Hogyan változtatta meg Magyarország nemzetközi helyzetéről való gondolkodásunkat az ukrán háború egy éve? – kaptam a kérdést és igyekszem is rá tőlem telhetően megfelelni.

Előre bocsátva a lényeget: ez az irtóztató lelki nyomás – a sokk, a félelem, a tanácstalanság, amit a háború kitörése hozott – vajmi kevéssé társult a dolgok alapos végiggondolásával, még kevésbé a tisztességes kibeszélésével. Valószínűleg persze gyermeki naivitás azt remélni, hogy az élet nagy kérdéseiről a politika szereplői között viszonylag jóindulatú, a másik véleményére nyitott vitát lehessen folytatni, de másfelől nekünk, akik nem vagyunk a politika hivatásos művelői, ugyan miért kellene politikus fejjel gondolkodni? Miért legyünk empatikusabbak velük, mint ők egymással vagy velünk? Miért ne lehetnének akár lehetetlen elvárásaink velük szemben, ha őszintén hiszünk ezekben? Hogy ne csalódjunk a politikusokban? Haha. Ezért aztán igenis van annak létjogosultsága, hogy elégedetlenek legyünk azzal, hogy egy ilyen súlyos ügyet nem sikerült megfelelően kibeszélni egymás (a magyar politikai közösség tagjai) között.

Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam egy rövid tanulmányban összefoglalni, hogyan alakultak a Magyarország nemzetközi térbeli helyével kapcsolatos elképzelések a rendszerváltás utáni politikai vitákban. Akit érdekelnek a részletek, az elolvashatja a megfelelő fejezetet A magyar politikai rendszer – negyedszázad után című kötetben, itt most elég annyi, hogy három alapvetően különböző paradigma váltotta egymást. Az első a ‘80-as évek végétől a kilencvenes évek elejéig volt meghatározó és az átmenet kérdései jellemezték (ti. hogyan lehet kijutni a szovjet érdekszférából és merre?). Ezt a paradigmát nagyon gyorsan kiszorította azonban a következő, az integrációról való gondolkodás. Alig telt el néhány év a rendszerváltás után, s már ugyanolyan abszurdnak tűnt az ország semlegességéről beszélni, mint ökológiai kérdések politikai fontosságáról. Az új paradigmában lényegében egyetlen érdemi probléma volt megfogalmazható: mikorra lehet minél teljesebben belesimulni a nyugati (atlanti) világ rendjébe? A NATO- és az EU-csatlakozás is elkerülhetetlennek tűnt, a jogi, gazdasági, politikai intézmények adoptálása (és annak mikéntje) is, a világ nagy része pedig legfeljebb abban az összefüggésben volt releváns, hogy a nyugati államok vajon érdeklődnek-e irántuk vagy sem.

Mindenféle útkeresés a volt keleti blokk vagy Afrika vagy Dél-Amerika felé innen nézve legfeljebb hiábavalóságnak, de esetleg akár normasértésnek látszhatott. Csakhogy, hiába tűnhet néha úgy balos vagy éppen kormánypárti körökben, mintha még mindig az integrációs paradigma világában élnénk, a 2000-es évek közepétől a magyar politikai gondolkodásban lezajlott egy újabb paradigmaváltás: az integrációs szempontok mindenhatóságát megkérdőjelezte és fokozatosan marginalizálta is őket nem csak a Fidesz szuverenista fordulata, de az ezzel párhuzamosan megjelenő ökopolitikai és szélsőjobboldali pártok szuverenitásközpontú politikaképe is.

Az integrációs paradigma nem tűnt el, csak éppen fokozatosan beszorult a politikai súlyából egyre többet vesztő MSZP és DK, valamint a többé-kevésbé politikai képviselet nélkül maradt liberálisok és konzervatívok egyre szűkülő világába. A Momentum új belépőként ugyan megmaradt az integrációs paradigma keretei között, de nem tudta érdemben növelni ennek az ellenzéki tábornak a méretét, politikai súlyát. Az oroszok ukrajnai inváziója ebben az állapotában találta telibe a magyar közéletet és a reakciók is ennek megfelelően alakultak. Egyfelől az integrációs paradigma megmaradt híveiben elképesztő indulatokat kavart az alapigazságaikat kétségbe vonó kormányzati politika, az oroszok ukrajnai agressziójának, a menekültáradatnak a képe.

