Kőszeghy Ferenc: Movement of the People. Hungarian Folk Dance, Populism, and Citizenship [A nép mozgása/mozgalma. Magyar néptánc, népiség és állampolgárság] címmel jelent meg a magyar táncházmozgalomról szóló könyved 2021-ben. De mi pontosan a táncház, hogyan ragadnád meg ezt a államszocializmusban létrejövő mozgalmat? A könyvedben azt írod, hogy a táncházmozgalmat a részvételiség gondolata hívta életre, a mozgalom a néptáncot mint közösségépítő tevékenységet alkotja újra. Hogyan és milyen közösséget hoz létre a táncház?

Mary N. Taylor: A táncházmozgalom a rendszerváltást megelőzően indult, de azóta is folyamatosan növekszik és változik. A különböző táncházak révén tízezrek tanultak meg „magyar népi táncokat” járni az elmúlt ötven évben.

A táncház legfőbb újítása az volt, hogy lehozta a néptáncot a színpadról, megszüntetve az előadó és a közösség közti különbséget. Létrehozta a teret a részvételi társas néptánc (social dance) számára, továbbá olyan pedagógiai gyakorlatokat dolgozott ki, amely az előadók helyett a hétköznapi embereket támogatta a táncok megtanulásában. Így a táncházmozgalom képes volt azokat is elérni, akik egyébként nem néptáncosok, sőt azokat is, akiket amúgy nem érdekelt volna a népi kultúra.

Fontos hangsúlyozni, hogy a társas néptánc egészen másképp működik, mint a színpadi tánc. Előbbinek és a társas táncos eseményeknek a történelem során fontos szerepük volt bizonyos értékek ápolásában és az emberek szocializációjában. Azokban a falvakban, ahonnan a táncház neve és gyakorlatai erednek, a falusiak a közös táncolás során közösségük normáit sajátították el, legyen szó nemhez, státuszhoz vagy a betakarítási ciklushoz köthető viselkedési szabályokról.

A tánc maga egy összetett gyakorlat, amely a testtartástól a ritmuson át a zenei jelzések értéséig és a táncpartnerek közti kommunikációig sok mindent egybefog. A táncházmozgalom kialakulásakor esztétikai autentikusságra törekedett, falusi szokásokat vett át. Más, kulturális gyakorlatok felélesztését célzó mozgalmakhoz hasonlóan a szokások átvételekor a táncház is átvette a falusi etikett bizonyos normáit (például a nemi szerepekre vonatkozókat), miközben más aspektusokat elhagyott. Az eredeti széki táncház a kamaszok udvarlóeseménye volt, a mozgalmi táncház azonban – bár igyekezett hű maradni az eredeti táncos esemény sajátosságaihoz – minden korosztály számára nyitva állt és áll.

A táncházmozgalom révén létrejött egy „nemzeti repertoár” a falvakra vagy régiókra jellemző táncokból. Ahogyan a résztvevők a táncokat tanulták (és akár Erdélybe látogattak), megismerkedhettek az úgynevezett Nagy-Magyarország földrajzi viszonyaival, a táncok forrásvidékének jelentős része ugyanis kívül esik a mai magyar államhatárokon. A táncházak résztvevői sokszor közvetlen kapcsolatba is kerülnek határon túli helységekkel és az ott élő emberekkel, így a mozgalom hozzájárul egyfajta határokon átívelő szimpátiához és empátiához.

Ebben az értelemben a táncházmozgalomnak szerepe volt és van a nemzeti vagy nacionalista magatartás és érzékenység ápolásában. Az államszocialista időszakban a táncház jelentősen hozzájártul ahhoz, hogy az emberek Erdélyről és bizonyos „nemzeti” gyakorlatokról és történetekről – köztük a romániai magyarság küzdelméről – tanuljanak, olyan ismereteket szerezzenek, amelyeket nem fedett le, és néha el is hallgattatott a kommunista oktatási rendszer. Ez összefügg azzal, hogy a táncházba járást sokan ellenzéki tevékenységként élték meg. De a résztvevők művelődésének sajátosságait leginkább az határozza meg, ahogy a táncház bizonyos formákat és értelmezéseket a közösség figyelmének előterébe állít: a mozgalomnak ehhez nem volt szüksége politikai ideológiával rendelkező központosított vezetésre, enélkül pedig kifejezetten autonóm és rugalmas tudott maradni a mai napig.

