Nem mindennapi botrány rázta meg az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodáját (FBI) csütörtökön. Kiderült ugyanis, hogy a belföldi kémelhárításért is felelős szervezet New York-i szakágának igazgatója, Charles McGonigal az oroszoknak dolgozott. No nem akármilyen oroszoknak, és nem is az amerikai állam ellen.

A kémelhárító, aki „különmunkát” is vállalt

A Wall Street Journal által ismertetett vádirat szerint 2018-ig McGonigalnak Putyin közeli szövetségese és Oroszország leggazdagabb oligarchája, Oleg Deripaszka fizetett súlyos összegeket azért, hogy egy „rivális oligarcháról” szerezzen információkat. A riválist a lap nem nevezte meg, de az világos, hogy az ügy alapját képező korrupció éppen a Trump megválasztására gyakorolt orosz befolyást vizsgáló, Robert Mueller-féle FBI bizottság munkája alatt esett meg. McGonigal ugyanis éppen 2018-ban ment nyugdíjba onnan, 22 év szolgálat után, amely során Washington DC és New York City kémelhárítását felügyelte.

Mint kiderült most, a vádirat publikálása után a volt kémelhárító-főnök menekülőre is fogta, a New York-i rendőrség ugyanis január 21-én a John F. Kennedy nemzetközi repülőtéren tartóztatta le McGonigalt, amint éppen elhagynia próbálta az országot. Azóta előzetes letartóztatásban ül.

Ami pedig még lesújtóbb lehet: az ügyészségi vádiratból fény derült arra is,

McGonigal éppen a Mueller-jelentés összeállítása során találkozott Deripaszkával, mivel a kiterjedt amerikai érdekeltségekkel rendelkező milliárdos kapcsolatát Donald Trumphoz és a Kremlhöz éppen e derék törvényszolgának kellett volna kivizsgálnia.

És ha már belejött a vizsgálatba, hát párhuzamosan, állami összeköttetéseit kihasználva már neki is tett jó pénzért, és párhuzamosan szolgálatokat.

Charles McGonigal, akinek útlevelét bevonták, személyét a nemzetközi utazástól is eltiltották, nem vallotta magát bűnösnek a kihallgatás során, és a vádakat is tagadja.

És persze az sem véletlen, hogy a vádiratot McGonigal ellen éppen most hozták nyilvánosságra: a Joe Biden által kinevezett Merrick Garland igazságügyi miniszter (aki amúgy Biden fia, Hunter Biden ukrajnai ügyeiben is vizsgálóbizottságot hozott létre, sőt mind Trump, mind pedig Joe Biden iratbotrányát is kénytelen vizsgálni) éppen mostanában kezdte jóval szorosabb felügyelet alá vonni az immár Ukrajna ellen háborúzó és erős szankciókkal sújtott orosz pénzügyi köröket, és úgymond hozzálátott az amerikai igazságszolgáltatás és bűnüldözés megtisztításához is az orosz pénzektől. A vádirat szerint ebben a folyamatban bukott le végül a kémelhárítótiszt is. 

Deripaszka, akinek több sajtóforrás szerint is komoly kapcsolatai vannak a nyugaton aktív orosz alvilággal, elsősorban azért környékezte meg Charles McGonigalt, hogy beutazási vízumot kapjon az Egyesült Államokba, ezzel még a volt republikánus szenátor és elnökjelöltnél, a veterán Bob Dole-nál is próbálkozott.

Sőt, 2018-as nyugdíjba vonulása után Charles McGonigal is munkát kapott egy New York Cityben működő ügyvédi irodától, amely a Deripaszka ellen bevezetett szankciók feloldásáért lobbizott még az orosz-ukrán háború előtt, 2021-ben. A háború kitörése természetesen ezeknek az erőfeszítéseknek is véget vetett.

A vádiratból így az is kiderült, Dole és Deripaszka korábban, ugyancsak az oroszellenes, Demokrata Párt és Trump-ellenes republikánusok által csúcsra járatott médiakampány idején a Davosi Világgazdasági Fórumon, Svájcban találkoztak és egyeztettek egymással, mindig abból a célból, hogy a gazdag orosz végre bebocsátást nyerjen Amerikába.

Idén Deripaszka már hiányzott Davosból – írja a Wall Street Journal – a kérdések azonban maradnak.

Hosszú árnyék

Sőt, most merülnek csak föl. Elsősorban persze az a kérdés, mindez miért csak így és most derült ki? Mi történt az egykor a botrányok kirobbantásában, gondos és körültekintő kinyomozásában jeleskedő amerikai médiával, hogy az Igazságügyi Minisztérium először bizalmas vádiratának a hétfői, titkosítás alóli feloldásáig kellett várni, hogy kiderüljön, ilyen súlyos összefonódás áll fenn a Kreml embere és a 2017 óta elvileg oroszellenes keresztes háborút folytató FBI egyik csúcsembere között?

