Időről időre újraolvasom TGM Kádár Jánosról szóló esszéjét, és mindig felfedezek benne valami apróságot, ami lenyűgöz. De nemcsak részleteiben, teljességében is rendkívül bravúros írásról van szó, amelyben a szerző úgy helyezi el Kádár Jánost a történelemben, hogy nem mond le se a kommunista, se a kádárizmust ellenző álláspontjáról.

Míg TGM a 2001-es Új kelet-európai baloldal esszéjében azt kutatja, hol volt az a pont, ahol a marxizmus rossz fordulatot vett, és mit kell kitörölni a marxizmus történelméből ahhoz, hogy az tiszta maradhasson, a Kádár János. Komolyan ennél tovább megy. Egy történelmi személy példáján keresztül mutatja be azt, amit a 2006-os Igazság és osztályban teoretikusan már bebizonyított – hogy a marxizmus módszertana alkalmas arra, hogy számot vessen a marxizmus sötét múltjával, és nem csak úgy, hogy egyszerűen elhatárolódik annak kellemetlen részeitől. Sőt, ahogy senki se értette jobban a sztálinizmust Trockijnál, akképp talán nem is létezik írás, amely jobban értené Kádárt, mint TGM esszéje.

Az Igazság és osztály kifejti, hogy a népi demokrácia a rendi társadalmat törölte el, nem az osztálytársadalmat. A Kádár János. Komolyan bemutatja annak a forradalmi nemzedéknek a tragédiáját, amely eredendően nem autoriter fejlesztőállamot kívánt építeni, hanem a polgári egyenlőség elvét meghaladva megszüntetni az osztálytársadalmat, végül mégis az előbbire szorítkozott.

„A fölvilágosult és liberális reformokat nem az alig létező burzsoázia szorgalmazta (sőt), hanem a bécsi udvar (II. Józseftől a darabontkormányig), a „gyökértelen” és „idegenszívű” szociáldemokrácia és a (főleg budapesti) értelmiség.

A polgári reform a diktatúrás proletárszocializmus pártmunkásaira maradt, akik ezt a rájuk jellemző kíméletlenséggel és önfélreértéssel végre is hajtották.”

Kádár János története és kudarca sokadik bizonyítéka annak, hogy szocializmust nem lehet bevezetni se törvényekkel, se szovjet megszállással, s minél nagyobb szakadék tátong a pártállam által hirdetett eszme és a valóság közt, annál inkább kénytelen brutálisan elbánni a hatalom azokkal, akik tőle balra állnak. Így állhat elő az a „furcsaság”, hogy TGM 1956-ot szocialista forradalomnak tartotta, és hogy „antikommunizmusa is kommunizmus”: „Ifjúságom „polgári” társai erről nagyjából azt hitték, hogy az antikommunizmus is kommunizmus (legalábbis az enyém), ez fölháborított, de már jó ideje értem, hogyan gondolták.”

Hogy a jóléti állam és társadalmi mobilitás „nem kiegészítette, hanem helyettesítette a szocializmust”, arról olykor egészen nyíltan vallott maga Kádár is: szerinte amíg az „osztálynélküli társadalom” nem lehetséges, addig az egyetlen lehetséges cselekvés az olyan jövedelmek ellen való fellépés, ami „nem tisztességes munkából”, azaz tőkéből ered.

Kádár János tragédiája abból az ellentmondásból fakad, hogy „osztálynélküli társadalom” csak forradalom útján válik lehetségessé, amit éppen ő tiport el a Szovjetunió tankjainak segítségével.

Az ‘56-os forradalmi munkástanácsok nem kapitalizmust akartak, hanem szocializmust – ez nem baloldali álmodozók fejéből pattant ki utólagosan, erről árulkodnak a munkástanácsok fellelhető dokumentumai, és az is, hogy a munkásság forradalmi intézménye minden korban a tanács – oroszul szovjet – volt.

Akkor miért vált árulóvá Kádár? Ennek nagyobb részére nyilvánvalóan nincs észszerű és vállalható magyarázat. Kisebb részben érvényes fordulópontnak tekinthetjük a Köztársaság téri vérengzést. Viszont a francia forradalmat se szokás azonosítani az azt övező terrorral vagy például az 1792-es szeptemberi mészárlásokkal, és hiba bármelyik forradalomban csak a forradalmi erőszakot meglátni. Kádár máshogy gondolta, amivel megmentette a szocialista hatalmat, a szocializmus eszméjét viszont évtizedekre a földbe döngölte.

A „forradalmiságát vesztett forradalmi zsarnokság” rendszeréből, Kádár rendszeréből sarjadzott ki az a bürokrácia is, ami a rendszerváltás után szabadjára engedte a tőkejövedelem összes formáját. „Addig jó, míg Kádár él”, ahogy a mondás tartja, amely hozzáállást a proligyűlölő kispolgárok mélyen megvetnek: „Kádárnak mennie kell”, csak miután Kádár végre elment, sajnos velünk él tovább „Kádár népe”, ugyebár.

De talán az „addig jó, míg Kádár él” mondás lényege egész másról szól, mint „Kádár népéről” és üres Kádár-nosztalgiáról: arról, hogy Kádár után jön majd valami sokkal rosszabb – a kádáristák.

A technokrata bürokraták, akik annyira se hisznek semmiben, mint a kommunista mozgalomban csalódott Kádár, és akiknek a kapitalista átmenet csak egy oldallépés a szocializmustól.

Kádárt mindenki szereti, de a kádáristákat mindenki utálja. Ezt nem érti az etatista baloldal.