A táncházmozgalom a posztszocialista időszakban is megőrizte az itt vázolt jellemzők nagyját. A fő különbség a rendszerváltás előtti és utáni időszak között, hogy a táncházba járók önművelése másképp viszonyul a politikához. Bár a táncházlátogatók általában ma is azt állítják, hogy a táncház inkább kulturális (vagy spirituális), mint politikai mozgalom, mégis 2004-2005-ben a táncház résztvevői nagy arányban szavaztak igennel a határon túli magyarok kettős állampolgárságára a már említett szimpátia miatt.

A táncházmozgalom tényleg régóta velünk van, és – ahogy te is emellett érvelsz – a rezsimváltásokkal a mozgalom is változott. A könyved azzal az állítással kezded, hogy a táncházmozgalom története „a hegemónia története”. Hogyan tud a táncházmozgalom története betekintést nyújtani a hegemónia működésébe?

A könyvem a táncházmozgalom kialakulásának történeti feltételeit és ezeknek a feltételeknek a változását vizsgálja. Egyszerre alkalmazok történeti és etnográfiai megközelítést. A könyvhöz tartozó etnográfiai kutatás alapját azok a résztvevői megfigyelések adják, amelyeket 2000 és 2006 között gyűjtöttem különböző táncházakban. A személyes adatgyűjtés legintenzívebb időszaka 2004-2005-ben volt.

Ahogy elkezdtem írni a könyvet, úgy láttam a táncházmozgalmat egyre inkább a hegemónia egyik történeteként. A hegemónia kifejezését az olasz kommunista gondolkodó, Antonio Gramsci nyomán használom, a kifejezés eredetileg azt kívánja megragadni, hogy hogyan jön létre a konszenzus a társadalmi rendben. Gramsci szerint az uralkodó osztályok nem pusztán erőszak segítségével kormányoznak, hanem épphogy a tömegek beleegyezésével, melyet a közös érzékelés vagy közfelfogás [senso commune-t] kulturális kialakításával érnek el. A hegemónia azonban soha nem teljes, a senso commune pedig mindig ellentmondásos.

A populáris kultúra a küzdelmek terepe, és a küzdelmek során az olyan kulturális gyakorlatok és társadalmi mozgalmak, mint a táncház hozzájárulnak a társadalmi rend (újra)termeléséhez vagy épp átalakulásához. Ezek a folyamatok állnak az elemzésem középpontjában.

Kutatásom során a művelődés magyar fogalma különösen felkeltette az érdeklődésemet. Ezt egyaránt használták a két világháború közti népi mozgalom tagjai, illetve a táncházmozgalom alapítói és kezdeti támogatói. Az kezdett foglalkoztatni, hogy a táncházak résztvevői hogyan vonódtak be saját maguk politikai művelésébe. Ez azért érdekelt, mert szerettem volna megérteni, hogy a táncház más népi mozgalmakhoz hasonlóan hogyan járult hozzá bizonyos társadalmi csoportok szövetségének – Gramsci nyelvén mondva: hegemón tömbök – megszilárdulásához, amely tömbök alkotják és tartják fenn az adott társadalmi rendeket.

Ahogy ezt a könyved is részletezi, a táncházmozgalmat olyan baloldaliak alapították, akik közül sokan erősen kötődtek a két világháború közti népi mozgalomhoz, de 1946 után marginális kulturális állásokba szorultak, innen kiindulva fektették le aztán a táncházmozgalom alapjait. Mi a kapcsolat a táncházmozgalom és a népi mozgalom között, és miben tér el a két mozgalom szellemisége?

Túlzás lenne azt állítani, hogy a táncházmozgalmat népi mozgalomhoz kötődő baloldaliak indították volna el. A táncház az 1970-es években olyan emberek munkája nyomán jön létre, akiknek politikai pozícióit nem könnyű pontosan meghatározni, részben azért, mert a szocialista időszakban mást jelentett a politikai állásfoglalás, mint manapság. A táncház életre hívói közt ott voltak a néptáncegyüttesek tagjai és koreográfusai, a népzene iránt érdeklődő avantgárd és beat zenészek, valamint a népi kultúra, a néptánc és a népzene kutatói. Azt hiszem, közülük nagyon kevesen gondoltak magukra a két háború közti értelemben vett népiként, és még kevesebben baloldali elköteleződésű népi mozgalmárként. Fontos viszont, hogy a táncház sok támogatójának voltak kötődései a Népi Kollégiumokhoz, míg megint mások részt vettek a Népi Kollégiumok táncegyütteseiben.

A mozgalom egyik legfontosabb és legbefolyásosabb támogatója az a Vitányi Iván volt, aki nagyon erősen népinek és baloldalinak vallotta magát. A táncházat ő olyan célok megvalósulásának tartotta, amelyekről azok a csoportok, melyeknek ő a két világháború között tagja volt, csak álmodozhattak. Ilyen volt a városi és falusi lakosság közelítése, amely a népi mozgalom Vitányi-féle ága szerint elengedhetetlen a társadalmi igazságosság általuk elképzelt változatának megvalósításához.