Hiszen éppen az FBI volt az, ami baloldali politikai szerveződések, független újságírók és az amerikai mélyállam titkait kíméletlenül közzétevő Julian Assange ellen is bosszúhadjáratot folytatott. Már öt éve annak, hogy egyes, éppen az FBI-t idealizáló és kritikátlanul támogató amerikai médiaelemek és a politikai világ szereplői megpróbálják a teljes amerikai közvéleménnyel elhitetni, hogy az 1988-ban a Szovjetunióban két napra vendégeskedő Bernie Sanders „gyanús orosz kapcsolatokkal rendelkezik”, hogy a sokáig csak az amerikai hadiipari-titkosszolgálati komplexum ellen tényfeltáró cikkeket író Glenn Greenwald csak azért csinálja mindezt, mert „az oroszok fizetik.” A Greenwald elleni politikai lejáratókampány két éve a kirúgásával és az amerikai médiaelitből való kiszorításával végződött, azóta pedig ő egyre inkább csupán a minden ügyön kalózkodó szélsőjobboldalon talált őt megvédő szövetségesekre – de ez már legyen az ő baja. Most kiderült, „az oroszok” időközben egészen másokat fizettek.

És vélt, orosz-szovjet-kommunista szimpátiáira hivatkozva támadták Bernie Sanderst is egyes liberális médiaorgánumok, ezzel mintegy megismételve az amerikai munkásmozgalomnak az 1950-es években súlyos károkat okozó McCarthy szenátor kommunistaellenes boszorkányüldözését, immár kommunisták hiányában, nélkülük. Sanders persze maga is elmondta százszor: ő baloldali. A szocialista hagyományt képviseli, és támogatta a nyolcvanas években az Egyesült Államok és a Szovjetunió közeledését is. De Mihail Gorbacsov reformjai után támogatta azokat Ronald Reagan elnök, a jobboldal mitikus sztárja is, Sanders-szel egy időben. 

Nem lenne teljes a kép, ha nem tenném ehhez hozzá: a Sanders-szel kapcsolatos vádaknak volt egyfajta antiszemita éle is. Ahogyan az 1890-es években a francia állam alaptalanul hurcolta meg Dreyfus kapitányt, azt sugallván, hogy a francia zsidó könnyebben válik német kémmé és árulóvá, úgy az ötvenes évek nagy antikommunista politikai kampánya, amelyet Joseph McCarthy indított el, különösen Julius és Ethel Rosenberg 1951-es szovjet kémkedés miatti kivégzését követően, szintén antiszemitizmus-hullámot okozott Amerika-szerte. Erről a kellemetlen fordulatról a hidegháború lezárulta után is évekig szemérmesen hallgatott az amerikai közvélemény.

Ahogyan a Fekete Párducok és más radikális fekete nacionalista vagy szocialista mozgolódások elnyomásának is egyik fő indoka a szovjet kémkedés elleni harc volt. Emögött az a feltételezés húzódott meg, hogy az afroamerikaiak jobban kaphatóak hazaárulásra, mert utálják Amerikát. Arról, hogy miért is utálhatják jobban a feketék a korabeli Amerikát, az ötvenes-hatvanas évek fehér közvéleménye persze már nem szívesen gondolkozott el.

De ma már más időket élünk:

a Szovjetunió végleg eltűnt, ahogyan az erős baloldali mozgalmak is. Az ellenségkép viszont maradt: a szovjetek helyébe az új orosz állam lépett.

2016 után azonban a vádakhoz – sokszor ugyancsak alaptalanul – a Trumppal nem szimpatizáló politikai, titkosszolgálati- és médiakörök a növekvő amerikai szélsőjobboldalt is hozzácsapták: immár nem a kommunisták, szocialisták, hanem főleg ők voltak „oroszbérencek” és „hazaárulással gyanúsíthatók”. A legtöbb esetben ez nem volt igaz, és nem is emiatt végtelenül taszítóak ezek az alakok és mozgalmaik, hanem amiatt, amit saját maguktól, a saját fejükkel gondoltak színesbőrűekről, munkásokról, nőkről és szexuális kisebbségekről. Inkább a Trump által csak „mélyállamnak” nevezett katonai, titkosszolgálat és politikai elitről mondott el sokat, hogy nem ezek, hanem az oroszpártiság gyanúja a legnagyobb baja vele.

Az FBI-nak amúgy is súlyos öröksége van a pozitív változásért küzdő társadalmi- és polgárjogi mozgalmak elnyomásában. Ennek az örökségnek a feltámadását pedig a Bernie Sanders elnökjelölti kampánya során újjászerveződő baloldali mozgalmak és a Trump ellen szervezkedő antifasiszta tüntetők között végzett FBI munka az újabb időkben súlyosbította is.