Harag, szégyen, együttérzés, segíteni akarás, tehetetlenség keveredett bennük.

A magyar társadalom nagy része viszont láthatóan nem osztozott velük abban, hogy az ukrajnai orosz invázió a saját értékeik elleni támadás lenne, inkább csak a biztonságérzetüket ásta alá. Azok pedig, akiknek a nemzetközi viszonyok szuverenitási kérdést jelentettek, nagyjából kétféle szélsőség között kereshettek maguknak helyet: az egyik az oroszok melletti önfeledt kiállás, a másik a magyar érdekekből szerintük nem levezethető háború mielőbbi lezárásának kívánása minden konkrétabb tartalom nélkül, ami hol egyrészt-másrésztezésben, hol a béke fontosságának hangsúlyozásában fejeződött ki.

Hülyeség lenne azt mondani, hogy a magyar politikát nem befolyásolta jelentősen az ukrajnai háború. Akár igaz, hogy a 2022-es választásokat ez döntötte el, akár nem, az azért túlzás nélkül kijelenthető, hogy személyes politikai színvállalás szintjén meglehetősen sokak számára vízválasztó volt ez az egy év. Sok olyan zöld baloldali politikus van például itthon, akik ma az orosz agresszió markáns elítélői a nyugati értékek nevében, míg 2006 után még egy szuverenista politikai alternatíva kidolgozásában közreműködtek az egyoldalúan integrációs központú politikai gondolkodással szemben. Az is egyértelmű, hogy a Fidesz egykori, mérsékelten atlantista híveinek választaniuk kellett: a pártot követik tűzön-vízen át vagy a nyugati elkötelezettségükre hallgatnak. A baloldalnak pedig, amelyik ma mindannak a tagadása, amit a Fidesz régi, az integrációs paradigmához is dogmatikusan ragaszkodó ellenzéke jelent, különösen nehéz kihívást jelentett, hogy mit gondoljon vagy mondjon. Amennyire látom, az indulat sok (érthetően), a vita kevés (nem annyira meglepő), igazán karakteresen egymásnak feszülő álláspontok ritkán jelennek meg (ez meg aztán végképp nem csoda, csak sajnálatos).

Az inkább csak nyomokban létező vitákban alapvetően háromféle érvrendszer jelenik meg: egy moralizáló, egy reálpolitikai és egy rendszerkritikai. Az első vagy a nemzetközi jog alapján ítél (orosz agresszióról, egy szuverén állam ki nem provokált megtámadásáról, emberiesség elleni bűnökről szólva), vagy bizonyos ún. nyugati értékekre hivatkozva (az ukránokban a szabadság, nemzeti önrendelkezés, a demokrácia védelmezőit látja, az oroszokban ezen értékek fenyegetőit, a nyugatban ezen értékek megtestesítőit) vagy humanista alapon (a háború értelmetlenségét, igazolhatatlanságát, a kiváltott emberi szenvedés mérhetetlenségét hangsúlyozva). A másik az eseményben két egymásnak feszülő nagyhatalom közötti küzdelmet látja, a magyar szuverenitás zálogának pedig vagy az oroszokkal való együttműködést vagy épp ellenkezőleg, a nyugati szövetségi rendszer iránti lojalitást tartja. Végül a harmadik megpróbálja a moralizáló szempontok helyett a strukturális tényezőkre irányítani a figyelmet, a táborválasztás helyett Magyarország alárendelt, kiszolgáltatott helyzetét emlegeti és kétségbe vonja az ukránok ágenciáját is.

Nem álláspontok azonban ezek, hanem érvrendszerek.

Moralizáló alapon ritkán szoktak ugyan az oroszok igaza mellett kiállni, de még azt se mondanám, hogy példa nélküli lenne. A reálpolitikai érvelésnek vannak orosz- és ukránbarát hívei is. A rendszerkritikai érvek pedig éppúgy felsejlenek jobb- és baloldali okfejtésekben. Ráadásul azt se lehetne mondani, hogy ezek az érvrendszerek tisztán elkülönülnének egymástól. A moralizáló érveket persze inkább olyanok használják, akiket mély erkölcsi felháborodás fűt, de azért egyáltalán nem ritka, hogy valaki időnként hol őszinte felháborodással beszéljen, hol valamivel cinikusabb, tárgyilagosabb módon, ahogy természetesen az sem kivételes, hogy valakik képmutatóan hozzanak fel moralizáló érveket, miközben jól láthatóan inkább otthon érzik magukat a reálpolitika világában. Ha lennének érdemi viták, akkor talán jobban elkülönülnének ezek az érvrendszerek, de én ebben sem lennék olyan biztos.