Vitányi az utópista szocialisták nyomán úgy érvelt, hogy a népi gyakorlatok kulcsfontosságúak lehetnek a kommunista társadalom számára nélkülözhetetlen közösségi élet kialakításában. Számos baloldali népihez hasonlóan azonban ő is sok nacionalista megnyilvánulást hajlandó volt elviselni/eltűrni, ami tágabb kérdéseket is felvet az etnonacionalizmus és a magyar baloldal viszonyáról.

Bár a táncházmozgalom résztvevői arról számoltak be, hogy az államszocializmusban a népi mozgalom tagjai marginális állásokba kényszerültek, számomra továbbra is kérdés, hogy Vitányi munkája valójában mennyire volt marginális. Hiszen egy olyan intézményt, a Népművelési Intézetet, vezetett igazgatóként, amely a szocialista művelődési házak teljes rendszerének fő módszertani tanácsadója volt. Ezt a sokszor át- és újralakított intézményt eredetileg két népi író, Illyés Gyula és Németh László alapította, majd a kommunista rezsim először megszüntette, de aztán a szocializmusban hamar újjáalakult, és azóta is számos intézményi változáson esett át. Az, hogy Németh Lászlót a két világháború közötti népi írók jobbszárnyához szokták sorolni jól mutatja, hogy mennyire bonyolult ez a történet.

A népi és a táncházmozgalom kapcsolata történelmi és politikai értelemben is bonyolult. De miben különböznek igazán ezek a mozgalmak?

Az egyik különbség az, hogy míg a táncház és a két világháború közötti népi mozgalom is nagy hangsúlyt fektetett a kultúrára, az utóbbi kifejezetten politikai jellegű mozgalom volt. A népiek nyíltan, politikai formában adtak hangot álláspontjuknak a földosztás, illetve a parasztság szavazati joga és kulturális elismerésének ügyeiben. Ez különösen igaz volt a népi mozgalom balszárnyára, azokra, akik részt vettek a Márciusi Frontban, a Népi Kollégiumi Mozgalom elindításában és a Nemzeti Parasztpárt szervezeti életében. A két világháború közti népi mozgalom közvetlenül kötődött a nehéz gazdasági és társadalmi körülmények között élő magyarországi parasztság politikai, kulturális és jogi küzdelméhez (issues of citizenship).

A két világháború közötti népi mozgalom emellett elkötelezett volt a közművelődés iránt. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a földosztás és a szavazati jog mellett kulturális elismerésre is szükség van ahhoz, hogy a parasztok és a mezőgazdasági munkások kiemelkedjenek a nyomorúságból, hogy méltóságot és igazságot szerezzenek. Úgy gondolták, hogy minden magyarnak meg kell becsülnie vagy el kell sajátítania a paraszti gyakorlatok egy részét, és ezt próbálták elérni a népi-nemzeti művelődés programjával.

A táncházmozgalomnak több okból sem volt nyílt politikai programja. Az államszocializmus idején a politikai útkeresés lehetőségei részben el voltak zárva, a kultúra viszont szabadabb terepnek számított. A táncházmozgalom kezdettől fogva a táncról és a zenéről szólt. Mondhatnánk, hogy az egyes erdélyi falvak zenés-táncos gyakorlatainak előtérbe állítása – ami eleve a néprajzi feljegyzéseket létrehozók értékrendjéből fakadó válogatás folyománya – fokozta a romániai magyarság helyzete iránti érdeklődést. Ez az etnonacionalista irányultság egyszerre köti a táncházmozgalmat a népi mozgalom jobbszárnyához és az irredenta hagyományokhoz, de egyúttal az etnikai kisebbségekért kiálló emberi jogi kampányokhoz, sőt a liberális nacionalizmushoz is. Mindeközben apránként elhomályosodik az elnyomott társadalmi osztályként felfogott törpebirtokos és földnélküli parasztoknak, illetve mezőgazdasági munkásoknak járó igazságtétel követelése, amely a két világháború közötti népi mozgalom minden árnyalatának központi törekvése volt.

Korábban arról beszéltél, hogy a táncházmozgalom nem politizálhatott, hiszen erre a létező szocializmus első évtizedeiben a párton kívül keveseknek volt lehetősége. De abból kiindulva, hogy a kultúra nem lehet apolitikus, volt-e bármilyen ideológiai vagy politikai feszültség a párt és a táncházmozgalom között?

