Marketingstratégiától függően hatalmas csinnadrattával – mint az Aldi vagy a Lidl – vagy éppenséggel fű alatt – mint például a CBA – 2023 első hónapjaiban egymásra licitálva csökkentik az alapvető élelmiszerek árait a nagy kereskedelmi láncok. Eddig a vaj és a trappista árcsökkenései kaptak kiemelt figyelmet – tekintve hogy látványosan, 20-25 százalékkal csökkent a szimbolikus – és alapvető – jelentőségű termékek ára.
A száraztésztára is hasonló sorsra jutott, a Lidl március 6-tól konkrétan 100 termék árát csökkentette, akár 27 százalékos mértékben, de sorra jelennek meg a hírek, miszerint az üzletláncok komoly árháborúba kezdtek. Az üzletek kommunikációjából kiderül, hogy elkötelezettek a magyar fogyasztók olcsó és jó minőségű kiszolgálása mellett.
A falvédőről nem most jöttünk le, a brutális élelmiszer-inflációt követő lefelé tartó árverseny nyilván nem az aldis és lidl-s vezetők emberbarátságát tükrözi.
Újra rámutat viszont a magyar élelmiszer-termelés és kiskereskedelem katasztrofális szerkezetére.
A hivatalos statisztikák és a nemhivatalos felmérések szerint idén év elejéig egy év alatt nagyjából felével drágultak az élelmiszerek. Ezek közül is kiugró volt a kenyérfélék és tejtermékek 75-80 százalékos drágulása. Szabad szemmel is jól láthatóan durvább volt az élelmiszerek drágulása, mint a környező országokban, és például a száraztészta nehezen megindokolható drágulását körbe is járta a Telex.
Szokás ilyenkor kartellezéssel gyanúsítani a kiskereskedelmi szereplőket vagy a beszállítókat, rá lehet mondani, hogy az árstopok miatt kieső bevételeket terhelték rá a fogyasztókra az üzletek, és lehet lamentálgatni a beszállítói szűk keresztmetszetekről, amikor egy termék előállítója vagy importőre árszabályozói pozícióba kerül piaci súlyánál fogva. Ahogy az is látszik, hogy amikor az üzletek vagy beszállítóik szembesülnek azzal, hogy ilyen árak mellett már láthatóan beszakad a forgalom, akkor azért csak ki tudják gazdálkodni az alacsonyabb árakat, és vélhetően így sem ráfizetéssel működnek. A nagyok biztosan nem.
De valójában nem kell direkt összejátszást, füstös szuterénekben tartott megbeszéléseket vizionálni a német kereskedelmi ügynökök és a legnagyobb hazai áruházláncok vezérigazgatói között. Amit látunk, az csupán az élelmiszer-kereskedelmi és -termelési rendszerünk működése, élőben.
Az igazi kérdés az, hogy hogyan lett ilyen drága a sajt?
Mert mit lát a tejtermékes pult előtt dermedten álló vásárló? A piac szabályainak megfelelően az általános infláció és árdrágulás hullámait meglovagolva a cégek addig srófolták az árakat amíg lehet – elmentek a falig, hogy minél nagyobb marzzsal tudjanak értékesíteni. Aztán mikor a kereslet csökkenése az egyenletben elkezdi veszélyeztetni a profit növekedését, akkor csökkenteni kezdenek – ún. piaci verseny indul be – és megpróbálnak úgy egymás alá ígérni a szereplők, hogy a – nagy mértékű – profitabilitást ne veszélyeztessék. És itt teljesen mindegy, hogy a kiskereskedelmi szereplőkről vagy beszállítóikról van szó.
A korrekció szükségét a magyarok vásárlóerejének szűkössége adja: ezek mellett az árak mellett kevesebben veszik meg az olyan alapvető termékeket is, mint a sajtot vagy a száraztésztát. Az érdekesebb kérdés tehát továbbra is az, hogy hogyan lett ennyire drága Magyarországon az élelmiszer?
A probléma egyszerre gyökerezik az Európai Unió élelmiszer- és mezőgazdasági valamint kereskedelmi politikájában, az élelmiszer-termelés kommodifikációjában, az élelmiszeripar leépülésében és a kereskedelem profitorientáltságában. A témában egyébként jó szívvel ajánljuk podkesztünket Bruder Márton ökológiai gazdálkodóval és agrármérnökkel, a Partizán internetes tévécsatornán Az ínség zavara című élelmezéspolitikai műsor harmadik epizódját (de a többit is), vagy a termőföldeink helyzetéről szóló tavalyi cikkünket.
