Az ellenzéki összefogás számára 2022 a csőd éve volt, nemcsak a választások elvesztése, de az ellenzéki választók kiábrándulása miatt is. Nem lehet addig leváltani a Fideszt, amíg nincs mire, hiányoznak az elkötelezett emberek és az a jövőkép, ami közös akaratot szül. A néhány hiteles ellenzéki politikustól eltekintve nincs konzervatív rezsimet váltani képes erő hazánkban, hangzik el gyakran a választások óta. Ezek okairól beszélgettünk.

Marikovszky Andrea: Induljunk ki abból az ellentmondásból, hogy egy olyan beállt tőkés társadalmi rendszerben élünk, amelynek szerves részei a ciklikusan előálló válságok. Ahelyett, hogy ezek súlyos következményei kizökkentenék, csak egyre erősebbé teszik a rendszert, annyira, hogy az már „a Holdról is látszik”. Milyen beágyazottságban kell látnunk az ellenzéki szerepvállalást a mai Magyarországon, ha a hegemóniaharc világrendszer-elméleti összefüggéseiből indulunk ki?

Gerőcs Tamás: Elsőre paradoxonnak tűnhet, de kirajzolódik egy olyan történelmi összefüggés, hogy amikor a globális tőkés rendszerben kialakul egy mély válság, mint történt az például a XIX. század végén, nem minden térségben jelent meg ugyanabban a formában: a centrumból eredő kapitalista válságok általában azt indukálják, hogy a félperifériás térségekben egy helyi hegemónia átmenetileg meg tud szilárdulni éppen a globális válság mélyülése következtében. Bár ezek a rezsimek sokszor azt próbálják elhitetni, hogy képesek a nagyobb, rendszerszintű válságból kilábalni, mert arra immunisak, valójában pont a fordítottja lesz igaz, maguk is e válságnak a termékei. Ilyen visszacsatolásra számos példát találni az újkori magyar történelemben, én így tekintek például a NER hegemóniatörekvéseire is.

Ez nem valami új korszak eljövetele, mint azt a NER-propaganda hirdeti, hanem egy történetileg meghatározott kapitalista társadalmi berendezkedés válsága, bizonyos értelemben valóban átmenetiséget jelöl. De ez nem csak a NER-re igaz, ilyen volt a rendszerváltásból kialakuló neoliberális posztszocialista rezsim átmenete is, valójában mind globális válságjelenségek. A válság hatására alakulnak ki, és a válság egy későbbi eszkalálódó fázisában összeroppannak.

A mostani közhiedelemmel ellentétben, én úgy látom, hogy a NER is vészesen közel jár ahhoz, hogy összeroppanjon.

Ez egyfajta paradoxon: ami itt hegemón stabilizációnak tűnik, az valójában egy nagyobb képből nézve egy mélyülő válság, és éppen ezért nem is tud tartós maradni, mert a globális kapitalista rendszer ciklusmozgásai határozzák meg az életpályáját.

M.A.:  A magát politikai ellenzékként identifikáló politikai elit, amelynek a tagjai tulajdonképpen ugyanúgy szocializálódtak és ugyanazokat a teljesítményeket tették le az asztalra, mint a kormánypártok tagjai, a pozíciókkal és hatalommal járó politikába sem kerülnek más módon, mint az ellenfeleik. A közös nevezők, mint például a magántulajdon szentsége, a neoliberális szabadpiaci verseny eszményítése, vagy az élet minden színterét – a családtól a munkahelyen át a közszféráig – meghatározó hierarchikus működésmód elfogadása, könnyen egy platformra helyezi azokkal, akikhez képest ellenzéknek kellene tartanunk őket. Akkor mit érthetünk azon egyáltalán, hogy ellenzék? 