A táncház kezdeti korszakával kapcsolatban ugyanezt a kérdést tettem fel én is a kutatásom során. A párt és a táncházmozgalom kapcsolata bonyolult volt. A párton belül akadtak, akik rosszallóan fogadták a táncházmozgalmat, mert nacionalizmust láttak benne. Vitányi épp azért volt fontos a mozgalom legitimációjában, mert ő egyszerre volt népi és baloldali. Ő, habár kritikus volt a kommunista párttal szemben, fontos pozíciót kapott az államszocializmus kulturális apparátusában. Vitányi és társai azt állították, hogy a táncház alapvetően nem nacionalista mozgalom, épp ellenkezőleg, alkotóelemei a kommunista vagy szocialista művelődés számára fontos építőkövek. Vitányi az utópista szocialistákra támaszkodva érvelt amellett, hogy a népművészet és a népi kultúra egy olyan nem-burzsoá hagyomány, amely elengedhetetlen a közösségépítéshez.

Vitányi tehát részt vett a Párt és a szocialista államapparátus ehhez hasonló belső vitáiban, de közben a Népművelési Intézet élén lehetősége volt az állampárt erőforrásaival támogatni a táncházmozgalmat mint szocialista (talán az utópisztikus szocializmus egy változatához tartozó) törekvést.

A táncházmozgalmon belül is különféle ideológiai folyamatok zajlottak. Sokan érveltek amellett, hogy a mozgalom elősegíti a szocialista művelődést, de gyakran nehéz megmondani, hogy kényszerből állították-e ezt, vagy tényleg hittek ebben. A résztvevők közül bizonyára sokan tekintették antikommunista, vagy kifejezetten nacionalista tevékenységnek a táncházba járást. Ebből is látszik, hogy a nemzeti és a nacionalista elképzelések miképp kapcsolódtak össze a kommunista rendszerrel szembeni ellenzékiséggel az adott helyzetben.

Az ideológiai viták nem függetlenek a materiális körülményektől sem. Könyvedben részletesen kifejted azokat az anyagi feltételeket, amelyek szükségesek voltak a táncházmozgalom megalakulásához. Írsz az 1968-as, a piaci folyamatoknak nagyobb teret adó, gazdasági decentralizációt elősegítő Új Gazdasági Mechanizmus (ÚGM) szerepéről, és arról is, hogy az 1970-es években kezdődő gazdasági válsággal hogyan csökkent a kultúra állami támogatása, ami a kultúra területén is ösztönözte a vállalkozói magatartásformákat. Ez átalakította a művelődési házak szerepét, utat nyitva a beat és a táncházmozgalmaknak (melyek között személyi átfedések is voltak). Így a táncház és az általa képviselt szabadság és demokratikusság összefonódik a magyar kultúra piacosításával. Mik voltak az előnyei és a hátrányai ennek a megítélésem szerint problémás kapcsolatnak?

Ahogy említetted, az ÚGM utat nyitott a vállalkozói tevékenységeknek, ez jelentős szerepet játszott számos új gazdasági és kulturális gyakorlat létrejöttében. A táncházak konkrét környezetét a művelődési házak (valamint az üzemi és KISZ klubok) jelentették, amelyek révén a mozgalom fontos szubkultúrává vált. A művelődési házak még a terepmunkám idején is a táncházak legfontosabb terei voltak. Ezek a kulturális intézmények a táncházmozgalom számára erőforrást jelentettek, hisz a szocialista, és aztán a posztszocialista állam anyagilag is támogatta őket, még úgy is, hogy már kénytelenek voltak a költségvetésük egy részét vállalkozói tevékenységből fedezni. A kormányzat pedig még az Új Gazdasági Mechanizmust megelőzően is lehetővé tette, hogy ezekben az intézményekben külön engedély nélkül lehessen kulturális tevékenységeket folytatni, mivel a szocialista művelődéspolitika szerinti szerepük az volt, hogy ösztönözzék az amatőr kulturális tevékenységeket és termelést.

De az ÚGM bevezetése után a művelődési házak bevételt is kellett termeljenek, ez pedig lehetővé, sőt szükségessé tette az újítást: változatosabb programkínálatot voltak kénytelenek kialakítani.

Már az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus is egy globális válságra érkezett válaszként, de az 1980-as évekre egy ennél még sokkal mélyebb válság bontakozott ki. A kifejezetten sikeresnek tűnő ÚGM a tőkefelhalmozás érdekében nagyban támaszkodott a reproduktív munkára. A reform által meginduló liberalizációs folyamatok decentralizálták a tervgazdaságot, de a kulturális szféra és a társadalom általános döntéshozatali mechanizmusait is.

