Chris Harman: Idén van a huszadik évfordulója a magyarországi sztálinista rendszer összeomlásának, illetve a berlini fal leomlásának. Szintén idén [2009] érte el a világgazdasági válság a kelet-európai országokat, katasztrofális következményeket okozva. Te tagja voltál az 1989 előtti ellenzéknek.

Tamás Gáspár Miklós: Az ellenzéki mozgalom Magyarországon nem volt túl nagy. Magam egyik vezető alakja voltam ennek a mozgalomnak, és részt vettem az ellenállásban a hetvenes évek végétől. Amikor eldöntöttem, hogy szembefordulok a rendszerrel, még baloldali voltam, libertárius szocialista. Én és a barátaim az ellenzékben gyakorlatilag mind a baloldalról jöttünk, és mintegy testületileg váltunk liberálissá. Sokan aztán elég messzire mentünk ebben az irányban, például én magam is, mások kevésbé. Ezeknek az ellenzéki csoportoknak az intellektuális és szociológiai gyökerei Kelet-Európában szinte mindenhol baloldaliak voltak. Első vitánk nem a szocializmussal mint olyannal, hanem a sztálinista rezsimekkel volt.

Két ideológiai vezéralak volt jellemző erre a közegre: Kis János és én. Kis János Lukács György tanítványainak második generációjához tartozott, és rendkívül színvonalas marxista műveket írt (amelyek sajnos nincsenek teljesen lefordítva)^[1]. Én nem igazán voltam marxista, inkább egyfajta libertárius szocialista, de kétségtelenül nagyon is baloldali. Mindannyian liberális irányban indultunk el, együtt lengyel és más kelet-európai fegyvertársainkkal.

És mire elérkeztünk a sorsdöntő évig – ami Magyarországon 1988 volt – addigra már elég erősen egy emberjogi liberális program iránt voltunk elkötelezve. Szinte mindenkivel ez történt.

CH: Haraszti Miklós, a brit baloldalra is jelentős hatást gyakorló Darabbér (Egy munkás a munkásállamban) ^[2] szerzője is ugyanezt az utat járta meg.

TGM: Igen, abszolút. Ő eredetileg guevarista volt, és elkötelezett kommunistának tartotta magát. Ma a sajtószabadság biztosa az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnél (OSCE) és nemrégiben láttam róla egy képet, amelyen egy „bátrak koalíciója”^[3] típusú alakok találkozóján vett részt George W. Bush-sal Szlovákiában, amikor az elnök ott járt. Haraszti ma harcos liberális, amennyiben a sajtószabadságról van szó, és harcos neokonzervatív, amennyiben szociális és gazdasági kérdésekről.

Én végül más utat választottam, de a kilencvenes évek közepéig nem igazán különböztem a generációm zömétől. Az ellenzékiség 15 éve alatt munkanélküli voltam, és mások nevén készített fordításokból és feketén adott nyelvórákból tartottam el magam. Ellenzéki értelmiségiként elméleti szövegeket, politikai esszéket és publicisztikát írtam szamizdat kiadványokba. Illegális szemináriumokat rendeztünk történelmi, politikai, gazdasági és szociológiai témákról. Aztán 1986-tól megengedték, hogy külföldön tanítsak, az USA-ban, Nagy-Britanniában és Franciaországban, illetve valamennyit kutathattam Oxfordban is. 1988-tól részt vettem az egyre szervezettebb és egyre inkább intézményesülő ellenzéki mozgalomban. Demonstrációkon szólaltam föl és tiltakozó akciókban vettem részt. Virágzott a civil társadalom, új csoportosulások ezrei jelentek meg, vitafórumok és klubok. Gyönyörű idők voltak. Nem sokat aludtunk abban az időben – én magam sem igen hunytam le a szemem 1989 és 1992 között. Csak beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk, sok, nagyon sok emberrel.

A társadalmi képzelőerő évei voltak, amiből végül nem nagyon lett semmi, de mégis olyan pillanat volt, amelyet áthatott a megélt és remélt szabadság.

Én ennek az egésznek a közepén álltam, később SZDSZ-képviselő lettem, amely akkoriban az ellenzékiek pártja volt, a második legnagyobb párt a parlamentben. Liberális párt volt, amelynek én a jobboldalán helyezkedtem el.

CH: „Liberális” a szó európai, vagy inkább a brit illetve amerikai értelmében?

TGM: Igazából mindkét értelemben. Elég baloldali volt, ami az emberi jogokat, kulturális szabadságot, a melegek egyenjogúságát stb. illeti – ebben az értelemben nagyon is hasonlított az amerikai liberalizmusra. De gazdaságilag neokonzervatív jellegű volt. Én magam is ennek a kettőnek egyfajta keverékét képviseltem.

Azonnal és váratlanul konfliktusba kerültünk a konzervatív jobboldallal [az MDF-fel]. Úgy terveztük, hogy az első választási kampányunk a fő ellenségünk, a poszt-sztálinista utódpárt [az MSZP] ellen irányuljon. De ez a párt akkor egyszerűen eltűnni látszott, és egy ideig nem is igazán játszott fontos szerepet. Néhány tagja ugyan bekerült a parlamentbe, de ritkán szólaltak fel. Hirtelen a konzervatív jobboldal állt velünk szemben, mindenféle szövegekkel a „zsidó összeesküvésről”, a „fajtánk ellenségeiről” és ehhez hasonlókról. Máris újra benne voltunk a régi „nyugatosok” és „nacionalisták”, a „kozmopoliták” és „hazafiak” közötti konfliktusban – a magyar jobboldal sajátos kifejezésével élve, az „idegenszívűek” és „őshonosok” [well-rooted] között.

