A munkásmozgalom történetének minden szakaszában kiemelt szerepe volt az értelmiségiek két csoportjának. Voltak az alulról, azaz a paraszti és proletár létből érkezők, akik bőrükön érezték a kapitalista rendszer igazságtalanságait, saját jogos sérelmeik vezették őket az osztályharcos lét irányába. Szakszervezeti aktivisták, marxista pártok tagjai néhány év alatt jutottak el arra a szintre, hogy dolgozó emberekből a mozgalom „írástudóivá” lettek. Táncsics Mihály, Frankel Leó, Mónus Illés, sőt, Aczél György is így váltak a korabeli magyar munkásosztály értelmiségi vezetőivé.

Természetesen nem mindenki jött alulról, voltak, akik „osztályidegenként” érkeztek, mint a kifejezetten burzsoá származású Lukács György, de ide sorolhatóak azok is, akik a (kis)polgári léthelyzetből mozdultak el a kizsákmányolt és elnyomott többség irányába. Így került a mozgalomba Kunfi Zsigmond, aki tanítói családba született, és maga is tanári végzettséget szerzett, vagy Garami Ernő, aki egy elszegényedett kávéházat fenntartó család gyermekeként került a munkáslétbe.

Tamás Gáspár Miklós második generációs munkásmozgalmi értelmiségi volt. A közeg, amelyben felnőtt, minden szempontból polgári volt, értékrendszerében millió szállal kötődött a monarchiabeli Erdély értelmiségi értékeihez, de mentes volt a dzsentri világ dekadenciájától. A szülők már az üldöztetéssel járó harmincas és negyvenes években is a munkások irányába fordultak, aktívak voltak szerveződéseikben.

Apja, Tamás Gáspár székely író, akit vállalt baloldalisága miatt többször bebörtönöztek, anyja, Krausz Erzsébet műtősnő, a romániai kommunista párt egyik alapítója. Olyan utat mutattak, amiről TGM-et csak egyetlen dolog tudta letéríteni, Ceaușescu szocialistának csúfolt diktatúrája. Emiatt talán másfél évtizedre eltávolodott a szocializmus ügyétől. Nem láthatott szellemileg semmi vonzót a hetvenes és nyolcvanas évek ballonkabátos, kiskosztümös, titkárnőktől hemzsegő irodákban trónoló, cégautókkal kocsikázó „új osztályában”. Retrográd, dekadens és konzervatív világ volt ez egy fiatal lázadó számára.

TGM életútjának szükségszerű állomása lett a liberalizmus, mert akkor itt az képviselte a progressziót. Voltak ugyan a rendszerhez ideológiailag maximálisan hűséges értelmiségiek akkor is, de ők már akkor sem voltak meghatározóak. 1968 nemcsak gazdasági, de komoly társadalmi fordulatot is hozott Magyarországon. A közélet szinte minden területén a nyugatos, később liberálisnak mondott technokrata értelmiség került előtérbe.

TGM a nyolcvanas évek elejére szükségszerűen lett egy nagy politikai fordulat ideológusa. Valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy az a „kapitalista nyugat”, mely gazdasági csodát segített az NSZK-ban, Jugoszláviában vagy Ausztriában, az a relatív fejlett és demokratikus Magyarország esetében hagyni, sőt ösztönözni fog egy teljes gazdasági és társadalmi szétesést.

El tudjuk képzelni, hogy a nyolcvanas években TGM, Solt Ottilia vagy Ferge Zsuzsa elfogadta volna a tömeges gyárbezárásokat, a milliós munkanélküliséget, az OTP-hitelek piacosítása miatt hirtelen otthontalanná váló százezreket mint jövőképet?

Az otthonról hozott baloldali értékeit büszkén vállaló TGM-nek már a kilencvenes évek elején szembesülnie kellett azzal, hogy a hatalmi pozícióba került új jobboldal konzervativizmusa és a sok önkormányzatban szintén hatalmi pozícióba került liberalizmus a gyakorlati életben nem jobb, mint a korábbi évek hazai szocializmusa. Egy idealista embernek ez döbbenetes csalódás lehetett, és szükségképpen vezetett oda, hogy elforduljon a politikusi léttől. Ekkor tért vissza szüleitől hozott értékekhez, azaz a megalázott és többszörösen hülyének nézett magyar nép érdekeinek védelméhez. Tette ezt annak ellenére is, hogy ez a nép képtelen volt a szociális önvédelemre.

