Az utóbbi hetekben megszaporodtak a 2022-es évet értékelő számvetések, és a 2023-as évre vonatkozó gazdasági előrejelzések, szakértői nyilatkozatok, jóslatok és találgatások. Ez nyilván nem elválasztható az Újévtől, amely naptári forduló kapcsán azért azt jegyezzük meg, hogy önkényesen kijelölt és kiemelt nap(ok)ról beszélünk, és valójában semmi sem ér véget december 31-én és semmi sem kezdődik el január 1-én. A fentiekből kiindulva én nem szeretném a 2022-es és a 2023-as évet külön tárgyalni, az egyiket összegző módon értékelni, a másikkal kapcsolatban előrejelzésekbe bocsátkozni. Amit szeretnék és amit fogok tenni, az a magyar kormány gazdasági prognózisának rövid értékelése lesz, összevetése más előrejelzésekkel, illetve egy általános keretbe helyezése a 2023-ra (is) kirajzolódó magyar gazdaságpolitikának.

Lássuk a fő számokat, mit „hoz 2023” a kormány és mit a Magyar Nemzeti Bank szerint?

* a kormány prognózisában „egy keresőre jutó nettó reálbér”, míg az MNB adattáblájában „lakossági reljövedelem” szerepel, a kettő nem ugyanaz

Ami első pillantásra feltűnik, az a kormányzati prognózis optimizmusa. A kormány mind a gazdasági növekedés, mind az infláció tekintetében az MNB tól-ig előrejelzésének kedvezőbb végét találjuk a kormányzati anyagban. A nominális bérnövekedést és ezen keresztül a reálbérek/reáljövedelmek változását (nominálbér változás inflációhoz viszonyított értéke) pedig igencsak másképp látják: a kormányzat nagyobb nominális növekedést vár, amiből a reálbérek enyhe emelkedése következik, szemben a jegybanki elemzők alacsonyabb bérnövekedési várakozásaival, amely a reálbérek csökenését eredményezi. Ez utóbbi amúgy 2022 végén be is kopogtatott az ajtón: „A reálkereset 2,2%-kal csökkent, a fogyasztói árak előző évhez mért 21,1%-os növekedése mellett.” (írja a KSH a január 4-én kiadott gyorstájékoztatójában)

Az optimizmus persze nem ördögtől való dolog, sőt én a magam részéről azt gondolom, hogy egy kormány a nyilvánosság felé legyen optimista, amúgy pedig készüljön fel és legyen képes gyorsan reagálni rosszabb forgatókönyvek bekövetkeztére. A magyar kormány e tekintetben nem vádolható sem készületlenséggel – a decemberi rendeleti 2023-as költségvetési módosítás nyomán első ránézésre 1000 milliárd forint körülre hízott a költségvetésben a tartalék –, és azzal sem, hogy ne lenne képes gyorsan cselekedni, ha muszáj, még ha az politikailag fájdalmas is – lásd rezsicsökkentés korrekciója, benzinárstop eltörlése. Mindezt természetesen kiegészítik a „minden jó a mi érdemük, minden rossz miatt más a hibás” kommunikációs alapsémával, amely már jó ideje jellemző a kormányzati kommunikációra.Az óvatosság minden esetre indokolt, hiszen a stabil kétharmad mellett a külső környezet olyan mértékű instabilitást hordoz magában, amelyet botorság nem figyelembe venni. Ami biztos a bizonytalanságban – bármilyen fájdalmas is ezt leírni – az maga a NER. A 2023-as év (és még valószínűleg sok elkövetkező év) társadalmi-gazdasági-politikai (hatalmi) struktúrája, amiben élünk, ami rendszer szinten meghatározza anyagi helyzetünket, személyes lehetőségeinket, közösségi viszonyainkat, beszédtémáinkat, sőt még érzelmi-lelki életünket is, az a NER maga. A NER, mint a jelenkori kapitalizmus egy variációja,  nemcsak, hogy nem bukott meg, vagy nincs válságban, de alapzattá vált, kiteljesedett és uralkodó létformává vált. De hogy mekkora is a „köd”, amiben a jegybank és a kormány a 2023-as évre készül, azt elég jól mutatja az MNB 2022-23-ra vonatkozó (éves) inflációs előrejelzésének változása a 2022. decemberi előrejelzéshez képest.

forrás: MNB

Hát igen. Nagyjából ennyit ér mostanában egy decemberi inflációs előrejelzés. És persze lehet azt mondani, hogy a 2022-es évhez hasonló kockázatok (bekövetkező váratlan események) nem lesznek 2023-ban, de hadd emlékeztessek mindenkit, hogy 2021 decemberében (az amerikai és a brit hírszerzésen kívül) nem sokan gondolták, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát. Sőt többen, például Orbán Viktor is magabiztosan nyilatkoztak arról, hogy Putyin »nyilván« nem fogja megtámadni az ukránokat, aztán mégis.

