Az ukrajnai háború körüli vitákat követve meglepett, hogy nem jelenik meg bennük az orosz nép. Természetesen az ukránok az áldozatok, és nekik is kell a figyelmünk középpontjában állniuk. Nem valószínű azonban, hogy az oroszok bevonása nélkül a háborúnak vége fog szakadni.

És mit jelent az orosz nép a nyugati üzleti, szellemi és politikai elit számára? Alapvetően azt, amit Putyin számára is – semmit. Putyin szemében nem számítanak semmit, meg vannak fosztva minden cselekvőképességüktől, a végsőkig manipulálhatóak, ágyútöltelékek. A nyugati elit pedig a „putyinisták” szürke tömegeként, tekintélyelvű és szolgalelkű népként látja őket. Ez a nézet nem az Ukrajna elleni háborúval kezdődött. Az orosz nép évekkel ezelőtt eltűnt a politikai radarunkról, mióta a Szovjetunió összeomlása után a „normális”, „demokratikus” és „liberális” világ részévé váltak.

Mi a demokrácia az átlagos oroszok számára?

Úgy tartották, hogy az oroszok számára a „demokrácia” csupán egy üres szó, ami semmivel nem vértezi fel őket, hogy harcolhassanak a jogaikért – mondván a tekintélyelvű kommunista rendszer alatt az orosz nép nem volt megfelelően szocializált, demokratikus és képzett.

Azt is normálisnak tekintették, hogy a „demokrácia” a szegénység, a bérek és nyugdíjak kifizetésének elmaradása, a megtakarítások elvesztése, a létbizonytalanság, a gazdasági összeomlás, a nemzeti vagyon korrupt privatizációja és a kleptokrata kapitalizmus mellett jutott el az átlag oroszokhoz – hiszen a kommunista rendszer állítólag az oroszokat társadalmilag és gazdaságilag elmaradott, az államtól függő, irracionális és lusta néppé tette.

Tekintettel azonban arra, hogy min mentek keresztül, az orosz népnek minden oka megvan arra, hogy egy újabb válság közepette passzív maradjon, vagy – más szóval – magát és rokonait mentse ahelyett, hogy kollektíven harcolna egy olyan rendszer ellen, amely bebizonyította, hogy semmibe veszi és most háborúba küldi őket, hogy ott öljenek és megöljék őket, messze nem világos és még kevésbé elfogadható okokból.

Ilyen körülmények között inkább arra kellene összpontosítanunk, hogy oly sok oroszországi nem hajlandó részt venni a nevükben vívott háborúban, vagy támogatni azt: elmenekülnek az országból, vagy – ha mozgósítják őket – megtagadják a parancsot, tiltakoznak a rossz életkörülmények ellen.

Bujkálnak, kampányolnak, toborzóirodákat gyújtanak fel és szabotálják a vasutakat, alternatív információkat terjesztenek a közösségi médiában, ellenállnak a kényszermobilizációnak, segítenek az ukrán menekülteknek. Lehet, hogy a többség nem áll ellen a háborúnak, de aktívan nem is támogatja azt. Amikor Putyin elindította „különleges katonai műveletét”, nem volt lelkesedés vagy hazafias összefogás, nem volt „a zászló vagy a vezér körüli gyülekezés” – mint a Krím annektálását követően, amelyet a többség a Nyugattal szembeni orosz szuverenitás visszaszerzéseként értékelt.

Ez különösen igaz a kevésbé tehetősekre, akik a legkevésbé támogatják a háborút. Szükségesnek tartom, hogy a társadalmi kontextus figyelembevételével vizsgáljuk a nemzettel vagy állammal kapcsolatos attitűdöket. Sajnos nagyon kevés kutatás készült a munkásosztályról, amely a legnagyobb társadalmi csoport Oroszországban, ha nemcsak a munkásokat, hanem az alacsony fizetésű foglalkoztatottakat, a nyugdíjasokat, a távoli és szegény régiók lakóit, vagy akár a kisvállalkozókat és önfoglalkoztatottakat is ide soroljuk.

Amint azt a legutóbbi terepmunkám megmutatta, ezek a különböző emberek osztoznak abban a társadalmi tudatban, hogy a „szegény”, „egyszerű”, „dolgozó” emberek közé tartoznak, akik szembeszállnak a társadalmi igazságtalansággal és azzal, hogy az oligarchák és hatalmasok kisajátítsák a nemzeti vagyont. Mivel a munkásosztályokról – különösen háborús időkben – szinte semmilyen empirikus anyag nem áll rendelkezésre, a legutóbbi, különböző régiókban és társadalmi osztályokban végzett terepkutatásom (2016-18) háború előtti anyagaira kell támaszkodnom (237 interjú és néhány etnográfiai megfigyelés hat régióban: itt és itt), kiegészítve kollégáim munkáival és megfigyeléseivel (lásd Jeremy Morris blogját vagy a PS Lab Telegram-csatornáját, valamint az ExtremeScan által végzett felméréseket).

A szkepticizmus és a bizalmatlanság a legelterjedtebb hozzáállás

Ezen munkák alapján azt feltételezem, hogy nyolc hónapnyi karikatúraszerű propaganda, az életszínvonal csökkenése, a kényszermobilizáció, a több tízezer áldozat, a hadsereg szervezésében és ellátásában tapasztalható nyilvánvaló zűrzavar után a munkásosztályok körében a háborúval szembeni legelterjedtebb hozzáállás a hűvös szkepticizmus és bizalmatlanság.

A hatalmasoktól való ironikus távolságtartást és azok kritizálását választva – ami a munkásosztályra oly jellemző – nem akarnak közreműködni egy olyan háborúban, amelyet a saját kárukra kényszerítettek rájuk.