Az EU-nak alig vannak az ellátásbiztonságra, a hozzáférhetőségre és a fenntarthatóságra vonatkozó szabályai – ezeket többnyire a piacra bízza.
Vannak ezzel szemben a működése egyik alappillérét jelentő szabadkereskedelemre vonatkozó szabályai, amik garantálják, hogy az egyes kormányok ne hozhassanak olyan, kemény intézkedéseket (pl. vámokat, adókat), melyekkel a saját termelőiket védenék, az Unió más részéről érkező versenytársakkal szemben.
Közös agrárpolitikája is van (KAP) az Uniónak, ez egyszerre az egyik legfontosabb pénzügyi ösztönzőrendszere is, ami a mezőgazdasági termelés gazdaságosságát hivatott biztosítani. Ez azonban nem garantálja a fenntartható és változatos élelmiszer-termelést. Így ha egy-egy kormány nem tesz ellene helyi törvényekkel, a területalapú, a technológiára és a terményre vak támogatási rendszer óhatatlanul a birtokszerkezet koncentrációjával és alacsony élőmunkaigényű monokultúrák (elsősorban gabonatáblás termelés) kialakulásával jár. Magyarország kormánya – szemben például Franciaországgal vagy Szlovéniával – nem tesz ennek megakadályozására semmit.
Persze, mondhatjuk hogy van az a piaci ár, amin megéri a sokkal munkaerőigényesebb epret termelni. De amíg az elvégzett munka termelékenységét és az adott terület termőképességét lehet tőkeintenzív módon növelni, addig az ilyen művelés terén előnyben lesznek a centrumországok, ahol több tőke áll rendelkezésre, a mezőgazdaságban is – amit olcsó, kelet-európai munkaerővel kombinálnak. Ezzel a KAP egyáltalán nem foglalkozik – ahogy a méretgazdaságossággal sem. Ezért találunk előbb spanyol paradicsomot a szupermarketekben mint magyart, ott ugyanis kiépítettek egy űrből is látszó fóliasátorrendszert, ami már méreténél és a köréépült infrastruktúránál fogva is hatékonyabban gyártja a zöldséget, mint bármi a kontinensen. A környezeti és társadalmi károkra – ezen belül a valószínűleg illegálisan alkalmazott és gyakorlatilag rabszolgasorban tartott bevándorló munkásokra – pedig vak a rendszer.
Ez pedig nemcsak az Európán át való utaztatás miatti károsanyag-kibocsátással (és kétes minőségű paradicsommal) jár, de azzal is, hogy a verseny tartására képtelen termelőkapacitások máshol leépülnek, hacsak nincsenek megfelelő kompenzációs állami programok – lásd az előző bekezdést. Vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni, egyre inkább szűkül az a kör, amelyik meg tudja engedni magának az esetlegesen drágább, helyben termelt élelmiszert, és így egy idő után a prémium termékek kisebb, de stabilabb piacára termelőkön kívül sokan kiszorulnak a piacról, és profilt váltanak vagy tönkremennek. Fokozottan igaz ez egy megélhetési válságban.
Ha az élelmiszeripar helyzetét nézzük, hasonlóan drámai a helyzet. A rendszerváltás idején a magyarországi élelmiszeripar termékek viszonylag széles skáláját tudta előállítani, hazai forrásokból. A termelőkapacitásokat aztán privatizálták, olyan szereplő pedig alig volt, amelyik az országba áramló nyugati tőkével fel tudta volna venni a versenyt. Vagyis gyakorlatilag eladták nyugatra a családi ezüstöt.
Ahogy Szalai Erzsébet legutóbbi, kitűnő írásában kifejti,
„az 1990-es évek második harmadára a »létezettből« örökölt nagyvállalatok az ebek harmincadjára jutottak – értékes, megmentendő és megmenthető részegységeikkel együtt. Egy részüket élelmes nagyvállalati vezetők kimazsolázták és spontán privatizálták, más részüket külföldi befektetőknek juttatták, akik sokszor valójában csak a vállalat piacait vásárolták meg, magát a céget felszámolták, végül – ezekkel átfedésben – tetemes részük mára tökéletesen megsemmisült.”
Ennek is köszönhető, hogy a feldolgozott termékek terén a Magyarországon előállított élelmiszerek aránya évtizedek óta csökken, hisz a termelési struktúra – tőkés értelemben vett – »racionalizálása«, az évek során elavuló egységek külföldi termeléssel való kiváltása, és ezer más ok miatt az új tulajdonosok nem feltétlen voltak érdekeltek a termelés fenntartásában. Esetekben kifejezetten ellenérdekeltek voltak. Ennek a folyamatnak pedig csak újabb lökést adott a 2004-es uniós csatlakozásunk, és a vele járó, fentebb taglalt közös piac és a velejáró kereskedelmi szabályok.