Az már most látszik, hogy a 2022-őt meghatározó két fontos bizonytalansági tényező (kockázat) egyike sem tűnt el: nem tudjuk, hogy hogyan alakul az ukrajnai háború – és itt most részben az időbeniségre, részben az eszkalációs kockázatra gondolok, és nem tudjuk, hogy valóban megérkeznek-e az EU-s források Magyarországra – a kormányzati kürtszó és melldöngetés ellenére az igazság az, hogy ha jönnek is, akkor is egy roppant módon elhúzódó, szabályozott és újra és újra ellenőrzött, vagyis újra és újra blokkolható folyamat révén fognak érkezni.

Az is tudható úgy egy hónapja, hogy a koronavírus járvány berobbanása Kínában, miután a teljes zárás politikája csődöt mondott, okoz óriási problémát. Ami nagy valószínűséggel a kínai gazdaság megroppanását, de legalábbis fékezését is magával hozza, és akkor még örülhetünk, ha csak Kína fékez be a nagyok közül. Ez persze nagyban rontja a nagymértékű kínai bekötöttségű gazdaságok növekedési kilátásait is – ilyen  például a német gazdaság, és hogy mit jelent a magyar gazdaságra nézve, ha Németország gazdasága netán nem 0,3%-kal növekszik 2023-ban, hanem 1%-kal csökken, azt gondolom nem kell magyarázni.

A koronavírus jelentette tartós bizonytalanság mellett számos egyéb komoly kockázati tényező van jelen az életünkben. A kifejtést mellőzve, csak felsorolok pár fontosabbat a korábban nem említettek közül:

• a klímakatasztrófa kockázatai – Magyarország esetében az aszály kockázata kiemelten jelen van;
• további háborús kockázatok (Izrael a minap bombázta le Szíria legfontosabb repterét, hogy egy példát említsek);
• az előző kettővel összefüggésben felmerülő migrációs kockázatok;
• az USA – Kína új (II.) hidegháború alakulásának, mozgásának bizonytalanságai és kockázatai (lásd legfrissebben a TikTok ügye, de magyar vonatkozásban például szorosan ide kapcsolódik a Fudan egyetem kérdése)

A magas szintű bizonytalanság felértékeli a gyors és rugalmas cselekvési potenciált mind a kormányzatok, mint egyéb intézményi szereplők részről (pl. jegybankok), ami erősíti a rugalmas és innovatív technológiák iránti igényt, valamint a központi, utasítás (command) jellegű politikák szerepét az indirekt, piaci típusú szabályozás szerepének csökkenését. Lásd az orosz invázió egyes vetületeire adott válaszokat a konfliktus különböző szakaszaiban, a menekültek fogadásától és ellátásától kezdve az ukrán katonai egységek nyugati kiképzésén keresztül az EU Ukrajnát segítő 18 milliárd eurós támogatást – amely támogatás magyar elfogadása (vétótól való tartózkodás) bizony magyar pénzek feltételes (!) odaadásának alapfeltétele volt, akár bevallja ezt a magyar kormány, akár nem. És sorolhatnám. Ha le akarom kerekíteni a mondandóm, akkor azt hiszem azt kell mondanom, hogy nem egy „válságban” vagyunk, hanem egy új, válságokkal jellemzett korszakában a világ(gazdaság)nak, amely időszak igényli a határozott, erős és hatékony kormányzatokat.

Mint korábban említettem a magyar kormány határozott és erős. Milyen is lehetne az újabb kétharmados Fidesz-kormány Orbán Viktorral az élén? Határozott és erős, ám sajnos (?) nem hatékony. Sok mindent el lehet mondani róla, de a hatékonyság szó biztosan nem hangozna el a kormányzati politikák vonatkozásában. Ha végignézzük akár a 2020-as, akár a 2021-es év eseményeit, az oltások szervezésétől kezdve, az EU-források megszerzésére irányuló tárgyalásokon át, a rezsicsökkentés-politikán keresztül, a benzinkáosz kezeléséig bezárólag, de akár a pedagógusok ügyének kezelését is hozhatnám példának, a magyar kormány sok mindennel vádolható, de hatékonysággal, hatékony problémamegoldással, menedzseléssel aligha. Még a NER propagandagépezetének működtetése sem hatékony – a hatásosságot kéretik nem összekeverni a hatékonysággal! A hatékony, okos kormányzáshoz hiányzik a megfelelő humán erőforrás, az innováció, a technológia. Nem akarom most részletezni, de innen érthető meg Matolcsy György NER-kritikája: a jegybankelnök nem a NER-t, vagy az Orbán-rendszert mint olyat kritizálja, hanem a hatékonyság hiánya miatt pöröl. Matolcsy a fejlesztő államot, de legalábbis annak egyes elemeit, jellemzőit kéri számon az orbáni felhalmozó államon. Persze az legalábbis kérdéses, hogy lehet-e fejlesztő államot építeni a NER-en belül, és ha igen, akkor mikor válik a rendszer (felhalmozó állam) reformja az annak leépülését előidéző egyik elemmé? (Lásd a tervgazdaság részleges piacosításának hatásai Magyarországon.)

