Bár az irodalmi Nobel-díj elnyerésének jelentése kétségkívül problematikus, a francia baloldali intellektuális közegnek valóban szimbolikus fontosságú Ernaux díjazása. Az irodalmi közegen belül rengetegen tekintik előképüknek (mint ahogy ebben a cikkben az írósztár Édouard Louis mondja: „nem lehet többé ugyanúgy írni Annie Ernaux után”), és dolgoznak azzal az egyszerű nyelvezettel, amelyet az alsóbb társadalmi osztályok élethelyzeteinek leírására létrehozott. 1974-ben jelent meg első regénye, majd 1984-ben nyerte el a Renaudot-díjat a La Place című művével. Ebben az apja életét dolgozza fel, aki a huszadik század közepi Normandiában egy kisbolt működtetésével próbálja fenntartani a családját. Következő jelentősebb elismeréseit Az évekért kapta, ez az ernaux-i nyelvezet egyik legpontosabb kikristályosodása, ahogy E/3. személyű tárgyilagossággal köti össze a huszadik század eseményeit a körülötte lévők és saját életével.

Persze a díjazás politikai jelentőségét árnyalja, hogy az indoklásban a „személyes memória gyökereinek feltárása” szerepel, nem pedig a történeti-társadalmi összefüggések és osztálykonfliktusok megjelenítése a személyes emlékezetben, mint ahogy az egyébként Ernaux íráspraxisára és hitvallásaira jellemző. Épp ezért azon kívül, hogy az írónak egy nagy olvasottságot és népszerűséget, kiadójának pedig hihetetlen mennyiségű újranyomást hozó esemény a Nobel-díj (októberben a Gallimard 900 000 példányban nyomta újra Ernaux könyveit, amiből 700 000 november végéig elfogyott^[1]), kinyitja annak a kérdését, hogy baloldali íróknak és a baloldali mozgalmak számára mit jelent egy ilyen díj, és hogy mit tudunk kezdeni a magyar kontextusban Ernaux életművével.

Magyarországon a mindenkori hatalom annak idején próbálta és próbálja kisajátítani az egyetlen díjazott írónkról való beszédet (noha most nincs sok mozgás a Kertész Intézet körül), és ez olyan balzsamot vont Kertész köré, amely lehetetlenné tette értelmiségi és közszereplői voltának kritikus szemléletét. A franciáknak persze Ernaux nem az első és valószínűleg nem is az utolsó Nobel-díjasuk – az sem kizárt, hogy néhány év múlva Ernaux politikai „antitézise”, Michel Houellebecq lesz a díjazott –, így nem zárt össze egységesként körülötte a francia intellektuális közeg, sőt, leginkább reakciós támadásokat váltott ki az őt már egyébként évek óta kritizálóktól. Ezek a kritikák az irodalmat konszenzuálisnak, a politikai-gazdasági status quót elfogadónak tételezik, ami alapján csak az lehet jó mű, ami politikamentes.

Ernaux írásainak viszont az alaptétele, hogy a személyes és a történeti politikai is egyben.

Ernaux írásait gyakran illetik az „écriture simple”, vagyis egyszerű írás jelzővel, a francia újregény alaptételeire utalva, amely a tárgyak, környezet leírását teszi meg a regény beszédszervező erejévé a cselekmény, történések vagy karakterek helyett. Jellemzője még az ilyen regényeknek, hogy következetesen vékonyak, minden fölösleges jelzőt és körülírást kigyomlálva a szövegből. A magyar irodalomban erre Mészöly Miklós életműve az egyik legjobb példa.

Ez baloldali szempontból azért rendkívüli jelentőségű, mert míg a romantika regényét a burzsoá jellem és karakter szervezi, az újregény egy olyan nyelvet teremt meg, amelyben az alsóbb osztályok történelem- és karakternélküliségének érzete tükröződhet.

Az újregényre ezért én úgy szoktam tekinteni, mint amely tudatosítja az ilyen emberek vákuumérzetét arról, hogy ők történetnélküliek, foglalkozásuk és származásuk alulértékelt. Így az újregény a korszak tárgyainak leírásával kreál meg identitásokat és narratívákat – erre jó példa Georges Perec A dolgok^[2]című műve, amelyre természetesen maga Ernaux is gyakran hivatkozik.

