozzáférését az ellátáshoz, illetve a eszköz- és humánerőforrás leghatékonyabb felhasználását jelenti-e, ha nem az önkormányzatok adminisztrálják ezeket az intézményeket a továbbiakban.

Tavaly júniusban Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkára, többek között az ország egészségügyi rendszerére jellemző hozzáférési egyenlőtlenségre hivatkozva vetette fel az önkormányzati fenntartásban lévő szakrendelők Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) alá sorolását.

A Budapesti Önkormányzatok Szövetsége (BÖSZ) erre reagálva közzétette határozott tiltakozását a szakrendelők központosítása ellen. Közleményükben ekkor kifejtették, hogy a szakrendelők elvétele sérti a betegek, az orvosok, az egészségügyi dolgozók érdekeit és az ellátás színvonalát is, illetve forrásmegvonást jelentene az egészségügy, vagyonvesztést pedig az önkormányzat számára.

Továbbá lényeges pont szerintük, hogy

a központosítás szándéka szembemegy/ellentmond a kormány és a főváros közötti, 2019 végén kötött megállapodásával,

amelyet az önkormányzati tulajdonú egészségügyi intézmények fejlesztése érdekében kötöttek.

A központosítás ötletét felvető államtitkár ezt követően szeptemberben elmondta, hogy:

„nem központosítják egyik pillanatról a másikra a szakrendelőket, ellenben a jövő év elejétől »ráncfelvarrással« igazítanak nem csak a kórházak, hanem a szakrendelések finanszírozásán is.”

– számolt róla be a Népszava.

A 2022-es év végén a Fővárosi Közgyűlés – fideszes képviselők támogatásával – egyöntetűen megszavazta, hogy a szakrendelők államnak való átadásáról döntsenek a kerületek maguk, tehát a járóbeteg-szakellátás ne váljon kötelezően állami feladattá.

A szakrendelők központosításának kérdése az önkormányzati szakrendelők építészeti, műszaki állapotának, illetve betegforgalmának, kapacitási kihasználatlanságának felmérésével folytatódott januárban. E felmérés eredményei látleletként szolgálhatnak a központosítás szükségességét illetően.

Az utolsó szó viszont adott rendelők központosításának kérdésében mindig a helyhatóságoké – tudtuk meg a Népszavából.

Az állam előnye a beteg hátrányára

A központosítás mellett fő érvként a járóbeteg-szakrendelők szükségesen felüli eszközállományát és a túl sok orvos alkalmazását említik: szaktudásuk helyi szinten gyakran nincs kihasználva. Ezen érvelés szerint a központosítás a megyei kórházak működésébe csatornázna új és szükséges erőforrásokat a szakrendelők erőforrásainak bekebelezésével.

„Mindezek a kormány számára érthetően fontos szempontok, de, ha megnézzük, hogy a kórházak 2011-12-es években történő központosítása mit eredményezett, akkor nem azt látjuk, hogy a kórházi ellátáshoz való hozzáférés egyenlőbbé, vagy az ellátás minősége jobbá vált volna. Úgy érdemes központosítani, ha utána jobban működik a rendszer, és könnyebb lesz a betegeknek hozzáférni a megfelelő ellátáshoz.”

– nyilatkozta lapunknak Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem egészségügyi közgazdásza.

Sinkó három pontban foglalta össze, milyen hátrányokat jelent a betegellátás szempontjából a központosítás:

• az önkormányzat pénzétől való elesést (ez akár többtíz milliárd forintot is jelenthet);
• a szakrendelőkben dolgozó, jellemzően idősebb orvosok inkább a nyugdíjat vagy a magánpraxist választanák az ügyeleti rendszer, a rendelési helyek szétaprózódása és a megyei kórházak adminisztrációjának való kitettség helyett;
• a rendszer kórházcentrikusságának megerősítését eredményezi, a centralizált kórházak viszont a legköltségesebb és egyben a legnehezebben hozzáférhető ellátási formát jelentik.

Ennek az átalakulásnak a „végén” ott vannak/lesznek a betegek, akik nehezebben vehetik majd igénybe a megmaradt, csonka szakrendeléseket.

Az önkormányzati tulajdonban lévő szakrendelők jobban tudnak reagálni a helyi szükségletekre, a helyi lakosság egészségügyi problémáinak a sajátosságaira.

Példaként szolgálhat a Pikó András 8. kerületi polgármester és Jámbor András országgyűlési képviselő által tartott lakossági fórumon elhangzott példája, miszerint egy józsefvárosi férfi átlagosan 9 évvel él kevesebbet, mint egy budai. Ennek fő okai közé tartoznak a rossz lakhatási körülmények: a vizes és penészes lakások, a nyolcadik kerületi szakrendelő viszont képes rá, hogy a körülmények előidézte megbetegedésekre fokozottan figyeljen és egyaránt biztosítson humán- és eszközbeli erőforrást.

Beszélgetésük során a szakrendelésben dolgozó szakemberek ellenszenvét is megerősítették az államosítással szemben. Elmondásuk alapján a Józsefvárosi Szent Kozma Egészségügyi Központ orvosai megosztották velük (több intézmény orvosaihoz hasonlóan), hogy, ha a kórházak általi vezénylésnek és irányításnak lesznek kitéve, elhagyják a pályát vagy inkább a magánpraxist választják.

2013-ban az önkormányzatok rendkívül kis százaléka vált meg az intézményeitől, és Sinkó szerint most még kevesebben fognak így dönteni a közelgő jövő nyári önkormányzati választások miatt.

„Az önkormányzatok nem fogják magukra vállalni ezt a felelősséget, nem engedhetik meg maguknak az központosítást, hogy az állampolgárok azzal nézzenek szembe, hogy mindenhol felmondanak az orvosok, és nincs, aki ellássa őket.”

– fejtette ki.

A szakértő elmondása alapján az önkormányzati választások jelentik a választ arra is, hogy miért nem veszi el az állam egységesen az önkormányzati tulajdonból a szakrendelőket.

„Tisztában vannak vele, hogy az önkormányzatok ilyenkor különösen érzékeny módon tudnak viselkedni az egészségügyi intézményeket illetően.”

– magyarázta Sinkó.

Kevesebb szereplő, kisebb vitafelület

Az önkormányzatok eltávolítása az egészségügyi szektorból a rendszer szereplőinek csökkentését, s közvetve a vitafelület csökkentését is jelenti. Ha kisebb a vitafelület, sokkal kevesebb emberrel kell tárgyalni egy adott reform vagy módosítás kapcsán, és az ellenőrizhetőség terepe is szűkül.

A központosítás átali struktúraátalakítás megcélozza az alá-fölé rendeltségen alapuló munkamegosztást és a munkaerő ide-oda mozgatását a központ – vagyis a megyei kórház által. Ennek hátterében minden bizonnyal a munkaerőhiány és a hatékonyságra való törekvés áll. Az azonban kérdéses, hogy ennek megoldására valóban egy olyan intézkedés szükségeltetik-e, amely ellenállásba ütközik az egészségügyi dolgozók társadalma részéről.

Az önkormányzatok befektettek a szakrendelők működtetésébe, és nem biztos, hogy nyer azzal a beteg társadalom, ha ez a szektor is teljes mértékben állami kézbe kerül.

A kormány központosítás-logikája –  a munkaerő hatékony kihasználása, nem az egészségügy logikáján alapszik, enélkül pedig nehezen elképzelhető, hogy megoldaná az egészségügy strukturális problémáit.