Ahogyan az is, ahogyan az amerikai bűnüldözés az immár londoni börtönében amúgy is szinte halálra kínzott egykori szivárogatóra, Julian Assange-ra is vadászott. Megpróbálja ugyanis az amerikai kormány, és éppen a fenti vádiratot jegyző Igazságügyi Minisztérium is elérni, hogy az ausztrál állampolgár Assange-t „kémkedés” vádjával az Egyesült Államokban állítsák bíróság elé, ahol akár életfogytig tartó, szigorított börtönbüntetést is kaphat.

Ez eddig nem sikerült nekik. A minisztérium McGonigal ügyet részletező vádirata ebben az ügyben és eddigi – oroszellenesnek álcázott – baloldal-ellenes hisztériájában is beismerő vallomásnak számít.

Hiszen éppen az FBI volt az, ami az amerikai társadalom fölött folyamatosan lebegtette a Putyin-pártiság mint hazaárulás sokszor igaztalan vádját, miközben most saját, egyik vezető emberükről derülhet ki végérvényesen, hogy ő bizony éppen azt csinálta, amivel másokat előszeretettel és felületesen vádoltak: tehát orosz oligarcháktól fogadott el pénzt kémtevékenységért cserébe.

A jó McGonigal igazgatót persze mégsem fenyegeti a kémkedés súlyosabb vádja, egyelőre csupán a pénzmosás, a vádiratot ugyanis még bíróságon is bizonyítani kellene. Az államtitoksértés vádját pedig annak ellenére sem hozták fel ellene, hogy nem világos: jutottak-ez újabban a pusztító ukrajnai háborúból gazdagodó Deripaszka és Putyin elnök köreinek birtokába jelentős amerikai államtitkok, miközben McGonigal neki dolgozott. Sőt, a volt igazgató nemrég félmillió dolláros óvadék letétele után szabadlábra is került.

Persze szolgálhatna a vádirat fügefalevélként is az amerikai kormányzatnak, jelezvén, egy rothadt almát emeltek ki csupán abból a bizonyos kosárból. De tudjuk: a Mueller-jelentés eleve arra a következtetésre jutott, hogy fő kérdésére: „Az orosz állam közreműködött-e aktívan Donald Trump elnöki kampányának megválasztása érdekében?” a válasz: nincs minderre bizonyíték. Ezzel szemben – éppen ennek a nagy médiafigyelemmel kísért vizsgálódásnak a folytán – saját emberei viszont olyan súlyosan korrumpálódtak, hogy amennyiben a vád bizonyítást is nyer, az magára a szervezetre nézve is súlyos következményekkel kell, hogy járjon.

Szép, új kémvilág

Rávilágít azonban az ügy a 21. századi hírszerzés, kémkedés és kémelhárítás egy új jellegzetességére is: úgy tűnik ugyanis, hogy a biztonsági apparátusok, véglegesen összefonódtak a nemzetközi oligarcha- és pénzvilággal: a formálisan még mindig nemzetállamoknak dolgozó kémelhárítótisztek, mint amilyen Charles McGonigal is volt, egyre inkább ki vannak téve a szupergazdagok csábításának, amire úgy tűnik, igent is mondanak. 

A Deripaszkával folytatott titkos együttműködés persze az orosz állami szál miatt súlyos vád. De hasonlóan rémisztő, bár formailag legális az a kapcsolat, amely az óriási techcégek – Peter Thiel Palantirja, vagy éppen a Google, vagy a kínai Huawei – és a titkosszolgálatok között fennállnak.

A szuper-tőkének ugyanis többé nincs nemzetisége, csak puszta érdekei: kémekre, biztonsági apparátusokra, megfigyelőrendszerre viszont nekik is szükségük van.

Saját apparátusok helyett pedig úgy tűnik, sajnos könnyebb egy szuperhatalom, az Egyesült Államok apparátusát lefizetni és kilóra megvásárolni.

Ha ez új is, a minta a régi, nevezetesen, hogy az éppen aktuális állami és politikai propaganda nem az összes kém és beépített ember leleplezésére törekszik. Míg Joseph McCarthy szenátor az ötvenes években a Szovjetunió ügynökeit újságírók, hollywoodi forgatókönyvírók és baloldali politikusok között kereste, addig a brit titkosszolgálat egyik vezető embere, magát a CIA összekötő szerepéig feldolgozó, tejfehér és arisztokrata családból származó Kim Philby évtizedekig zavartalanul végezhette titkos munkáját a szovjet KGB részére. Elsősorban talán azért, mert olyan magas szintre jutott és annyi kémfőnököt átrázott, hogy lebukása már önmagában is megrengette volna a nyugati kémelhárító szervekbe vetett bizalmat. Ez történhetett McGonigal igazgató esetében is. A tanulságok levonása azonban ezúttal jó lenne, ha valóban meg is történne.