TGM-nek nekrológot írni. Vicc.

Kommunista volt.

Talán ez is mutatja legjobban nagyságát halála után, hogy ezt az apró jelzőt alig bírta bárki is odabiggyeszteni a neve mellé. Pedig hát nem bonyolult, kommunista volt. De mégis,

a ciki kommunista mindenkinek fontos volt annyira, hogy megemlékezzen rá (kivéve, akinek nem). Régi szabadságharcos? Dehogy régi, igazán, tökéletesen mai. 74 évesen is maibb volt sok, a mai politikával bíbelődőnél.

Konzervatív-liberális gondolkodó? Volt korábban, de ő ízig-vérig kommunista lett, és így elkötelezett a szabadság mellett, sőt, leginkább így, és leginkább az igazság mellett. Nincs ellentmondás. Hogy szabadság és kommunizmus létezhet egyszerre, az természetes mindenkinek, aki tovább lát a történelemben a pártállam borzasztó tettein. Amelyeket egy igazi kommunista, így TGM se tagadott.

Apánk volt

Ha nem lett volna TGM, ma nem lenne Mérce ebben a formában, és nem lenne ezen keresztül egy csomó minden, ami van ma a baloldalon. Az, hogy TGM annak idején egy kis blognak adta oda írásait, amelyeket bárhol máshol publikálhatott volna, és sokszor annyian olvasták volna, iszonyatosan sokat segített a Mércén. De segített a politikának ezen a vidékén mindenkinek, aki kérte. Végezte a dolgát, mint családfő.

Tegnap este próbáltam megszámolni lefekvés előtt, hányszor szakított a Mércével rövidebb-hosszabb, kölcsönös bocsánatkérésig, vagy inkább nagylelkű megbocsájtásig tartó időre. Úgy kértük fel az első cikkre, hogy nem ismertük, de ő írt, és aztán egyre többet. Eljött a Mérce szülinapjára, amit nem is gondoltunk volna. Együtt ittunk, és láttuk táncolni. És csak írta és írta végtelen mennyiségű kritikáját. Elképesztő megtiszteltetés.

Bevallom, én mindig féltem tőle. Két ember van, akiktől nagyságuk miatt féltem, és nem tudtam megejteni azokat a beszélgetéseket, amiket meg kellett volna. Gazsi és Setét Jenő. Pedig mennyit tanulhattam volna, és mennyit tanultam így is tőlük.

Amikor először fordult meg a fejemben, hogy elhagyom a Mércét, még a régi Gólyában mondtam el neki. Azt hiszem, a fél órás beszélgetésből, vagyis inkább TGM-féle ledorgálásból 8 másodperc jutott nekem álláspontom kifejtésére. Három évvel később hagytam el a Mércét, amikor már nyugodt lehettem, hogy nem lesz igaza.

Két dolog volt, gyakorlati – a sok elméleti hiány mellett, amit nem szívtam föl tőle -, amiről sajnálom, hogy nem beszéltünk többet. Amikor végül tényleg elhagytam a Mércét, írt, hogy majd megírja bővebben, mit gondol erről, de sajnos ezt nem tette meg, én meg nem kértem meg rá. Később más ügyben leveleztünk: megírtam neki, hogy indulok az előválasztáson. Sose folytatódott az a levelezés, bár most nyáron, a Szikra táborában kifejtette a gondolatait a parlamenti politizálás értelméről, hogy a Parlament szép épület, de benne értelem nincsen (és itt ne Hadházy Ákosra gondoljon az olvasó, hanem inkább mondjuk Lukács Györgyre), és hogy miért szűnt meg a közbeszéd Magyarországon, amikor már csak vélemények vannak, állítások, szellemi alap nincsen. Tökéletesen igaza volt, tényleg csak bólogatni lehetett. De hát mit van mit tenni.

Örökség

Új TGM nem lesz, nem tud lenni. De minden, ami történik, az ő öröksége: a posztfasizmus megjósolásától, az utolsó hónapjaiban Orbánra és rendszerére mondottaktól, az államkapitalizmus zsákutcájáig. Csak figyelni kell rá, hogy aztán figyelmen kívül hagyhassuk, mert nem lehet nem figyelni rá, és nem lehet nem figyelmen kívül hagyni. Hibázunk, és csak reménykedünk, hogy nem neki lesz igaza. De majd várjuk a hosszabb vagy szűkszavú emailt

FIGYELEM! RIADÓ! HÜLYESÉG! tárggyal.

Kevés szimbolikusabb van annál, hogy Gazsi Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásának 104. évfordulóján hagyott itt minket. Amiről négy éve ő írt a Mércén.

„Hű volt, halnia kellett. Föllázadt ellenük, akikhez hű volt. De a munkások ellen, akik hagyták elpusztulni, egyetlen csalódott szava se volt soha. Csak föl akart szabadulni velük együtt, nem panaszkodott, hogy nem lehetett. Csak meghalt, szörnyű halállal, de bizonyára jókor. Ebben is tehetséges volt a végzete, így megmaradt nekünk.”