Nagy megtiszteltetés írni arról, hogy mely szövegeket ajánlanám a Mérce olvasóinak TGM-től. Én bevallottan inkább gyakorlati, mint elméleti ember vagyok, így kifejezetten azok közül a szövegei közül ajánlanék kettőt, amelyek közérthetőek, egyszerűek, de ezzel együtt tűpontosak, és egyértelműen kijelölik a cselekvés irányát.

Az első egy 2018 májusi beszéde, amit Kőbányán mondott el pár száz ember előtt, nem messze a Kőbányai Önkormányzat épületétől, az ottani sétálóutcában felállított színpadon. A beszéd apropója a Bihari utcában található szociális bérlakástömbben élő emberek kilakoltatása volt, amely ellen A Város Mindenkié intenzíven küzdött közel két évig – egyébként sikeresen.

A tüntetés, amelyen TGM felszólalt, 2018 májusában volt, azután, hogy a csoport már több alkalommal kísérelte meg tárgyalásos és egyéb eszközökkel rávenni az önkormányzatot, hogy álljon el az akkor néhány éve felújított önkormányzati bérház elbontásától és a határozott idejű szerződéssel rendelkező lakók kilakoltatásától.

TGM beszéde írásban nem, de videón – éppen a Mérce közvetítésében – megmaradt. A beszéd érdekessége, hogy az elején egy férfi megzavarja, mert először nem tudja azonosítani a tüntetés célját, és maga is szeretne szociális bérlakást. TGM ahelyett, hogy felhúzta volna magát, kedélyes beszélgetésbe elegyedik vele a színpadról, majd elmondja beszédét (a videón ennek a találkozásnak már csak a békés lezárását lehet látni).

A beszédben kifejezetten cinikusan mutatja be, hogy milyen a hatalommal rendelkezők és a hatalom nélküliek viszonya, és felhívja a figyelmet arra, hogy

bár a hatalomnak semmilyen erőfeszítésébe nem kerülne nem tenni hajléktalanná embereket és nem elválasztani gyerekeket a szüleiktől, mégis azt várja a bajban lévő emberektől és támogatóiktól, hogy könyörögjenek, rimánkodjanak és kérvényeket írjanak.

De a feladat persze éppen hogy nem az, amit várnak tőlünk, hanem a küzdelem: a rendszer megdöntése és a forradalom – mondja ezt TGM úgy, hogy a száját éppen ennek ellenkezője hagyja el.

Nagyon hasonlít ez arra az üzenetre, amit egy amerikai aktivista mondott egyszer, és ami számomra is nagyon fontos most, hogy egy kerületi önkormányzatban dolgozom (vagyis TGM világa szerint bekerültem a hatalmasok közé): nem mindegy, hogy valaki úgy jön a városházára, hogy a kalapja a fején van, nem pedig a kezében – vagy fordítva.

A másik beszéd a 2022-es, szintén A Város Mindenkié által szervezett Lakásmeneten hangzott el, amit TGM egészségi állapota miatt már nem tudott személyesen elmondani, de még az AVM aktivistájának közvetítésével is átjött rajta az erő és az üzenet.

Ez egy nagyon más jellegű beszéd, mint a kőbányai – sokkal személyesebb, érzelmesebb, talán mélyebb is. Ez a beszéd számomra két szempontból fontos. Egyrészt úgy érzem, hogy benne lehet annak a személyes tapasztalásnak az érzelmi ereje, amit TGM a betegsége során szerzett a privátszféra elengedhetetlen szükségességéről, és ami elemi erővel jelenik meg a hajléktalanságot megtapasztalt emberek történeteiben.

Másrészt, más szavakkal, de ugyanazt fogalmazza meg az otthon jelentéséről és jelentőségéről, amit hajléktalanságot megtapasztalt barátom, Balog Gyula: akkor mondhatod, hogy van otthonod, ha a fürdőszobába ki tudsz menni meztelenül, és ez senkit nem zavar. TGM ebben a beszédben a lakhatáshoz való jog egyik legszebb és legköltőibb meghatározását adja:

„Nem kell ahhoz érdem, hogy valaki bezárkózhassék a jégeső és az unalmas fecsegők elől. Legalább az a szerény kis lakás: legalább ennyit érdemtelenül is megérdemel minden ember, mert nélküle nem lehet ember. Bezárt ajtó mögött szeretkezni, elmélkedni, dudorászni, olvasni, zenét hallgatni, főzni, csak úgy magunk elé nézni… – ennyit mindenki megérdemel.”