G.T.: Általában a politikai rendszerek az elitek egyezségén alapulnak, de ehhez persze meg kell nyerni a társadalom szélesebb rétegeinek is az elismerését. De az elitek felől nézve valójában a társadalmi rendszer lefelé lezár. Kifelé viszont belekapcsolódik a nagyobb gazdasági térbe, ha tetszik a nemzetközi tőkével való kapcsolat nagyon fontos lesz. A hazai rezsimekben például a külföldi cégeket mindig kiszolgálta minden magyar kormány, gondoljunk olyan aktuális példákra, mint amikor a kínai akkumulátorberuházó a fideszes önkormányzattal karöltve próbálja nem túl demokratikus eszközökkel lekezelni a lakossági ellenállást. Vagy például a német tőke és a magyar kormány között kialakult szimbiózisra.

Vagyis a szabadságharcos retorika mellett mindig kiegyezés van a külföldi és a hazai tőke között, és ebben az aktuális hegemón rezsim a közvetítő.

A hazai politikai mezőben hiába van szócsata, vagy ideológiainak tűnő háború, identitáspolitikáig menő egymásnak feszülés, valójában számos kérdésben érdekegyezség áll fenn a politikai irányítók között. Ez a viszony szabályozza a szélesebb értelemben vett társadalmi folyamatokat is, például azáltal, hogy marginalizál, depolitizál bizonyos társadalmi csoportokat. Gondoljunk csak a munkavállalókat érintő intézkedésekre, hogy ott egyértelműen a hazai és külföldi tőke érdekeit képviseli az állam a magyar dolgozókkal szemben.

Ez az érdekegyezség egyébként nem jelenti azt, hogy barátok lennének, hanem sokkal inkább abból következik, hogy közösen szocializálódtak, akár szakkollégiumi szobatársak voltak, vagy adott céghálózatokon és állami intézményeken keresztül rotálódtak a politikába. Az elit szociológiája alapján mondható, hogy  a közös normarendszer nem kérdőjeleződik meg, hanem újratermelődik.

M.A. : Mondanál példát arra, hogy mi köti össze az ellenzék és a rezsim politikáját?

G.T.: Van egy sajátos jellege a félperifériás helyzetben történő politikai mozgósításnak, ezt úgy hívnám, hogy középosztályosítás. Törésről beszélhetünk: a nagyon marginalizált csoportokat teljesen depolitizálja a rendszer, ráül materiális és ideológiai eszközökkel, hogy ne tudják valós érdekeiket kifejezni. A középosztályt viszont folyamatosan próbálja megszólítani, beintegrálni és mozgósítani, mert ez lesz az a politikailag aktív csoport, ami az adott rezsim bázisául szolgál.

A mobilizáció szempontjából az egyik fontos kérdés, hogy milyen materiális és egyéb vágyak mentén történjen ez a megszólítás. Lényegében ennek a tematizálásán keresztül történik a középosztálybeli narratíva megfogalmazása. Ebből a sematikus ábrából már részben látszik, hogy a középosztály a legritkább esetben fog forradalmi változásokat képviselni, a legtöbb igény, amit megfogalmaz, az a saját egyébként sérülékeny (államtól függő) helyzetének biztosítására vonatkozik. De minden rendszer kénytelen is létrehozni a maga középosztályát, állami támogatásokkal, kedvezményekkel, narratívákkal. Pl. A CSOK és a családpolitikai juttatások valójában a NER ideológiába becsomagolt középosztályosító politikáját testesítik meg. Az állam részben közvetítő, hogy függő szövetséget teremtsen az elitek és a középosztály között, de ez is sérülékeny. A lojalitás nem áll fenn örökké, és pusztán ideológiailag megkomponált vágyakra nehéz alapozni.

Egy mélyülő válságban könnyen törés alakul ki a vágyak és a materiális valóság érzékelése között, ami lehetőséget teremt a politikai változtatásra. Bár ebben is a középosztály aktivizálódik elsőnek, ami miatt a legritkább esetben lesz a válságból rendszerszintű változás, inkább egy erőteljes, sőt erőszakos helyreállítási kísérlet következhet be.

M.A.: Létezik egyáltalán változtatni képes progresszív erő, ha a középosztályt tulajdonképpen tekinthetjük az elittel való kiegyezés „termékének”?

