Amikor a ‘10-es évek elején, gimnazista koromban rászoktam a napi politikai hírek fogyasztására, az első igazán izgalmas platform a HVG véleményrovata volt számomra, a politikai tájékozódás, tanulás, intellektuális szocializáció egyik első élménye, ebben pedig domináns szerepe volt Tamás Gáspár Miklós publicisztikáinak. Ezzel vélhetően nem vagyok egyedül, megkockáztatom, hogy generációs alapélményről is lehet szó. TGM cikkeinek politikai következtetéseivel olykor vitában álltam, de ennek jelentősége a mai napon nincsen.

Jelentősége inkább annak van, amit Schultz Nóra is megpedzett Hont Andrásék Spirit.fm-es podcastjában a TGM-re emlékező adásban. TGM filozófus létére, sajtóközhellyel élve, nem zárkózott az elefántcsonttorony magányába, és az aktuálpolitikát soha nem úgy tekintette, ami valami olyasmi, aminek a mocsarába le kell hajolni, hanem a hazával való törődés gesztusaként lehetett értelmezni a mondatait. Ha igaza volt, ha nem: rendkívüli nyelvi erőt teremtett olyan kérdések és ügyek köré, amelyeket talán sokan lesajnálnak, mondván műveljük kertjeinket, és emelkedjünk a napi mocsok fölé.

TGM retorikája, szavai, mondatszerkesztése a politikai gondolkodásunknak adott vitalitást és méltóságot. Olyan témákat tett izgalmassá és fontossá, amelyek önmagukban, a felszínes olvasatokban nem tűntek sem érdekesnek, sem fontosnak. Szerencsésnek érzem magam, hogy pont abban a pillanatban kezdtem a politika irányába intenzíven érdeklődni, amikor az irányadó, napi gondolati betevőt az ő írásai adták, amikor a magyar nyilvánosságot, publicisztikai kultúrát erőteljesen formálták megszólalásai.

TGM olyasmit tudott a nyelvvel, amit igazán kevesen: igazságait még igazabbá tette a nyelvének teremtő ereje. Olykor a kifejezés jó értelmében a valóság maga is meghajlott a nyelv ereje előtt. Ez a képesség nagy írókat jellemez.

TGM-et nagy nekrológírónak tartják. Az írás, amit választottam tőle voltaképp nekrológként is értelmezhető. A Kalaplengetés Schiffer Andrásnak című szöveg 2016-ban készült, amikor az egykori LMP-elnök visszaadta parlamenti mandátumát, és visszavonult a hivatásos politikától. Hogy ki hogyan értékeli Schiffer parlamenti teljesítményét, most lényegtelen.

TGM egy olyan gyászt énekelt meg cikkében az LMP vélt-valós halálával, ami a magyar baloldaliak legalábbis egy részének ügye volt, még ha személyesen neki nem is volt nagy hite benne. A lehet más a politika illúziója, amibe 2010 után az utolsó reményeit belepakolhatta a baloldalról, aki akarta: nos, ezek a remények fontosak, mert ezek a remények a minimumai a politikai változásnak. Aki munkát és felelősséget vállal azért, hogy a remények politikai erővé formálódjanak, az köszönetet érdemel.

TGM ennyit állít, nem többet, gesztusa megrendítő, ritka pillanat volt.

Egyfelől, mert a magyar politikában és közvetlenebbül a baloldalon nem hiszünk eléggé egymás reményeiben, és még csak nem is tiszteljük azokat eléggé, másfelől, mert a politikai munkát sosem köszönjük meg azoknak, akiknek meg kellene. Ha meg is köszönjük, sosem időben.

TGM írása a politikai munka és a reményeink, vagyis önmagunk és közösségeink tiszteletének leirata. A „nekrológ” nyelvi teremtő ereje pedig abban áll, ha valaki nem is szerette Schiffert, ha nem is volt LMP-szimpatizáns: ebben a gyászban talán egy generáció siratta el magát, saját jövőjét, ahogy az SZDSZ szétesésével a szüleik. De meg kell gyászolni, és el kell siratni magunkat, hogy egyszer újból el lehessen kezdeni. És, hogy lehessen majd újból dolgokat megköszönni.