Ez 1990-ben volt, de még ma is ugyanez a lemez megy, bármilyen unalmas és meddő is. 1988-89-ben még elhangzottak fenyegetések a sztálinista „régi gárda” részéről: „Lógni fogtok!”, és ehhez hasonlók – az ilyesmiből történetesen többre számítottunk. Ehelyett a nacionalista jobboldal támadott meg minket. Az összes plakátomat Dávid-csillaggal és horogkereszttel csúfították el. De akkoriban az ilyen attitűdöket még elutasította a választók többsége.

A jobboldal [MDF] megnyerte a választásokat, de a mérsékelt szárnya képviselte az akkori többségi véleményt. Így ez a probléma egy időre a háttérbe szorult. 1994-ben, amikor magam mögött hagytam a hivatásos politikát – mélységesen zavartan –, a szociáldemokraták és a liberálisok koalíciója nyerte meg a választásokat, és a hangulat már egész más volt, így a jobboldali nacionalista veszély eltűnni látszott.

Utólag visszanézve a következő volt igazán lényeges: az első két évben, amit hazám legfelsőbb törvényhozó szerve képviselőjeként töltöttem el, kétmillió munkahely szűnt meg – és azt hiszem, nekem ez egyszerűen nem tűnt fel. Ami az életem egyik legnagyobb szégyene.

Azt hiszem, az egész kérdés nem merült fel az akkori politikai vitákban. Zajlottak mindenféle fontos viták az alkotmányos jogokról, a köztársasági versus monarchikus jelképekről, politikai harcok az állami rádió és TV körül.

Nem állítom, hogy ezek a politikai konfliktusok nem voltak fontosak, de összehasonlítva a gazdasági katasztrófával, kevésbé voltak jelentősek, mi pedig észre sem vettük a kettő összefüggését.

Miért volt szüksége az uralkodó osztálynak arra, hogy centralizálja a médiahatalmat? Mert éppen elvesztette az elszegényedő népesség többségének a támogatását. Mi eközben teljesen naiv módon a klasszikus liberalizmus diskurzusát folytattuk, ami meglehetősen hatástalan volt.

Ez a liberális párt most majd valószínűleg – elég megérdemelten – el fog tűnni a parlamentből.^[4]

Ahogy a törvényhozási ciklus a végéhez közeledett, lassan elkezdtem felfogni mi is történik körülöttem, és úgy döntöttem, nem indulok újra képviselőként. Itt nem pusztán specifikusan magyarországi problémáról volt szó. Szibériától Prágáig és Alma Atától Kelet-Berlinig ugyanez történt: nem átalakult a gazdaság, hanem elpusztult. Nem valami újszerű kapitalizmus jött itt létre, hanem egy fekete lyuk. Ami félelmetesen demonstrálta a kapitalizmus pusztító erejét.

A módszerek ugyanazok voltak, mint amelyeket a világ más részein is láthatunk – létszámcsökkentés és kiszervezés, privatizáció és szociális leépítés. Fogyasztói piacokat keresve beáramlott a külföldi tőke, felszámolta a meglévő feldolgozóipart, amelyet fillérekért vásárolhatott fel – de a mi esetünkben egyszerűen más volt a dolog nagyságrendje. Mindenhol jelentős számú munkahely szűnt meg, különösen a feldolgozóiparban, de Magyarországon ezen felül egy teljes életforma veszett el. A meglehetősen sikeres szövetkezeti mezőgazdaság gyakorlatilag eltűnt, az új családi farmok piaci szempontból nem bizonyultak életképesnek. A vidéki munkanélküliség állandósult.

Jól emlékszem, amikor Nagy-Britanniában a bányászsztrájkok alatt az emberek egyszer csak rádöbbentek, hogy nem csak a bányaipar fog eltűnni, hanem bányászfalvak százainak kultúrája, és Wales már soha nem lesz ugyanaz. De a rendszerváltáskor nálunk minőségi változásról volt szó, amely során egy egész kultúra eltűnt. A húszas évektől kezdve a sztálinista rendszer – bármilyen szörnyű és zsarnoki államkapitalizmus volt is – az urbanizáción és az iparosításon keresztül százmilliók számára megélhetését és életformát biztosított. Lehet, hogy az emberek csalódottak és elégedetlenek voltak ezzel az életformával, de akkor is az övék volt. Arra, ami egyszer csak felváltotta mindezt, senki sem készítette fel őket.

Nem valami jobb váltotta fel a régit, nem valami, amit „változásnak” nevezhetünk, hanem egyszerűen a gazdaság mint olyan megszűnése.

Kelet-Európa és Eurázsia jelentős részében eltűnt valami, amit egy egész civilizációként ismertünk és ami teljesen az államtól függött. Putyin Oroszországában az állam alig kezdett el nemrégiben újra funkcionálni, nem épp kellemes formában, de mindenesetre elkezdett újra rendszeres jelleggel működni, adatokat gyűjteni, adókat szedni, kifizetni a köztisztviselőket, levelekre válaszolni, fogadni a panaszosokat. De a kora kilencvenes években még ennyi sem volt: a totális katasztrófa köszöntött be. Eközben mi a társadalom csúcsán a szabadság, a nyitottság, a pluralizmus, a fantázia és az öröm diadalát ünnepeltük. Ez frivolitás volt, és én mélységesen szégyellem magam miatta.