A nem hatékony kormányzás legfőbb oka azonban nem más, mint maga a rendszer.

A helyzet paradoxona és iróniája egyben, hogy az egyetlen biztos pont, a NER egyben az, ami megakadályozza az Orbán kormányt abban, hogy korszerű, hatékony és egyben rugalmas politikákat, gazdaságpolitikát folytasson. A NER, azaz a talapzat az, ami miközben megtartja, egyben tehetetlenné is teszi a rendszert. A NER lényegi elemei, azaz a német ipari tőke kiszolgálása, a nemzeti burzsoázia és a nemzetközi nagytőke közötti konfliktus és kompromisszum egysége, a felemelkedés ígérete és napi szintű megvalósulása a sorba beálló lojálisak számára és megélhetés milliók számára, amíg elfogadják a játékszabályokat (ez utóbbi elem került erős inflációs prés alá, meglátjuk kitart-e vagy sem).  A NER a párt és az állam, valamint a gazdasági és politikai egységére építő koordinációs mechanizmus (Orbán jól érti a Kádár-rendszert), amely egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy az orbáni Magyarország másképpen működjön. A felhalmozó állam kizárja a fejlesztő állam, vagy a demokratikus állam, vagy a szociális állam működésmódot. Kizár bármilyen más működésmódot. Ahogy egy korábbi cikkemben írtam: „Az alacsony társasági adókulcs, az egykulcsos jövedelemadó, az osztalék és egyéb tőkejövedelem-adó hiánya, a vagyonadó hiánya, de a munka törvénykönyvének minden átalakítása, a közszolgáltatások és a szociális ellátórendszer leépítése ugyanannak az éremnek a két oldala.” (Mérce)

Hogy mennyire kalodába zárja a mozgásterét a NER, azt jól illusztrálja, hogy ha megnézzük a 2023-as új költségvetést (2022 decemberi kormányrendeletes módosítás), akkor azt látjuk, hogy bár mind a növekedési kilátások erősen romlottak a 2022 nyáron elfogadott költségvetéshez képest, mind a várható infláció jelentős mértékben emelkedett és hát amúgy is tele vagyunk bizonytalanságokkal és kockázatokkal, a módosítás – a kötelező körökön túl: nyugdíjemelés nyugdíjkasszát növelő hatása, egészségügyi alap növelése, rezsialap növelése, tartalékok növelése – minderre nem reagál. Van a Várnegyedet újjáépítő Hauszmann Program, de nincs nemzeti agrárprogram (Nagyatádi Szabó István Nemzeti Agrárprogram, ha ötlet kellene az elnevezéshez), hogy rendbe tegyük a hazai agrárszektor termelékenységét és hosszú távú fenntarthatóságát – miközben a 2023-as várt élelmiszerifláció 30% körüli. Nincs energiahatékonysági program, sem új közlekedéspolitika, nem mentjük a családokat és/vagy az embereket (nem csak a családi pótlék nem emelkedik a 15%-os várt infláció ellenére, de a családi adókedvezmények mértéke sem), nincs szolidaritási alap, nincs válságalap. A költségvetés szerint nincs válság – rezsire kicsit többet kell költeni, de ez minden. De a bevételi oldali változtatások sem fantáziadúsak: inflációs adóbevételek és újabb különadók, különadó emelések – de ezek az Audinak, vagy a Boschnak nem fájnak és ugye ez a lényeg. Meg, hogy a hazai tőkének, Csányitól Tiborczon át a Datadatig se fájjon. A fantáziának (és a lehetőségeknek) itt is és a kiadási oldal esetében is gátat szab a NER.

A 2023-as büdzsé unalmas, akárcsak maga a NER. Matolcsy György is unja, én is unom.

Talán vásárolnunk kéne egy mosómedvét! Bár az sem tökéletes megoldás.