Igazából egyáltalán nem szükségszerű, hogy az ukrajnai orosz invázió megítélésében a moralista/realista/rendszerkritikai törésvonalak mentén rendeződjenek el a politikai álláspontok. Miért is ne állhatnának közelebb egymáshoz az ukrán ügy moralista és realista hívei, mint az ukránokat és az oroszokat támogató realisták? Akárhogy is lehetnének a dolgok elviekben, valóságos viták hiányában nem igazán van ennek a dolognak nagy jelentősége. Sokszor az ember kénytelen félszavakból, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokból ítélni, szinte odaképzelni, kivetíteni a másikra annak a vélhetően valóságos álláspontját, mert olyan ritka az őszinte beszéd.

Pedig, én legalábbis így érzem, korunk egyik nagy kérdése ez, amiről nagyon nehéz nem gondolni valamit, amihez nagyon nehéz nem erős érzelmekkel viszonyulni.

Bevallom, azok közé tartoztam tavaly tavasszal (nem csak mérsékeltebb politikai beállítottságú barátaim, de a nyugat-európai politikai elit nagy része is ide tartozott, sőt, legalább a szavak szintjén a kormánypárti hazai média is), akik egyszerűen nem akarták elhinni, hogy kitörhet a háború. Eleve pacifista vagyok, abban az értelemben legalábbis, hogy alapvetően rossz dolognak tartom a háborút, amit, ha lehet, el kell kerülni, bár persze senki jogát nem vitatom el, hogy megvédje magát vagy megtámadottak segítségére siessen, így igazán érthető, hogy akartam hinni abban, hogy nem lesz háború. Az orosz politikához sem értek, hajlamos voltam elhinni azt a ma már sokszorosan megcáfolt közhelyet is, hogy Putyin egy racionális politikai szereplő, aki ésszerű, korlátozott kockázatokat szeret vállalni.

Ez is nehezítette a tisztánlátást. Éppen ezért is, s ezzel szerintem nem vagyok egyedül, mélységesen megrázott az orosz invázió híre, a menekülő, kiszolgáltatott tömegek, a leomló házsorok képe, a bűntettek napvilágra kerülése, miközben csodálatra méltónak találtam az ukránok dacos szembeszállását a túlerővel és ragaszkodását a számukra fontos (és számomra is méltányolhatónak tűnő) dolgokhoz: hogy a saját országukban szeretnének élni, az általuk választott politikai rendszerben, idegen megszállástól, állandó egzisztenciális fenyegetettségtől mentesen. Valamiféle bűntudatot is éreztem, szerintem szintén nem egyedül, amiért nem vettem komolyan a háború kitörése előtt az orosz fenyegetésről szóló híreket. Mindezek szerintem olyan dolgok, amik nem csak erős érzelmeket váltanak ki az emberből, de nem igénylik, hogy ruszofób legyen, kritikátlanul nézzen a nyugatra vagy az ukránokra, nem igazán igényel szerintem egyértelmű párthovatartozást, sem ideológiailag világos elkötelezettséget. Nem igényli azt sem, hogy az ember vak és süket legyen a világ más részein zajló tragikus eseményekre. De vannak politikai következményei: a homályos békekövetelés vagy az orosz állásponttal való azonosulás, az egyrészt-másrésztezés, a magyar vagy az ukrán ágencia tagadása nem igazán férnek meg vele.

És vannak lelki következményei is: nagyon nehéz feldolgozni, nem csak nekem, de sok más, az elmúlt egy évet hasonlóan megélt ember számára is, hogy milyen sok meghatározó politikai szereplőt hagytak alapvetően hidegen az elmúlt egy év fejleményei, ahogy az is, hogy mennyire nehéz ezekről a dolgokról, ha nem is hideg fejjel, de legalább a közös traumafeldolgozás igényével beszélni. Hogy nem igazán vannak álláspontok, nem igazán vannak érvek, sem érdemi viták. Szinte csak megtörténik velünk ez az egész, mint annyi minden más is az elmúlt években. Vagy talán még annyira mélyre sem jutunk a dolog feldolgozásában, mint számos sokkal kisebb súlyú ügy, botrányocska kitárgyalásában.