Valahogyan mégis éreztem, hogy baj van. Ezt az írásaim is tükrözték. De az általam kínált elemzés felszínes, politikai jellegű volt. Voltak arra utaló jelek – például az amerikai politika a Balkánon, az Öböl-háború, az általános elégedetlenség –, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. De ezeket átmeneti jelenségeknek tekintettük: az átmenet nehéz, de végül majd minden jóra fordul – ugyanaz az attitűd volt ez, mint a „hívő” kommunisták hozzáállása a sztálinizmushoz. Szörnyű áldozatok most – és aztán majd beköszönt a fényes jövő, „les lendemains qui chantent”.^[5]

De a dolgok csak nem akartak jóra fordulni. Mint olyasvalakinek, akinek mégiscsak az elméleti munka a hivatása, úgy éreztem meg kell értenem ennek a miértjét. Társadalomelméleti szövegeket, gazdaságtudományt, empirikus szociológiát és történelmet kezdtem el olvasni és újraolvasni, és próbáltam megérteni, mi történik, mi volt elhibázott gondolkodásunk alapjaiban, és hol találhatnánk valamiféle kiutat. Még a klasszikus liberalizmussal kritikus konzervatív irodalomba is tettem egy kitérőt, ahonnan aztán ugrásszerűen érkeztem meg a marxizmushoz. (Mulatságos módon a liberális ájtatosságok konzervatív kritikája – pl. Michael Oakeshott és Leo Strauss részéről – megkönnyítette az utamat a marxizmushoz.) Hosszú éveket töltöttem tanulással – inkább tanulás volt ez, mint újratanulás, mert sosem voltam azelőtt igazán alapos Marx-olvasó –, tulajdonképpen visszaültem az iskolapadba.

Nagyon türelmesen és alaposan igyekeztem megérteni az előző rendszer karakterét, azt, hogy a piacgazdaságra való átmenet miért volt olyan, amilyen, s hogy a piaci formák miért elégtelenek mind általánosan, mind pedig a kelet-európai államkapitalizmusok sajátos strukturális problémái esetében.

Mindez sok időbe telt, és még hosszabb ideig tartott, míg nyilvánosan és politikailag is képessé váltam megfogalmazni a tanultakat, hiszen meg kellett változtatnom a beszédmódom, a nyelvem, a szóhasználatom, ahogyan és amivel kifejezem magam. Olyan volt ez, mint egy hosszú betegség és egy hosszú lábadozás. De azt hiszem, most már talán egy új élet kezdetén állok.

CH: Számomra ez borzasztóan fontos, nemcsak konkrétan a Te eseted miatt, hanem azért is, mert az egész keleti blokkban tízezrek szentelték magukat a liberális-demokratikus átalakulásnak és hitték, hogy ez a piac segítségével történhet meg. Páran 1988-ban Lengyelországban jártunk a sztrájkok idején, és sok emberrel beszéltünk, akik általában baloldaliak voltak. Emlékszem, hogy például Poznanban beszéltünk emberekkel, akik azt mondták, hogy számukra az átmenetnek Skandinávia felé kell vezetnie. Nem értették meg, hogy a kapitalista világon belül máshová is tarthatnak.^[6] Később, 1989 elején, amikor Leningrádban jártam, beszéltem számos bátor emberrel, akik írógéppel írt szórólapokat készítettek a választásokra. Teljesen hiányzott annak a megértése, hogy mit jelent a nyugati kapitalizmus. Feltételezték, hogy azt jelenti: szabadság, prosperitás és így tovább.

TGM: Mi ennél tájékozottabbak voltunk. A baloldalról jöttünk. Tudatában voltunk a modern kapitalizmus bűneinek. A magyar ellenzéki mozgalom vezetői mind jártak Nyugaton a nyolcvanas években és láthatták a saját szemükkel, mit jelent a kapitalizmus. Láttuk, mit jelent Ronald Reagan. Tudtuk, mi történt Chilében 1973-ban, és nem menthetjük föl magukat azzal, hogy tudatlanok voltunk. Nem voltunk azok. Sokunk lelkes olvasója volt a Spectatornak (én még írtam is oda), a Weekly Standardnek [amerikai neokonzervatív hetilap] és a Commentarynek [amerikai (neo)konzervatív folyóirat]. Elfogadtuk a kapitalizmust annak minden hibájával együtt, és alapvetően nem Skandináviára gondoltunk. Hanem az Egyesült Államokra. Ekkoriban a jóléti állam már régóta szétmállóban volt. Tehát mi nyitott szemmel léptünk ebbe az új fejezetbe. Persze Lengyelországban és a Szovjetunióban az emberek sokkal inkább el voltak vágva a Nyugattól, mint mi és a jugoszlávok. Nekünk nincs meg ez a mentségünk.