TGM a kudarcok ellenére is hitt a marxizmusban, azaz egy eljövendő igazságosabb világkép víziójában talált kiutat önmaga számára. Elvetette az országgyűlési képviselőséggel, pártkatonasággal együtt járó anyagi biztonságot, és felcserélte azt az olvasás, írás és agitáció felemelő, de mindenkoron fillérszámoló világával. Nem igazolt sehova jó fizetésekért, abból élt, amit egy magyar, de nemzetközileg is elismert értelmiségi meg tudott keresni magának

A Mérce azzal fordult hozzám, hogy keressek egy TGM szöveget, melyet ajánlani tudok. Rá kellett jönnöm, hogy Tamás Gáspár Miklós írásainál számomra sokkal fontosabbak a beszédei, csodáltam retorikai adottságait. Világosan és rendkívül hatásosan tudott szónokolni, ezért az én ajánlásom nem írott, hanem elmondott szavakat idéz fel. Egy olyan kisebb tüntetésen elmondott TGM beszédet ajánlok, aminek még én készítettem el a szószerinti leiratát.

A hosszú és kalandozó bevezető után jöjjön a lényeg: TGM, a nép barátja, azaz a szociális forradalmár és radikális demokrata 12 évvel ezelőtt összefoglalta nekünk, hogy mi az alternatívája Orbán rendszerének:

***

Mi az, hogy köztársaság?

Tamás Gáspár Miklós beszéde a Fidesz-székház előtt 2011.02.01.

Mi az, hogy köztársaság? A köztársaság olyan rend, amelyben a döntő, az elhatározó, a lényeges a nép.

A köztársaság – szemben az arisztokratikus államformákkal – a szuverén nép hatalmának a kifejezése.

Köztársaságok úgy tudnak sikeresek, diadalmasak, boldogítók, magyarán jók lenni, hogyha a nép egységesen, vidáman, öntudatosan gyakorolja a hatalmat. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a népet nem választják el leküzdhetetlen érdekellentétek. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogyha a nép egyenlő.

Olyan országban, amelyben a válság jelére az állam megtámadja a legszegényebbeket, elveszi a munkanélküli-segélyt, átalakítja az adórendszert úgy, hogy a szegények többet fizessenek és a gazdagok kevesebbet, mindenféle föltételekhez köti a legszegényebbek megsegélyezését, amelyben súlyosan büntetik azokat a szerencsétleneket, akik a börtön előtt fölkiabálnak az emeletre hozzátartozóiknak, ahol súlyos büntetéssel sújtják azokat a magukat rosszul érző fiatalembereket, akik összefirkálják a falakat, ahol súlyosan büntetik azokat a gyerekeket, akik egy tábla csokoládét ellopnak a közértből, olyan országban, kedves barátaim, ahol az erőseket jutalmazzák és a gyöngéket büntetik, olyan országban nincs köztársaság.

Ez az állam, kedves barátaim, a maga antidemokratizmusával, a maga büntető hajlandóságával, a maga kirekesztő politikájával, a maga diszkriminációs hajlandóságával, a maga rendőrállami beállítottságával, a maga hazugságaival és korrupcióival, az ilyen állam nem köztársasági állam, az ilyen állam nem érdemes a mi elismerésünkre, és az ilyen állam nem érdemli meg a mi engedelmességünket.

Ebben az országban, tisztelt barátaim, új alkotmány készül. Ennek az új alkotmánynak az egyik cikkelye azt mondja ki, hogy kivételes helyzetekben, valamint olyan helyzetekben, amelyeket majd a törvény meghatároz, a jogrendet fel lehet függeszteni. Kitől félnek? Hiszen milyen kevesen vagyunk. Kitől félnek? Nem tőlünk félnek, kedves barátaim, nem az egyenlőre erőtlen demokratikus és szociális ellenzéktől félnek. Nem az ellentmondásos politikájú, hatástalan és oly kevéssé szeretetre méltó Európai Uniótól félnek, hanem attól félnek, aki még nem szólalt meg, de aki helyzeténél és lényegénél fogva az ilyen állam ellensége, a magyar néptől.

A magyar nép még hallgat, a magyar nép még mozdulatlan. Többek között azért, mert a leghatékonyabb, de máris megcenzúrázott médiák elhallgatják előle nemcsak azt, ami az országban folyik, hanem a kormányzat legvisszataszítóbb intézkedéseit és terveit! De ezek a lépések, ezek az intézkedések a nép tudomására fognak jutni, ez a logika ismeretes lesz, ezt a logikát mindenki érteni fogja, és az a pillanat, amikor a magyar nép megszólal és nemet mond, az lesz, kedves barátaim, a köztársaság pillanata.

És abban a köztársaságban fogunk élni szabadon, egyenlőn és testvériesen!