G.T.: Amíg Magyarországon is ilyen logika mentén alakulnak újra a politikai osztályszövetségek, addig nem látszik, hogy hogyan tudna kifejeződni egy olyan társadalmi erő, amely a rendszer valós ellentmondásaira mutatna rá, sőt alternatívát is képes lenne felkínálni.

Válság idején a középosztálybeliek hajlamosak ezt a saját válságukként megélni, és ezért nem a rendszer radikális megreformálására, lebontására, hanem a saját érdekeik mentén történő helyreállítására törekszenek. Részben ebből a folyamatból érthető meg, hogy hogyan fasizálódik egy válságban a félperifériás politikai rendszer.

Ennek tünetei sajnos egyértelműen kirajzolódnak a mai Magyarországon is. A magát baloldalinak tituláló ellenzék valójában nem lesz baloldali, legjobb esetben reformista, illetve baloldali ideológiákat használó kritika lesz, amely a középosztályosításra akar valójában ráerősíteni. Ehhez viszont univerzális érdekekre kell hivatkoznia: az aktuális kurzust, főleg annak narratíváit kritizálja, de nem a rendszer egészét próbálja megváltoztatni.

Egyébként a magukat baloldalinak tekintő kritikák ráadásul pont hogy a rendszer egy idealizált képét kérik számon a hegemón politikai erőkön, vagyis maguk is belesimulnak az elitista szövetségépítésbe és annak mobilizációs csapdájába. Erről könnyen kiderülhet egy adott történelmi pillanatban, hogy ezek csak ígéretek voltak a szélesebb rétegek számára, mert valójában csak politikai mobilizációs célokat szolgáltak.

M.A.: Mondhatjuk akkor, hogy Magyarországon egy politikai váltógazdaság alakult ki az elmúlt 30 évben?

G.T.: Igen, az ellenzék is a középosztály mobilizációját használja és az eliten belüli váltógazdaság logikája szerint próbálja ezeket a szövetségeket újrakötni. Ebből a politikai taktikából nézve, nem értelmezhető valós baloldali politikának, amit csinálnak. Ráadásul az látszik, hogy sok esetben a Fidesz taktikáját próbálják lemásolni, mint bevált receptet, vagy akár még rá is licitálnak. Láttunk erre elég szomorú példákat önkormányzati szinten, de erről te tudnál többet mesélni személyes tapasztalataid alapján.

M.A.: A magyar ellenzéki politikától egyáltalán elvárható, hogy a kapitalizmus meghaladásának célját nyíltan felvállalja egy posztszocialista országban? Vagy – Jameson kifejezésével – már annyira uralkodó a kései kapitalizmus kulturális logikája, hogy fel sem merülhet más társadalmi jövőkép? Tényleg feladtuk, és könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét? 

G.T.: Szociológiai szempontból az lesz itt a kérdés, hogy mi is az a hegemónia? Ha a helyi rezsimről beszélünk, mint ciklikusan változó politikai jelenségről, aminek számos aspektusa van, nyilvánvalóan van egy narratív aspektusa is. Az a kérdés, hogy mi az, ami a média, a köznorma szintjén fogalmazódik meg, milyen az állam hegemóniaépítő apparátusának tudatformáló ereje? De ehhez mindig hozzátartozik az is, hogy milyen valóságos társadalmi viszonyokra, osztályhelyzetekre épül rá. Akkor itt bejön az is, hogy milyen osztályviszonyok uralkodnak a félperiférián, és ott ez már nem lesz annyira univerzális vagy homogén, mert nagyon éles osztályellentéteket, osztálykülönbségeket vagy legalábbis jövedelmi különbségeket látunk, amire az adott rezsim hegemóniája épül.

M.A.: Beszélhetünk az elit osztálytudatáról, ami meghatározza a narratívák alakulását és ezzel más osztálytudatok kialakulásának folyamatait?