Más megfontolásaink is voltak. Láttuk, hogy az utolsó olyan munkásmozgalmi fellángolást, amely lelkesítette az embereket – ami a Solidarność mozgalom volt Lengyelországban – elárulta a német szociáldemokrácia. Herbert Werner és Helmut Schmidt, az SPD vezetői, vagy Bruno Kreisky, az osztrák szociáldemokrata vezető, azt kérdezték: „Hát miért nem avatkoznak be az oroszok?” Attól féltek, a dolog átcsaphat Kelet-Németországra és a munkásosztály mozgolódása továbbterjedhet. Aztán voltak olyanok a békemozgalomban, akik a hidegháborúban tényleg a SZU pártján álltak (vö. „unilaterális leszerelés”), és úgy tűnt számunkra, hogy a nem-kommunista baloldalt nem érdekli Kelet-Európa felszabadítása a sztálinista rendszer alól. Én mindig is tiszteltem az antisztálinista baloldal hagyományait és azt hiszem, a társaim is. Ma is nagyra tartom a baloldali kommunista és tanácskommunista hagyományt. Boris Souvarine és Victor Serge könyvein nőttem fel – az egyik első könyv, amit franciául olvastam, az Elárult forradalom volt. Tehát soha nem gondoltuk azt, hogy „ezek mind egy kutyák, minden marxista Gulágot akar [gulagist], minden kommunista sztálinista [tankie]!”. Nem voltunk ennyire ostobák. De úgy tűnt számunkra, hogy a szovjet rendszerek balról való meghaladása kudarcra van ítélve, és hogy a kapitalizmus az ára annak, hogy véget vessünk a diktatúrának. Kezdetben még úgy véltük, a kapitalizmus a megfizetendő ár, aztán végül, fájdalom, szerelmesek lettünk belé.

De a szerelem nem tartott sokáig. Az én esetem cause célèbre Magyarországon, mert vezető ellenzéki, majd a liberális párt alelnöke is voltam egy ideig. Ismert ember voltam, aki nagy példányszámú újságokba írt és a képernyőn szerepelt. Ez nem jelenti azt, hogy az esetem fontos lett volna, csak jól látható.

Azt hiszem, hogy számomra lehetetlen lett volna visszatérni ahhoz a zavaros libertárius baloldalisághoz, amelynek a nyolcvanas években voltam a híve.^[7] Azt sem gondolom, hogy a részben sikeres szociáldemokrata jóléti állam modellje feltámasztható. Azt sem gondolom, hogy ennek a különböző alfajai különösebben kívánatosak. Nem tudom elfelejteni, hogy 1968 – az utolsó forradalmi pillanat Nyugat-Európában – a jóléti állam elleni tiltakozásként robbant ki. Könnyen el szoktuk felejteni a jóléti állam problémáit, amelyek újra felmerülnének, ha lehetséges lenne visszahozni: az etatizmust, a konformizmust, a politizálás autoritárius, hierarchikus modelljeit. Rosszhiszeműség a neokonzervatívok részéről, hogy ezekben a terminusokban kritizálják a jóléti államot, de ez nem jelenti azt, hogy a jóléti állammal kiegészített kapitalizmus annyira vonzó lenne – habár sok tekintetben felsőbbrendű volt a mostani verziónál, hiszen egalitáriusabb volt és megengedte némi kis ellenhatalom és ellenhegemónia létezését. A kompromisszum rendszere volt mindenekelőtt, míg a mostani a tőke teljes dominanciájának rendszere.

Nem hiszem, hogy sokkal több verziója lenne a kapitalizmusnak, amelyet a rendszer, akár hazug módon, de ígéretként felmutathatna azok számára, akik nem rendelkeznek tőkével és akiket nem véd az imperialista állam. Ezért aztán, ha valaki most szakít a kapitalizmussal, akkor kevesebb illúziója marad, mint korábban bármikor. Az összes kompromisszumot láttuk már.

A régi szociáldemokrata kompromisszumot 1914-ben, a zsarnoki államkapitalizmus felépítését a sztálinisták által, bal- és jobboldali caudillismókat, a New Deal-t, nemzetiszocializmust, militarista és nacionalista rendszereket, a katolikus korporativizmust à la Seipel/Dollfuss vagy à la Salazar vagy a neokonzervativizmust. A legtöbb elképzelhető verziót már kipróbáltuk, és a problémák újra és újra megjelennek.

Amikor szakítottam a burzsoá főárammal, már nem maradtak pótlékok, így forradalmi marxistává váltam. Nem láttam más értelmes és komolyan vehető megoldást. Az embernek szembe kell néznie a tényekkel. Nem volt kényelmes vagy népszerű választás, de ez nem számít. Azt hiszem, kimerült minden más lehetőség.

Jól látható ez a mostani válságon is. Miközben a világ urai a régi módszerek különböző kombinációival kísérleteznek és még kevésbé intelligensek és radikálisok, mint akár a harmincas vagy ötvenes években voltak, ugyan ki hiheti el, hogy képesek megmenteni a kapitalizmust humanisztikus módon saját legrosszabb aspektusaitól?

Egyszerűen nem tűnik lehetségesnek. Ha korábban szakítok a liberalizmussal, talán szociáldemokratává válhattam volna. De hol van ma a szociáldemokrácia? Halott. Tradíció, de mint élő politikai opció nem létezik. Az emberek még mindig a Labourre meg más szociáldemokratákra szavaznak, mert hagyományosan ezek a pártok tűntek a munkásosztály és az alsó középosztály metaforikus otthonának és a nagyobb egyenlőség képviselőinek. De ez csak szokás, nem meggyőződés [idea] – és a kettő nem ugyanaz.