„Nemcsak az elbeszélt történetek örökítették át az eldugott francia és európai vidékek emlékezetét, hanem a testmozdulatok is, ahogy az emberek jártak, leültek, beszéltek és nevettek, leintettek egy taxit az utcán, ettek, megragadtak egy tárgyat. (…) Olyan szokások gyűjteménye, gesztusok tárháza volt ez, amely a földeken telt gyermekkor, a műhelyekben töltött kamaszkor során formálódtak, korábbi, feledés homályába vesző gyermekkorokból merítkezve: evés közben csámcsogni, látni engedve, ahogy a táplálék fokozatosan átalakul a nyitott szájban, kenyérdarabbal szájat törölni, olyan gondosan kinyalni a tányért, hogy mosogatás nélkül vissza lehetne tenni a helyére, a kanalat hozzáütni a tálka aljához, a vacsora végén nyújtózkodni. A napi mosakodás során csak az arcot lögybölni le, a többit csak aszerint, mennyire piszkos, munka után a kezet és a kart könyékig, nyaranta esténként a gyerekek alsó lábszárát és térdét, az alapos tisztálkodást az ünnepekre hagyva erősen megmarkolni a dolgokat, becsapni az ajtókat.” (Annie Ernaux: Az évek, ford. Lőrinszky Ildikó)

Ernaux egy fokkal tovább megy Az években: nemcsak egyetlen korszakot jellemez a tárgyain keresztül, hanem az egész második világháború utáni Franciaországot láttatja egy szerves politikai-gazdasági és társadalmi összefüggésként. Az emlékezés kereteit itt nemcsak az osztályhelyzet és az egyén kognitív képességei határozzák meg, hanem mintegy dominóként a globális, európai, nemzeti szintek konfliktusai jutnak el odáig, hogy egyre kisebb szinteken nyilvánuljanak meg egészen az egyénig. Ernaux prózája ezért képes egyfajta történetképző erőként funkcionálni annak a poszt-ipari normand régiónak a számára – természetesen még sok ilyen kilátástalan francia és más európai vidékeket lehet sorolni –, amelynek emlékezetévé válik, először az emlékezet hiányát megjelenítve, majd egy olyan nyelvezetet teremtve, amely képes betölteni ezt a hiányt.

Míg más prózák az egyént viszonyítják a történelemhez, addig Ernaux egy, a munkásosztály szempontjából elbeszélt történelmet viszonyít az egyénhez.

Így az, amire a hosszú 19. századként hivatkozunk, elbeszélésmódként valósul meg Az években. Az összefüggések elbeszélése alapján így világossá válik, hogy a mitterandi baloldal milyen történeti okok miatt jutott odáig, hogy elárulja a munkásosztályt, és milyen szerepe volt a holokauszt utáni emlékezetvesztésnek az 50-es és 60-as évek alakulásában Franciaországban.

Először így ír a reményről, amit François Mitterrand megválasztása keltett:

„Sok-sok év után, egy ködös májusi vasárnap este, amely eltörölte a másik május kudarcát, fiatalok, nők, munkások, tanárok, művészek és melegek, ápolónők és postások, seregestül visszatértünk a történelembe, és szerettünk volna újra aktív részeseivé válni.” (Annie Ernaux: Az évek, ford. Lőrinszky Ildikó)

Majd nem sokkal később a kiábrándulásról:

„Mitterrand már nem beszélt »baloldali népről«. (…) Olyan érzésünk lett, mintha az államosítások, a fizetésemelések, a munkaidő csökkentése, mindaz, amit mi az igazságosság érvényesülésének és egy másféle társadalom eljövetelének hittünk, valójában a népfront monumentális emlékünnepélyének része lett volna, rég letűnt eszmények rituális felmutatása, amelyekben az ünneplők talán nem is hittek. Az esemény elmaradt. Az állam megint eltávolodott tőlünk.”

Más könyveiben, mint például a La Place, Mémoire de fille^[3]vagy az Une femme-ban a mikroszintű, egyéni történetekben elemzi nagy gondossággal a struktúrákat, amelyek az egyéni élettörténet összeállását eredményezik. Ez a nézőpont azért is nagyon különleges, mert korábbi emlékeket lehet a segítségével újjáértékelni, nem abban az értelemben, hogy máshogy emlékszünk rájuk, hanem jelentésükében. Például a Mémoire de fille-ben (Lánytörténetben) egy (sokáig) paradigmatikus női szexuális beavatódásnak vagyunk a szemtanúi, amely erőszaknak értelmeződik mai fogalmaink alapján. Ezért Ernaux könyvei megadhatják annak az első felismerésnek a döbbenetes élményét, amikor a struktúrákba való ágyazottságunk mélyebb tudása alapján képesek leszünk átértékelni egy-egy személyes emléket, politikai vagy történelmi eseményt.