G.T.: Az elit nem biztos, hogy osztálytudattal rendelkezik, de azokkal a csatornákkal és forrásokkal igen, amelyek formálják az osztályok tudatát, a tudatmintázatokat, ami ideológiaként működik. Valószínűleg számos politikus kognitív disszonanciától is szenvedhet, mert nyilván mást gondol és másképpen éli az életét, mint amit nyilvánosan mond. Nem tudom, ez kiben milyen személyes tragédiákhoz vezethet, ebből a szempontból talán a Szájer-ügy volt egy érdekes felvillanás a magyar közéletben.

Tehát az elit nem a saját tudatát vetíti ki, hanem olyan ideológiai keretet ad, amelyben működik az elit által vezérelt politika, az ügyesebbje ezeket a kereteket nem elvi alapon rajzolja fel, hanem rendkívül pragmatikus módon, egy gépezetet fog működtetni, azaz tudja, hogy mikor mit kell mondania. Azt hiszem a Fideszre, különösen Orbán Viktor politikai karrierjére különösen igaz ez a kaméleonszerű működés, ami – mint mondom – rendkívül pragmatikus és sok esetben innovatív. Nem a saját elveit univerzalizálja feltétlenül, de éppen ezért adott szinteken ki tud alakulni kognitív disszonancia.

M.A.: A narratívák harca és a hegemóniák harca hogyan viszonyul egymáshoz? 

G.T.: Az emberek azokban az uralkodó narratívákban élnek, amelyekben elgondolják magukat a világban, ezek alapján élik meg a hétköznapi valóságot. A hegemóniaharc egyik fontos terepe a narratívák gyártásáért folyik, és ennek következményei fognak kézzelfogható valóságként megjelenni.

De hangsúlyozom, a narratíva nemcsak fikció, hanem ennek mindig a materiális megéléssel is össze kell találkoznia. Éppen ezért a középosztályosításért folyó küzdelem sem egységes egyirányú folyamat, maga a középosztály is nagyon fragmentált: beletartoznak a bérből és fizetésből élő rétegek, köztisztviselők, közalkalmazottak, saját magunkat, értelmiségieket is ideszámíthatjuk, de a felsőbb vállalkozói réteg is idetartozik. Tehát nagyon sokféle ember sokféle valósága jelenik meg, éppen ezért ez nem egy egységes szociológiai kategória, hanem inkább elméleti gyűjtőfogalom, amely bizonyos viszonyrendszert fejez ki az adott társadalomban. Olyan státuszreferencia, amit az emberek anélkül használnak, hogy különbséget tennének materiális viszonyaik között.

M.A.: Ma már nem jellemző, hogy az emberek magukról úgy gondolkodjanak, hogy osztályhoz tartoznak, nincs már mozgósítási alapot jelentő osztálytudat, ahogy a hagyományos munkásosztályról sem lehet már szó. Jó példa erre a gázszerelő vállalkozóból lett oligarcha, Mészáros Lőrinc.

G.T.: A német nyelvben használt ernyőfogalom erre a mittelstand, a középréteg, amely kifejezésben elhalványul az eredeti szociológiai értelemben vett osztályviszony, inkább egy szélesebb értelemben vett jövedelmi réteget jelöl. Éber Márk könyve a köztes osztályról is erre a német elképzelésre hajaz. Emögött nem elsősorban analitikus megközelítés áll, vagyis nem valamilyen társadalom struktúra által meghatározott pozíció(k)ra utal, hanem inkább arra a tudati-érzelmi viszonyra, ami szerint az emberek szeretik magukat a társadalmi mező közepén elképzelni, vagy középre helyezni. Ez így akár evidensnek is tűnhet, de valójában ez tényleg nagyon fontos dolog, főleg a politikában, mert ez a fajta önidentifikáció komoly erővel bír a hatalmi tér alakításakor.

Az emberek többsége érzékeli, hogy vannak az elitek, és mi nem azok vagyunk, meg vannak a leszakadók, de mi azok sem vagyunk, tehát ennek a kifejezésnek inkább pszichológiai hatása van, amiben elképzeli magát a társadalmi többség. Strukturálisan ez persze nagyon heterogén közeg, magába foglalhat gazdag „felső” középosztálybeliektől leszakadó csoportokat a munkásosztályon belül is.