CH: Még egy pár kérdés Magyarországról. A korai nyolcvanas években Magyarországot mint a piaci szocializmus modelljét mutatták be, ami hatalmas nyugati kölcsönökre támaszkodott, ami aztán 1988-89-ben szétzilálta a rendszert – majd végül ti ellenzékiek átvettétek a kormányzást.

TGM: Nem. Mi ellenzékben maradtunk.

CH: Nem-kommunista erők kerültek hatalomra. De az állam központi struktúrái változatlanok maradtak, igaz? A rendőrfőnökök, a hadsereg vezetői, az állami vállalatok?

TGM: Igen. De az állam legfontosabb intézménye a párt volt, és az nem maradt meg. Tehát a változások óriásiak voltak, még az államapparátuson belül is. A párt alkotta az állami struktúrák gerincét, területileg és minden gazdasági ágazatban is (azaz horizontálisan és vertikálisan egyaránt), ezáltal egyfajta egységet képezett az élet minden aspektusát kormányzó államon belül. A klasszikus kapitalista országokban az állami bürokrácia a gyáron kívül marad. De itt ugyanaz a Párt volt jelen a kormányban és a vállalatirányításban is – egyszerre mint a rend fenntartásának és a modernizációnak az eszköze. Olyan struktúra volt, amely egyszerre biztosította a fegyelmet, a kulturális életet és a szervezett szabadidőt, rengeteg ember életét meghatározva, felkínálva az előrejutás csatornáit, az indoktrinációt, a valahová tartozás érzését és egy stabilnak tűnő keretet a jövőre nézve. Tehát nem lehet azt mondani, hogy minden változatlan maradt.

Nem szabad lebecsülnünk a változásokat, habár a kommunista párt politikája a hetvenes és nyolcvanas években dogmatikusan piacpárti volt.

Ugyanakkor a kontinuitás kulcsfontosságú elemeiről sem szabad megfeledkezni. A szovjet típusú államkapitalizmus az árutermelésen és a bérmunkán alapuló, egyenlőtlen, hierarchikus, represszív monetáris gazdaság és egyben osztálytársadalom volt, amely minden más osztálytársadalmat felülmúlt [to outclass all class societies], és rendkívül hatékonyat nyomta el a proletariátus ellenállását. A rezsim elleni lázadások mind szocialista forradalmak voltak: 1956-ban Magyarországon a munkástanácsok, 1968-ban Csehszlovákiában az emberarcú szocializmus kísérlete. A Solidarność valójában nem szakszervezet volt, hanem területileg szervezett munkástanácsok hálózata, aminek az eszménye kezdetben az önigazgató proletár köztársaság volt, mielőtt még az állami represszió egy keserűen konzervatív, pesszimista és katolikus mozgalmat csinált volna belőle, amely a „győzelem” pillanatában azonnal szétesett. A felvilágosult abszolutizmus közép-európai típusa, ahol a tudományosan és filozófiailag képzett tervezőelit top-down reformokat tervez meg, semmit sem változott a 18. század óta. A „kommunista” gazdasági tervezők minden nehézség nélkül átvedlettek neokonzervatív-monetarista tervezőkké. Számukra, jellemzően pozitivista módon, a „szocializmus” pusztán hiba volt a gazdasági kalkulusban. A határhaszon-elmélet „modernebbnek” tűnt, mint a munkaérték-elmélet – a bürokraták rugalmasabban követik a divatokat, mint a ruhatervezők.^[8]

CH: És a kommunista párt emberei megtartották hatalmukat?

TGM: Igen, különösen vidéken – a helyi önkormányzatokban, a rendőrségben, a gazdasági életben, a kereskedelmi kamarákban és a burzsoá pártokban. Az egykori pártomnak az egyik problémája az volt, hogy mivel az ellenzékből származott, nem vonzott volt párttagokat. Így beágyazottság nélkül maradt a helyi testületeknél, a helyi főnökök és klikkek hálózataiban.

Ami a gazdaságot illeti, a nyolcvanas években Magyarország nem csak a külföldi hitelekre volt ráutalva, hanem egyben a KGST jól védett kereskedelmi rendszerének is része volt. Így meglehetősen elavult technológiákkal és alacsony költségű termeléssel is megvolt a SZU-ba irányuló export lehetősége, annak hatalmas belső piacával. Ez életben tartotta a régi feldolgozóipart, egyúttal befektetéseket is vonzott a nyugati hitelek formájában. Így a SZU áruhiányos piaca [sellers’ market] és a külföldi befektetések együtt bizonyos előnyöket jelentettek. Ez a piac a többi „sztálinista” ország számára is ott volt, de a hitelek nélkül.

A rezsim összeomlásának az egyik oka az volt, hogy a Párt nem tudott tovább élni az ideológiája és az identitása nélkül.