Közösségi modellekre van szükség mind a termelésben, mind a kereskedelemben
A kiskereskedelem működése is nagyban hozzájárul a magyarországi termelőkapacitások felszámolásához és az importfüggőséghez. Ezek a cégek ugyanis arra építenek, hogy minden megtalálható náluk, közvetlenül szerzik be az árut a termelőktől, és méretükből fakadó erőfölényüknél fogva egyrészt meghatározhatják az árakat – ami nem jó a kistermelőknek – másrészt más árucsoportokból (jellemzően feldolgozott termékekből) dömpingáron tudnak értékesíteni a piacon, kiárazva a helyi termelőket és értékesítőket. Ezzel nemcsak az ellátásbiztonság és a fenntarthatóság szempontjai sérülnek, de előbb-utóbb a kínálati oldalon is ármeghatározóvá válnak a cégek.
Tehát a vásárlóknak hiába kényelmesebb egy ideig a multinacionális diszkontláncba járni, előbb-utóbb azon veheti észre magát, hogy annyiért adják el neki a német sonkát, amennyiért nem szégyellik, és ha egy ekkora szereplő határozza meg az árakat, akkor már a sarki kisbolt sem fog komolyabban alájuk menni – miért is tenné? Inkább örül, hogy végre szintén termel valamennyi profitot.
Ezután, hogy dióhéjban, rettentő elnagyoltan és nem is hiánytalanul, de átfutottuk, mely piaci szereplők milyen körülmények és érdekek mentén cselekedhetnek és hogyan befolyásolják az árakat, világos lehet hogy egy rettentő alacsony hatékonyságú rendszerrel állunk szemben.
Mert miközben a piaci alapú élelmiszer-termelés ígérete az (legalábbis a társadalom széles rétegei felé), hogy a szereplők leghatékonyabb kiszolgálása mentén úgy a termelő mint a fogyasztó jól fog járni a végén, és a lehető legjobb árut kapjuk a legolcsóbban, azt látjuk, hogy rettentő szennyező és pazarló módon termelnek kétes minőségű élelmiszert nemzetközi nagyvállalatok, amik degeszre keresik magukat, miközben tönkremennek a kistermelők, az árak meg a csillagos égig szállnak.
Ezért lenne szükség állami és szövetkezeti gazdaságokra, melyek célja a minőségi, fenntartható, megfizethető és biztos élelmiszer-ellátás, nem pedig a tulajdonosok profitérdekeinek kiszolgálása. Ezt közösségi tulajdonban lévő feldolgozóiparral kellene kiegészíteni. És ezért lenne szükség hasonlóan nem profitorientáltan működő élelmiszer-kereskedelemre, a piacok szerepének erősítésére és szövetkezeti, közösségi vagy állami tulajdonú kereskedelmi egységekre, láncokra. A multinacionális diszkontláncok törvényszerűen kizárólag tulajdonosaik kőkemény profitérdekeinek megfelelően fognak működni. És ha ez azzal jár hogy ezer kilométerről hozzák be a szendvicssonkát és a paradicsomot, akkor ezer kilométerről fogják behozni, a vaj pedig drágább lesz Békésben mint Bécsben.
Brüsszellel pedig ezen kéne ölre menni
Adjunk tehát hálát a kiskereskedelmi multiknak, hogy immár csak másfélszer annyiba kerül a sajt, mint egy éve?
Itt nem a cégeknek van dolga, azok pont úgy működnek, ahogy a tőkés rendszerben működniük kell: derekasan multiplikálják a tőkét, vagy ha nem, hát tönkremennek. Itt az államnak lenne szerepe, hogy valahogy kompenzáljon.
Csináljanak a közösségi érdekeknek alávetett állami gazdaságokat, szövetkezeteket.
És ha emiatt szabadságharcolni kell az Unióval, akkor egyrészt meglátjuk, hogy sikerül-e a nemváltó óvodásoknál életszerűbb témákban is hasonlóan kemény hangot megütni. Másrészt azt is, hogy tanult-e az EU a renitens görögökkel szembeni brutális megtorlás máig tartó romboló hatásaiból.
Ebben a harcban persze nem csak az EU-val, de a monokultúrás mezőgazdaságból és a feldolgozóipar monopolizálásából profitáló nemzeti tőkésosztállyal is fel kéne vennie a harcot. Erre ugyan várhatunk, így az immár csak másfélszeres sajtárak kiperkálása mellett ez a feladat is ránk vár.