A közép érzése a válság időszakában egyfajta áldozatiság, ezért van az, hogy ilyenkor a média is a középosztály leszakadásáról beszél. Arról viszont alig esik szó, hogy Magyarországon majd hárommillió ember évtizedek óta nyomorban él, más szóval eleve ki lettek rekesztve a társadalmi mobilizáció csatornáiból.

Ez nem csak morális szempontból problémás, hanem a válság természete felőlük nézve sokkal jobban látszik és érződik, ami egy nagyon fontos szempont kellene, hogy legyen a politikában is. Csak ezekre a csoportokra vonatkoztatva nem szokták feltenni ezt a kérdés a politikában, mert a kirekesztettség miatt ez nem kifizetődő a politikai pártoknak (tisztelet a kivételnek). Szinte mindig ez a középhelyzet lesz a válságértelmezés referenciája, annak ellenére, hogy ez sokkal inkább egy ernyőfogalom, és nem homogén osztályhelyzetet képez le. De éppen a tudatformáló ereje miatt lesz fontos. Nagyon sokféle valóságot magában rejt, és erre rá is játszik a politika, azt mondanám, hogy identitáspolitikákon keresztül.

Azaz ellenzéki, nem ellenzéki  – ez nem elsősorban pénztárca, foglalkozás, vagy területiség függvénye, hanem inkább identitásnormák mentén dől el, hogy az egyes választói csoportokat hogyan szólítják meg a pártok. Például hogy viszonyulunk az ökológiai kérdésekhez, családhoz, nemiséghez, szabadságjogokhoz stb. Ha kinyitjuk a mai magyar agitprop osztály kiadványait, ott látjuk kijelölve azokat az irányokat, ahol ezt az államapparátus befolyásolni próbálja.

M.A.: Ha ezek elsősorban tudatformáló, hatásvadász narrációk, akkor az a kérdés, hogy melyik narratíva mémesedik, válik uralkodóvá, lép ki a virtualitásból és ennek milyen társadalmi következményei lesznek?

G.T.: Ezt a kérdést meg lehetne felelni elvontabb, filozófiai alapon is, de most nekünk talán azt fontos látnunk, hogy valóban, a narratívák harcának súlyos társadalmi következményei is vannak, hiába tűnik néha úgy, mintha csak szóvirágokkal dobálóznának a légüres térben. A hegemónia nemcsak  fizikálisan, materiálisan elnyomó apparátus, hanem tudatformáló folyamat is. Hogy mi az uralkodó narratíva, és milyen narratív szubjektumokat bélyegez meg, vagy rekeszt ki, az igenis a valóság része, valós tétekkel az érintettek számára. Ilyenkor ismétlődik meg az, hogy a politika ígéreteket tesz, amivel vagy megerősíti, vagy éppen támadja a hegemón narratívát, ami könnyen átfordulhat hazugságba. Ez most az ellenzéki narratívák szempontjából fontos, mert amikor az „ellennarratíva” ennek a hatalmi dinamikának a részévé válik, és adott ponton hazugságokat szolgál, akkor annak súlyosak a következményei a mozgalmi közegekben. Ezen átfordulás pillanatában (ami valójában nem egyik napról a másikra történik) sok esetben a párt ledarálja az egykori saját aktivista közegét is.

A rendszerváltás utáni pártpolitikai-mozgalmi dinamikában legalábbis szinte mindig ez történt. Nyilván ez a logika a mai ellenzéki mozgalmak szempontjából is veszélyt jelent, de ha megnézzük a Fidesz történetét, akkor abban is látjuk ezt az ívet. Amikor a kétezres években kiderült az előző neoliberális rezsim hazugságspirálja, akkor Orbán könnyen tudta politikailag mozgósítani a devizahiteleseket, a polgári köröket, a konzervatív akadémikus köröket, akiknek ígéreteket tett. De ha a devizahiteleseket nézzük, akkor jól látható, ahogy a mozgalmi narratíva átalakult egy pacifizáló, osztályérdekek alapján szelektáló új uralkodó, és tegyük hozzá, elnyomó narratívába.