Ugyanis bármennyire is a hatalom és a kontroll szerve volt, azért nagyon is függött a tagjainak önkéntes odaadásától, miközben a Párt megpróbálta a tagjait ideológiailag kasztrálni. A marxizmus kényelmetlen volt számukra, mert ha hagyták volna a marxizmust virágozni, akkor lázadókat termelt volna ki. Így inkább különböző eszközökkel kiherélték a marxista kutatásokat és gondolkodást – Magyarországon weberiánus „modernizációs” elméletekkel és parttalan esztéticizmussal, Lengyelországban és Romániában pedig nacionalizmussal. A nyolcvanas évekre a marxizmus egyértelműen kisebbségi világnézetté vált, amit csak öreg elvtársak képviseltek, akik semmilyen szerepet nem játszottak a párt új kádereinek szocializációjában. A mai kelet-európai szocialista pártok negyvenes-ötvenes éveiben járó tagjai, akik a régi állampártokból jönnek, soha életükben nem olvastak egyetlen marxista könyvet sem.

Egész Kelet-Európában, természetesen a SZU-t is beleértve, a Párt elvesztette ideológiai magját. Egy ideig még tovább funkcionált, üres héjként, amelynek uralmát már csak a pőre hatalom igazolta, de azonnal összeomlott az első valódi kihívás hatására, pedig ez meglehetősen banális volt – emberjogi liberálisok és demokratikus nacionalisták. Egyszerűen nem tudtak mit mondani [az állampárt képviselői]. Attitűdjük valami ilyesmi volt: „mi is ugyanazt akarjuk (azaz liberális kapitalizmust), csak kicsit lassabban”.

CH: A Nagy Imre halálának évfordulóján megtartott demonstrációt 1988. június 16-án igen erőszakosan szétverték (és Önt a TV-kamerák előtt verték meg). Mindössze 12 hónappal később [a párt] összeomlott, amikor keletnémetek tömegei Magyarországon keresztül Ausztriába, azon keresztül pedig a Nyugatra menekültek.

TGM: Ahhoz, hogy megállítsák a keletnémeteket a határnál, masszív erőket kellett volna bevetni, amit nem tehettek meg. Egészében véve a kelet-európai változások vértelenül zajlottak le – néhány kivétellel, mint pl. Románia. Senki nem akart lőni, és senki nem volt a „kommunista” pártokban, aki az életét kockáztatta volna. Senki sem mozdította az ujját, hogy megvédje a rendszert, amit mégiscsak az októberi forradalom hozott létre. Nem volt igazi motiváció, hogy ellenálljanak a változásoknak. Mégis milyen raison d’être maradt az uralkodó „kommunista” pártok számára?

A különbség a monetarizált és piacosított államkapitalizmus és a „sima” kapitalizmus között mérhetetlenül kicsi. Választhatták volna a kínai utat (brutális kapitalizmus plusz egypártrendszer), de ehhez hiányzott a gazdasági önállóság és a valós forradalmi gyökerek, amelyek a Kínai Kommunista Pártnál megvoltak. Kelet-Közép-Európában a fő hajtóerő egyszerűen a Nyugat volt. A „kommunista” pártok vezetőinek nem volt semmi mondanivalójuk, így hanyagul átvedlettek „szociálliberális” parlamentáris fejesekké. Ezek a pártok csak tagjaik múltja miatt különböznek a többitől, nem a jelenük miatt. A volt „kommunista” pártoknak a politikai programjai és kiáltványai nem különböznek a többi párt hasonló anyagaitól.

Emlékszem, hogy 1989-ban egy pótválasztás során beválasztottak a parlamentbe mint az első és egyetlen ellenzékit. Tartottam egy beszédet, amiben a „kommunista” miniszterelnököt szemtől szembe hazugnak neveztem, amit a TV élőben közvetített. Ez volt az első alkalom, hogy 40 év alatt bárki ilyesmit mondott nyilvánosan, és a dolog hatalmas felhördülést keltett. Ezek után a párt főtitkára odajött hozzám az előcsarnokban, bemutatkozott (azelőtt, természetesen, soha nem találkoztunk), és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy teljesen igazam van. A repedések láthatóvá váltak és már a homlokzat is leomlóban volt. A párt első embere denunciálja a párt második emberét – a nép ellensége előtt…

CH: Mondanál valamit a mai Magyarországról?

TGM: Miközben az ipar és a mezőgazdaság összeomlóban volt, a meghatározó politikai erők arról beszéltek, hogy Magyarországot a pénzügyi szolgáltatások egyik világközpontjává teszik. Ez nonszensz volt. A korai kilencvenes évek totális összeomlása után érkezett az országba bizonyos mennyiségű külföldi tőkebefektetés, és – mivel az olcsó munkaerő bőségesen rendelkezésre állt – itt-ott épült valami. De a felvásárlások célja főleg a konkurensek likvidálása és a fogyasztói piac multinacionális cégek előtti megtisztítása volt. Azonban ahogy a munkások tömegei elvesztették állásukat, ezek a fogyasztói piacok természetesen elpárologtak. Mostanra pedig a multinacionális cégek jó része szedi a sátorfáját.

Végülis még mindig az állam volt az, amely megpróbálta valahogy ellátni a mindenféle jövedelemforrás nélkül maradt emberek növekvő tömegeit. Magyarországon jóval több nyugdíjas van, mint profitért, magáncégeknél alkalmazott ember. Az életszínvonal hatalmasat zuhant, a munkaidő a még dolgozók számára megnőtt, a munkanélküliség pedig mindenhol jelen van, miközben a munkanélküli segély hat hónapig jár^[9] Nem kevés embernek kell éhesnek maradni – és nincsenek hozzászokva. A hetvenes-nyolcvanas években Magyarország regionális összehasonlításban prosperáló ország volt, különösen a hetvenes években, amikor az életszínvonal folyamatosan emelkedett. Most mindez összeomlik.