Hozzád hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy úgy gondoljak erre a piacosodásra/liberalizációra mint a szocializmus hanyatlásának kezdetére, amely utat nyitott a neoliberalizmus felemelkedésének, de egyre több érv szól amellett, hogy ez másként is történhetett volna. Az államszocializmusba ágyazott piac egészen másképp működött, mint a posztszocialista idők piacgazdasága. A magyarországi későszocializmus ezért fontos tanulságokkal szolgálhat arról, hogy milyen lehet egy sikeres szocialista (vagy nem kapitalista) vegyes gazdaság. Egyesek Polányi Károly munkásságának nyomán azt állítják, hogy ez a „problémás kapcsolat” életképes vegyes gazdasággá válhatott volna.

Természetesen komoly kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy mi történik a magántulajdon formái és magántulajdonok piacai felé való nyitással, főleg akkor, ha befolyásos pozícióban lévő emberek készek kihasználni a javak privatizációját? Ugyancsak komoly kérdést jelent, hogy milyen nyomást gyakorolnak a globális politikai-gazdasági folyamatok egy olyan félperiférikus országra, mint Magyarország. Ezeket is figyelembe kell vennünk, amikor arról gondolkodunk, hogy a piaci szocializmus hogyan lehetett volna vagy hogyan lehetne újra hosszabb távon életképes.

Összefoglalva, a táncházmozgalom és a szocialista rezsim kapcsolata összetett volt. A táncház sok segítséget kapott az államszocialista kulturális infrastruktúrától és az abban dolgozó népi figuráktól épp úgy, ahogy a liberalizáció is megsegítette, mert új lehetőségeket nyitott a szocialista közművelődésben. Sőt elképzelhető, hogy a táncház nem jöhetett volna létre enélkül a liberalizáció nélkül. Az, hogy a piacosodó államszocializmus előnyt vagy hátrányt jelentett-e a táncháznak, attól függ, hogy kit kérdezel. A táncház egészen jól átvészelte a rendszerváltást, de átalakult és azóta is folyamatosan változik.

Azt hiszem, ez a mozgalom mindennél jobban megmutatja számunkra, hogy egyszerűen nem igaz, hogy a szocialista Magyarországon nem létezett „civil társadalom”.

Ez az úgynevezett civil társadalom a kései, némileg decentralizált piaci-szocialista viszonyok között erősebb jelenléttel bírt. És bár úgy gondolom, hogy a táncház létrejötte lehet, hogy sajátosan szocialista jelenség, de az biztos, hogy nem a szocialista társadalmat termelte újra.

Mielőtt áttérünk arra, hogy hogyan változott meg a táncház politikai szerepe a rendszerváltás után, még hadd tegyek fel egy utolsó kérdést a szocialista időszakról. Azt már említetted, hogy a táncháznak egyszerre van közösségépítő és nemzettudat-építő szerepe. De el lehet képzelni egy olyan táncmozgalmat, amely a közösségi tudatot ápolja, de a nacionalista tudatot nem? Használható-e a tánc mint médium úgy, hogy a nacionalista eszmék nélkül kerüljünk kapcsolatba közös múltunkkal és egymással?

A válaszhoz szerintem meg kell vizsgálnunk a magyar nyelvben megtalálható nép kifejezést. Maga a fogalom ellentmondásos, egyszerre jelenti a dolgozó és alávetett osztályokat, vagy pedig egyszerűen a nemzetet. A szónak még az államszocialista használata is a népet veszi a nemzetállam alapjául. Még ennél is nagyobb probléma, hogy a nemzetállam eszméje az államot a nemzet gondviselőjeként és fenntartójaként képzeli el. Azt hiszem, mindez abból adódik, hogy a nemzetet mindig mint etnikai egységet gondoljuk el. Ezért, még ha látunk is feszültséget a nép kétféle jelentésében, nem tudjuk teljesen szétválasztani a szó szocialista és a nacionalista értelmezését. A valódi probléma az, hogy a nemzet fogalmát valamiképp az esszencia, a lényeges tartalom, az egységesítés képzetéhez kötjük.

Felmerül a kérdés: a nép táncai és zenéje köré szerveződő gyakorlatok elválaszthatók-e az esszencializáló nemzeteszmétől? Ez egy nagyon nagy kérdés, és most nem tudjuk megválaszolni, de kihívásként tekintek erre a problémára. Különösen nehéz ez a dilemma, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az elnyomásnak sem egy arca van, ezért az elnyomottként felfogott nép sem egy egységes massza.