„Véget nem érő listát lehetne írni arról, mi mindent nem tudott a társas életről. Nem tud telefonálni, sohasem zuhanyozott vagy fürdött. Csak a saját miliőjét ismeri, ezt a paraszti származású, katolikus népréteget. Mai szemmel ügyetlennek és kényszeredettnek, sőt faragatlannak látom, nem nagyon tudja, mikor mit kellene mondania, hogyan kellene viselkednie. (…) Úgy él, úgy viselkedik, mint egy királynő. Egy királynő gőgjével. Ezt igazából nem is az táplálja, hogy osztályelső – ez mintegy természetes állapot –, vagy az, hogy az igazgatónő, az Eucharisztiáról nevezett Mária nővér »a leánynevelő intézet dicsőségének« nevezte, hanem az, hogy matematikát, latint, angolt tanul, irodalmi elemzéseket ír, csupa olyasmivel foglalkozik, amiről a környezetében élőknek halvány fogalma sincs. Az táplálja a gőgjét, hogy ő a munkáscsaládban a mindenki által elismert kivétel, és az ünnepi étkezések alatt arról folyik a szó, »kitől örökölte ezt a dolgot«, a tanuláshoz való »tehetséget«.” (Annie Ernaux: Lánytörténet, ford. Lőrinszky Ildikó)

Erre a fajta prózára pedig igen nagy igény mutatkozik az utóbbi években Franciaországban, az évek során épp ezért szerzett magának Ernaux rengeteg irodalmi tanítványt: Édouard Louis-tól kezdve Delphine de Viganon át Nicolas Mathieu-ig. Így az nem kérdés, hogy a francia irodalomban valószínűleg még nagyobb bumm várható az ernaux-i prózából.

Persze Magyarországon a viszonyítási alap teljesen más: egészen mást jelent a magyar vidékről budapesti értelmiségivé osztályt váltani, mint a francia dezindusztrializált Normandiából a párizsi elitbe kerülni. Mikor tavaly tavasszal a – könyvként egyébként nagy átéléssel és együtérzéssel olvasott – Visszatérés Reimsbe dokumentumfilmként megfilmesített, Adèle Haenel által narrált változatát néztem a moziban, szinte fojtogatott a nevetés, ahogy a lepukkant, dezindusztrializált Reims leírásához egy – legalábbis magyar szemmel – jól szituált lakópark képe társult.

A szerző, Didier Eribon szintén Ernaux nagy tisztelője (2013-ban írt Ernaux hasonló címmel a szülőfalujáról: Visszatérés Yvetot-ba). A legnagyobb tanulságként a filmből, amelyben a francia vidék meghökkentően jómódú a magyarhoz képest, azt vontam le, hogy magyar baloldaliként a posztszocializmus és a posztkolonializmus tanulságait egybegyúrva lehetséges politikai prózát írni, figyelembe véve, hogy a magyar osztályhelyzetek teljesen mások a franciához viszonyítva.

Ernaux életműve ösztönözhet minket a kelet-európai állapot közösségekre és egyénre való hatása nyelvének megteremtésére, és az ebben a nyelvezetben való magyar és kelet-európai hagyománykeresésre.

Azt, hogy Ernaux az írásain kívül mint közszereplő hogyan jelenik meg, és milyen ügyekért áll ki, eddig is nagy figyelem övezte a francia közvéleményben – évek óta felszólal a palesztinok és az abortuszhoz való jog mellett, és nem egyszer láthattuk Jean-Luc Mélenchon oldalán egy tüntetésen, vagy fejezte ki támogatását elnöki indulása kapcsán. Mindennek (egy ideig?) a Nobel-díj még nagyobb hangsúlyt fog adni, szimbolikusan mindenképp.

Kérdés, hogy ezzel a baloldali mozgalmak mennyire tudnak élni, mennyire váltható át például Mélenchon mozgalma, a France Insoumise számára szavazatokra, és egyáltalán hogyan fogja a francia baloldal az alsóbb osztályok támogatását visszaszerezni a szélsőjobboldaltól az osztályok menti konfliktusok helyett az identitáspolitizálás korában.