A politikai konfliktusokat ebben a helyzetben a zsugorodó állami forrásokért folyó kétségbeesett harc határozza meg. Ez a harc a középosztály és a társadalom többi csoportja között folyik. Ez adja a szélsőjobboldal bázisát. Nincs elég mindenki számára.

Kétségbeesett tülekedés folyik a szociális segélyekért, jövedelemkiegészítésért, szociális lakástámogatásért, európai ösztöndíjakért stb., és a „szocialista” kormány politikája, ami megszorításokból, további megszorításokból, és még egy kis megszorításból áll, szembeállítja a középosztályt a „modernizátorokkal”, akik a multinacionális tőkét képviselik, tehát „idegenek”.

A neoliberális globalizációval szembeni ellenállás nagyrészt nacionalista formában jelenik meg. Egy többé-kevésbé demokratikus országban valahogy mégiscsak meg kell magyarázni a nemzetnek, hogyan és miért tagadhatják meg a rászorulóktól ezeket a forrásokat.

A válasz: a konfliktus kriminalizálása és etnicizálása. Azt kell mondani, hogy a szociális segélyekre rászoruló emberek fajilag különböznek tőlünk, fajilag alsóbbrendűek a romák esetében, illetve semmirekellők, lusta, segélyfüggő potyázók a fehér szegények [„white trash”] esetében.

A válasz tehát az, hogy több börtön kell, több rendőr, hogy a proletariátust, a prekariátust és az underclasst a helyükön tartsák mint alsóbbrendűeket. Tényleg rendkívüli dolog látni, hogy a válságra, a mindent elborító anómiára és a terjedő szegénységre adott általános válasz mennyire antiplebejus jellegű. A nyugdíjasokkal, munkanélküliekkel és a segélyezettekkel mint „élősködőkkel” szembeni nyílt gyűlöletet némileg csak a tőke fennálló rendje – mint „idegen” rend – elleni gyűlölet ellensúlyozza. A kelet-európai rasszizmus, idegengyűlölet és újfasizmus nyugati liberális kritikája sokak szemében csak átverés, hogy letörjék a gyökértelen kozmopolita finánctőkével és az életet megfojtó „politikai korrektséggel” szembeni „nemzeti” ellenállást. A jobboldal megerősödése nem pusztán undorító kvázi-fasiszta tradíciók feléledését jelenti, hanem a társadalmi összeomlásra és dezintegrációra adott válasz is. A jobboldal rendet, társadalmi kohéziót és túlélést ígér a középosztálynak, különösen a fiatal, fehér, nem zsidó, keresztény középosztálybeli családoknak.

És mindez egy olyan helyzetben történik, amikor a munkásosztálynak semmiféle politikai képviselete nincsen, még valamiféle kisebbségi vagy „élcsapat” jellegű se, ami konfliktushelyzetben még mindig segíthetne valamennyit. Még olyan szimbolikus reprezentációról sem beszélhetünk, mint a brit Munkáspárt, vagy olyan radikális kisebbségi reprezentációról, mint pl. nálatok a Socialist Workers Party. A munkásosztály mifelénk hallgat. Ő a szunnyadó óriás. Az egyetlen osztály Kelet-Európában, amely kivár, nem csinál semmit, politikailag nem létezik. Nem csatlakozik a szélsőjobbhoz az underclass ellen folytatott gáláns harcában, de szocialista vagy szociáldemokrata ellenzéki csoportokhoz sem, mert olyanok nem léteznek. A szakszervezetek halálra vannak rémülve, hogy elveszthetik meglévő privilégiumaikat és megszokott alkupozícióikat.

Nem tudom, így meddig mehet tovább. A jelen pillanatban az egyetlen látható küzdelem a középosztályé az underclass ellen, illetve a válság ellen, amelyet a külföld összeesküvésének fognak fel, mint valami olyasmit, amit a Nyugat, a plutokrata, kozmopolita, magyarellenes, lengyelellenes globális rend hozott a fejünkre. Az egyik oldalon a pillanatnyilag hatalmon lévő neokonzervatív pártok állnak – amelyek a domináns társadalmi erők globális-kapitalista szárnyát reprezentálják –, a másik oldalon a „nemzeti konzervatív” jobboldal található, amely a középosztály érdekeit képviseli szimbolikusan, habár ezt nem mondja ki nyíltan.

A feszültség óriási, de a valódi politikai kérdéseket nem mutatják be a közvéleménynek. Ez az amit mi néhányan most megpróbálunk^[10], de ez az ellenszélben folytatott harc jelenleg csak propagandát és felvilágosító munkát jelenthet. Lehet, hogy a végén sikerül is elérnünk valamit, de talán addigra már túl késő lesz.

CH: Összegyűlt körülötted egy kis csoportnyi ember, és belefogtatok egy választási projektbe.

TGM: Igen, van a baloldali értelmiségieknek egy informális csoportja, akik próbálnak segíteni a szakszervezeteknek a munkájukban – ingyenes népszerűsítő [public relations] munkát csinálnak nekik, elfogadottabbá teszik őket a társadalom főárama számára, ahol stigmatizálva vannak. Ők azok, akik a május 1-jei fesztivált szervezik, lufikkal, virslivel és sörrel. A társadalom megvetéssel néz rájuk. Ebben a társadalomban az emberek nem csinálnak titkot abból, hogy csak megvetést éreznek azok iránt, akik fizikai munkát végeznek, és még úgynevezett balközép kiadványok is nyíltan gúnyolódnak azokon az embereken, akiknek koszos a kezük a munkától.