Néhányan önként jelentkeztek a hadseregbe, a kormány által ígért pénzért cserébe – még a sorozás előtt. Ha azonban figyelembe vesszük a szegénységben élők óriási számát, inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy miért éltek olyan kevesen a lehetőséggel, hogy családjukat eltartsák, és visszafizessék hiteleiket.

Lehet, hogy a nyilvános ellenállás nem olyan nagy, mint szeretnénk, de ennek fő magyarázata nem a tekintélyelvűség vagy a szolgalelkű engedelmesség, hiszen mint a fentebb idézett kutatásom kimutatta, a 2010-es évek második felében  a társadalomkritika és a lázadó gondolatok nagyon is elterjedtek voltak az orosz munkásosztály körében.

Az aktív ellenállás és a nyílt lázadás egyetlen komoly akadálya a mély meggyőződés, hogy nincs erejük harcolni az oligarchikus és militarizált rendszer ellen.

Nem azt mondom, hogy egyetlen orosz sem nacionalista vagy imperialista, vagy hogy egyetlen orosz sem követett el háborús bűnöket. Inkább azt állítom, hogy a többségük nem az, (itt nemcsak a korábbi kutatásaimra alapozott feltételezéseimre támaszkodom, hanem néhány olyan adatra is, amelyeket Jelena Konyeva csapata gyűjtött és közölt az ExtremeScanen, valamint Alekszej Minyájlo  csapata gyűjtött és publikált a Chronicles-ön ), és hogy az oroszokról alkotott ilyen sztereotip kép terjesztése egyáltalán nem hasznos, ha meg akarjuk állítani a háborút, és segíteni akarjuk az oroszországi embereket az ellenállásban. Éppen ellenkezőleg,

a háborúellenes mozgalom ösztönzése érdekében nyilvánvalóvá kell tenni a tömegek számára, hogy a lakosság nagy része nem támogatja Putyin háborúját, hogy a háború elítélése nem jelenti a nép elítélését, vagyis szembe lehet úgy is fordulni a háborúval, hogy közben együtt vagyunk a néppel és a népért.

A nacionalista és imperialista beállítottságú emberek leggyakrabban az orosz szellemi és kulturális tér peremén találhatóak, most már azonban a televízió képernyőit is ellepik az állami propagandát táplálva. Ők sokkal nagyobb valószínűséggel gazdagok vagy az elnyomó neoliberális gazdasági rendszer fő haszonélvezői.

Az egyszerű emberek általában nem osztják a nacionalista nézeteket – mindennapi tapasztalataikból tudják, hogy miről szól valójában a Kreml hazafias diskurzusa: „kopejkákért dolgozni egy államilag manipulált hazafiság nevében”, amely az embereket semmibe veszi, ahogy egyik interjúalanyom, egy szentpétervári szakácsnő mondta nekem néhány évvel a háború előtt.

Az orosz emberek soha nem voltak ostoba bábok. Lábra álltak az 1990-es évek mélyreható és radikális társadalmi-gazdasági átalakulásainak sokkja után. Kritizálták a kormányukat, beleértve Putyint is. Elítélték a hatalmas társadalmi egyenlőtlenségeket és a rendszer oligarchikus jellegét. Számos alkalommal vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak, többnyire kisebb ügyek vagy helyi szociális kérdések miatt, de néha szélesebb politikai kérdések kapcsán is. A saját hatalmukba vetett hit hiányzott, a puszta elképzelés, hogy létezhet kormány a népért a nép által. A demokrácia illúzió – legjobb esetben üres szó, rosszabb esetben szándékos megtévesztés. Ezt a saját történelmük tanította meg nekik.

Ez az egyik oka annak, hogy Ukrajna támogatását nem szabad a demokráciáért és a gonosz ellen vívott küzdelemként bemutatni – ez nem olyan üzenet, amelyet az orosz társadalom befogadna anélkül, hogy képmutatásra gyanakodna. Különösen a munkásosztály meg van győződve arról, hogy egy oligarchikus rendszerben élnek, ahol a hangjuk és az érdekeik nem számítanak. Meg vannak győződve arról, hogy a demokrácia mindenütt kiüresedett, és hogy a hatalmasok és a gazdagok uralják a világot.

Az orosz munkásosztályok megtanultak harcolni a saját konkrét és helyi érdekeiért. Számos alkalommal bebizonyították, hogy képesek a szolidaritásra és az önszerveződésre. A probléma az ő szemükben a politikai program:

arról szól-e a küzdelem, hogy a mi sorsunk, a hozzánk hasonló kisembereké is javuljon, vagy ismét olyan küzdelmek áldozatai leszünk, amelyek fölöttünk állnak, és amelyeket nem mi irányítjuk? Egy másik probléma az erőteljes bizalmatlanság a liberális ellenzékkel, különféle elitekkel szemben, akik (úgy érzik) megvetik őket és semmit nem értenek a munkásosztály mindennapi tapasztalataiból.  Végül pedig meghatározó bennük a tehetetlenség érzése is, amikor nemzeti politikai kérdésekről van szó: mit lehet tenni az oligarchákkal szemben, miközben „náluk” van a pénz és a rendőrség.

Az oroszországi széles körű társadalmi ellenállás kulcsa a munkásosztályok bevonása és a saját erejükbe vetett bizalom, utóbbin még dolgozniuk kell. Ehhez az a minimum, hogy meghallgatjuk őket és méltóságteljes emberi lényként kezeljük őket, elkerülve azt a fajta társadalmi lenézést, amely az orosz (és a nyugati) értelmiségi osztályokat évtizedek óta jellemzi. A munkásosztályok támogatása és aktív részvétele nélkül soha nem történhet meg a rendszer tartós megdöntése vagy valódi demokratizálása.