Mint a húszas években: antidemokratikus, munkásellenes és ádázul antikommunista közszellem ez, miközben szervezett szocialista baloldal egyáltalán nincsen.

Mi ebben a helyzetben nem csak egyszerűen azt mondjuk, hogy elviekben nem szeretjük az egyenlőtlenséget. Hanem elmegyünk vasúti és acélipari dolgozókhoz, és próbálunk segíteni, beszélni velük és tanulni tőlük. Ezt a választási csoportosulást nem én hoztam létre. Az állampárt egyik kis ortodox utódszervezetének vezetői kértek fel rá, plusz néhány zöld és feminista, hogy legyek az EP-választásokra állított listájuk vezetője. Sokáig hezitáltam. Nehéz számomra, a régi rendszer dacos ellensége számára, hogy összefogjak annak akár a legszerényebb, pénztelen, teljesen ártatlan örököseivel is. Nem mintha ezek az emberek bármikor is rendelkeztek volna hatalommal – ennek a pártnak a vezetője egy fiatal mérnök, aki 20 éves volt a rendszer bukásakor. Végül igent mondtam. Közben más csoportok is csatlakoztak hozzánk – az Attac Magyarország, balra hajló „civil szervezetek”, s van egy kevés támogatásunk a szakszervezetek körében is. Próbálunk fillérekből kampányt csinálni, különösebb várakozások nélkül; de azért valamekkora figyelmet mégis magunkra vonunk. Talán sikerül pár ember kíváncsiságát felkeltenünk, valahányan talán meghallgatják a mondandónkat, és talán valaki majd összegyűjti és felhasználja az írott anyagainkat is.

Egyszóval a legelején vagyunk bármiféle baloldali, szocialista, marxista szerveződésnek, de legalább elkezdtük. Lassú és jelentős erőfeszítést kívánó harc ez, de sosem volt még ilyen erős meggyőződésem, hogy abszolút elengedhetetlen.

Éles föntről lefelé irányuló osztályharc zajlik most. Ott van a tőkésosztály és a középosztály, aztán a multinacionális tőke és a belföldi középosztály, eltérő, de részben azonos érdekekkel, a proletariátust és az underclasst támadva, és minderre semmi válasz – holott kellene, hogy legyen.

A középrétegek egy részének is érdeke lesz, hogy szövetségre lépjenek az új proletár erőkkel, mint régen, hacsak nem akarnak valamiféle tekintélyelvű nacionalista féldiktatúrát. Az emberek rá fognak jönni erre, csak attól félek, akkor már túl késő lesz. Mert minket most a konzervatívok és szélsőjobboldaliak szövetsége fenyeget, amely persze el fogja fogadni a globális tőke parancsait, de elfedi majd nacionalista szlogengyártással és a munkásosztály ellenállásának etnicizálásával és kriminalizálásával.

Tisztán látható, ahogy ez a burzsoá establishment megpróbál mindenkit kirekeszteni, aki látszólag a rendszeren kívül áll. Meleg és leszbikus klubokat, feminista csoportokat támadnak meg – gyújtanak föl, égetnek le – meg persze romákat is. Jól szervezett neonáci terrorszervezetek vannak, amelyek már több romát meggyilkoltak, szocialista és liberális politikusok elleni merényleteket próbáltak szervezni. A „nemzeti konzervatív” politikusoknak nagyon nem fűlik a foga ahhoz, hogy elítéljék ezeket a jelenségeket. Európában, sőt, talán az egész világon egyedül Magyarországon van nemzetiszocialista napilap és tévé. Nap mint nap sok száz antiszemita kommentár jelenik meg a főárambeli balközép lapok weboldalán, hogy más fórumokról ne is beszéljünk. Tekintélyelvű oktatási reformot javasolnak a gyerekek testi fenyítésével – ami 1945 óta tilos.

Követelések hangzanak el a hírhedt egykori csendőrség visszaállítására, amelynek szorgalma és kegyetlensége a magyarországi zsidók deportálása során még Eichmannt is meglepte 1944-ben. Az iskolai szegregáció elleni félénk javaslatokat vadul elvetik és ellenzik a helyi önkormányzatok. A sötétebb bőrű gyerekeknek megvannak a saját „oktatási” intézményeik. A modern művészetet olyan stílusban gúnyolják ki, amire a harmincas évek óta nem volt példa. A felvilágosodást és a modernista örökséget megint úgy állítják be, mint degenerált és ördögi dolgokat. Mindezekben ugyanis lázadó potenciált látnak.

Minden régi reakciós klisé újra előkerül.^[11]

A reakció megtanítja a kelet-európaiakat ezeknek a küzdelmeknek az összefüggéseire. A saját kárunkon, keservesen tanuljuk meg ezt a leckét. Fölösleges felhívni rá a figyelmünket, hogy szocialisták és feministák, meleg, kisebbségjogi és szakszervezeti aktivisták összetartoznak, mert mindannyiunkat ugyanaz az ellenség üt-vág.